Új Blog!

Sziasztok!

Tudom... tudom... és azt is tudom, hogy ti is tudjátok, hogy már régen volt rész, ahogyan bejegyzés is a blogon.
Megvallom, nem sokkal ezelőtt úgy egy hónapja kb... bele is kezdtem az 5. fejezetbe... csak aztán folytatni már nem folytattam, mert megfeledkeztem róla. Ez egy amolyan cikis helyzet, ha belegondolok. És amire csak azt tudom mondani, hogy sorry.

Talán, majd most így a közeljövőben befejezem majd ezt a storyt. Csak, hogy ne maradjon így félben, és lezáratlanul.
Amit majd valószínűleg, nem ezen a blogon fogom majd feltüntetni... de ki tudja?

Hogy mit értek azon, hogy lehet,hogy nem ezen a blogon fogom majd feltüntetni a folytatást?

Azt, hogy nyitottam egy blogot... de ezen a blogon, csak is az eddig megírt történeteim találhatók, olvashatók, egy helyen. Igaz, még nincsen fent oly sok... csak amiket mostanában írtam, amit egy facebook-os csoportomban osztogattam meg.

Akit ha esetleg érdekel, az itt megtalálhatja az írásaimat:

Writings

Nézzetek be bátran... itt elérhető leszek, s vagyok... ha netán érdekelne az előbb imént említett csoport, azt ezen a helyen találhatod:

https://www.facebook.com/groups/1481380642093988/

További szép és kellemes hétvégét!

Dóry

Sorry...+ Új blog!

Sziasztok!

Megértem, hogyha ezután a bejegyzés után utálni fogtok. Bevallom, én is saját magamat, egy kicsit.
De, ahogyan már korábban, úgy most is előjött ugyan az az érzés, hogy ezt én már nem szeretném tovább folytatni. Mármint ezt a történetet.
Igaz amikor másodjára is úgy döntöttem, hogy mégis folytatom ezt a történetet, és meg is írom, akkor tényleg úgy gondoltam, hogy menni fog.
De ahogyan telt az idő... már nem volt hozzá kedvem. Egyszerűen semmi kedvem már ehhez a történethez.
Az az érzésem, hogy már csak így is kínzom magam vele, hol ott már réges-rég tudom, hogy "már" nem akarom ezt a történetet megírni.
Így, hogy ne kínozzam magamat azzal, hogy szenvedjek a részek megírásával, és hogy titeket se azzal, hogy csak felesleges ígérgetésekbe bocsátkozzak, hogy ekkor - meg akkor jön a folytatás, vagy hogy egy hónapban egyetlen egy résszel jelentkezzek.... úgy döntöttem, hogy "végleges" ama elhatározásom, hogy ezt a történetet nem folytatom tovább. Ugyanis, már semmi hangulatom, sem pedig kedvem hozzá. Vhogy elvesztette az intenzitását, számomra.
Sajnálom.
De azt még jobban sajnálnám, ha csak továbbra is kínoznám magamat azzal, hogy csak ígérgetném az új részt, hol ott, sehol sincs. :$

Viszont, hogy ne maradjatok olvasni való nélkül, általam. Nyitottam egy új blogot, amelyen egy már korábban, általam megírt történet átírását/újabb változatát fogom majd feltüntetni! Új írói névvel: Samantha Carter-ként.

A történet címe: The Price of Love is - A szerelemnek ára van

Még egyszer tényleg, nagyon sajnálom, ezt a kialakult helyzetet, és őszinte bocsánatkéréssel tartozom nektek, a felesleges várakoztatásokért. :/

Samantha Carter

alias: Dóry

04. A meghívás

Hey Ho!

Egy napos csúszással, íme itt is van a folytatás. Remélem, hogy tetszeni fog. :) Nóci, neked pedig köszönöm, hogy írtál! ;)

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Liam karjaiban olyan nyugalom, és békesség árasztott el, amilyent még eddig soha nem éreztem, és ez kellemes érzés volt számomra. Olyan érzések kavalkádja keringenek a testemben és a szívemben egyaránt, amelyek eddig még nem. Mintha az idő megállt volna körülöttünk, és csak is én meg Liam volnánk, mindentől és mindenkitől elzárkózva.

Végtelen boldogság önti el a szívemet, amiért most itt lehetek Liam karjaiban, aki továbbra is a gyerekkori történeteivel áraszt el, kérésemre.

Hallgatva őt arról, hogy milyen boldog és szeretett teljes gyerekkora volt, enyhe irigység támad fel bennem, de ezt azonnal le is küzdöm azzal, hogy magam elé képzelem őt, kicsinek.

- Bár nekem is olyan nagy családom lehetne mint amilyen neked – sóhajtok fel kelletlenül. – Tudod, mindig is hiányzott az, hogy legyenek testvéreim avagy unokatestvéreim. Jó lett volna, ha én is ugyanúgy osztozhattam volna velük mindenben, mint ahogyan ti is. De, annak végtelenül örülök, hogy Mandy-vel találkoztam – mosolyodom el, a vörös hajú lányra gondolva.

- Mióta ismeritek egymást? – kérdezi, továbbra is az ujjaimmal játszadozva.

- Egész pontosabban nyolc éves korunk óta. Akkor töltötte be, Mandy a nyolcat, amikor beköltöztek a mellettünk lévő házba. A nagyi vigyázott rám az nap, és pont bújócskát játszottunk, amikor egyszer csak Mandy át mászott hozzánk a kerítésen, csak hogy ő is játszhat –e velünk. Már akkor tudtam, hogy ő nem olyan lány mint azok akikkel egy iskolába jártam. Őt soha nem érdekelte a felszín, vagy a külső. Csak is az amit a belső mutat. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, és szinte élvezettel vártam a másnap délutánokat, hogy újra együtt lehessünk. Azóta is, szinte minden időt együtt töltöttünk, és egymás mellett álltunk.

- Rajta kívül nincsenek más barátaid?

- Nem. Vagyis... olyan barát, mint amilyen Mandy, egy sem. Ő az egyedüli, aki megért, és akire bármikor – bármiben számíthatok, ahogyan ő is rám.

- Értem – mondja.

Eztán egyikünk sem kérdezz a másiktól semmit. Pedig, még lehetne mit. Viszont, úgy gondolom most, hogy éppenséggel ennyi elég is volt, bár mindent tudni szeretnék róla, de tudom, hogy nem lenne fair vele szemben, ha miközben én az ő életéről faggatnám, magamról viszont pedig semmit sem lennék hajlandó megosztani vele.

Nem! Egyenlőre, még nem. Még nem árulhatom el neki azt, hogy ki is vagyok valójában! Jobb, ha csak apránként, osztok meg vele részleteket az életemből, amik igazak, mint sem, egyből az egészet!

Gondolataimat, most kivételesen nem az enyém, ha nem Liam megcsörrenő telefonja szakítja meg, amelyet a srác, egy kelletlen sóhaj kíséretében kiveszi a még mindig zenélő készüléket, majd azt a füléhez tartja, de a másik karjával, még mindig engem karol át.

- Mondd! ... A parton... igen... hogy mi?... nem, dehogy is felejtettem el... jó... mondom, hogy jó... megyek... én is téged... – feleli, majd kinyomja a telefont. – Bocs, csak a húgom az – húzza el a száját.

- Minden rendben? – kérdezem, felé fordítva a fejem.

- Igen, csak éppenséggel elfelejtettem, hogy ma kerti parti van nálunk. Tudod, család és közeli barátok között – magyarázza, miközben mindkettőnket felállít.

- Értem. Akkor tehát... – kezdek bele, a búcsúzkodásba, mire hirtelen félbe szakít.

- Tudod mit? Mi lenne, ha te is velem jönnél?

- Hogy mi? – nézek rá, döbbenten a kérdését hallva. – Nem, lehet. Mandy...

- Miért nem szólsz neki is? – kérdezi, és mintha reménykedést is kihallanék a hangjából.

- Hát... nem is tudom... – gondolkozom el egy pillanatra.

Ezt most tényleg megkérdezte? Mármint, hogy tartsak vele a családi kerti partijukra? Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? És, ha netalán tán, valamelyikük felismer? Képesek leszek –e arra, hogy letagadjam a valódi kilétemet?

- Hidd el, örülni fognak neked. Nem fognak megenni – unszol mosolyogva, mire egy megadó sóhajjal részesítem őt. – Akkor előtte hazaviszlek a barátnődhöz. Menjünk – mondja, majd le sétálunk a szikláról...

***

- Tényleg, nem csókolt meg? – teszi fel ugyanazt a kérdést, már vagy ötödjére is, barátnőm amikor az utolsó simításokkal is végez a hajamon.

Kérésemnek eleget téve, csak laza hullámokat készített nekem, amelyek immár szabadon leengedve terül szét a csupasz vállaimon.

- Nem, nem csókolt meg! – ismétlem magam, miközben megtekintem magam az egész alakos tükörben.

Egy fehér vékony pántos, nyakba akasztós ruha díszeleg rajtam, melyhez egy aranyszínű szandált ad át nekem épp Mandy.

- Tessék ezt vedd fel! – utasít, mire eleget téve neki, belebújok a szandálba. – Komolyan mondom csajszikám, hogyha Liam meglát, lefog esni a szája! – mondja, az állát a vállamnak támasztva.

- Ugyan – legyintek rá, csak hogy tudassam vele, zöldségeket beszél.

Az ő választása, egy világos rózsaszín és fehér virág mintás, pánt nélküli ruhára esett, mely gyönyörűen illik vörös hullámos hajához, amelyet ő is hozzám hasonlóan, laza hullámokban hagyja, hogy a hátára bomoljon.

- Úgy gondolom, hogy most ismételten csak kitettem magunkért. Nem gondolod? – néz vissza rám a tükörben.

- De – válaszolom nevetve.

Amikor a ruháinkhoz egyező színű kis táskáinkat elővesszük, egy hangos kopogásra leszünk figyelmesek, amely a bejárati ajtó felől jön.

Mivel Mandy, hamarabb kész lett azzal, hogy a szükséges dolgokat a táskájába rakja, ő ment ajtót nyitni.

Mielőtt elhagynám a szobát, még egyszer utoljára beletekintek a tükörbe, ahonnan egy halvány szolid sminket viselő lánynak az izgatottságtól csillogó sötétkék tekintete mered vissza rám.

- Dani, gyere már! Megjött a lovagod! – kiabál értem barátnőm, és én egy „megölöm” gondolattal a fejemben, sétálok ki a szobából egyenesen a nappali felé, ahol őt és Liam-et sejtem.

Jesszusom! Tényleg azt kiáltotta nekem, pont Liam füle hallatára, hogy ő a lovagom??? Most ezután, hogyan is tudnék a fiú szemébe nézni, anélkül, hogy a képem ne válna rákvörössé? – kérdezem magamtól, de már késő a kérdésemen rágódnom. Ugyanis, amint a nappaliba lépek, a fiú gyönyörű barna tekintete rám siklik. Először végig tekint rajtam, majd amikor a szemeit az enyémekbe mélyeszti, éreztem, hogy elvesztem.

Érzem, hogy ettől a pillanattól kezdve, nem lesz megállás. Nem fogok tudni anélkül rá gondolni, hogy ne érezzem a gyomromban a felreppenő pillangókat, amikor rám tekint. Hogy, ne érezzem azt, hogy milyen hevesen dobog a mellkasomban a szívem, amikor meghallom mély, bársonyos hangját. És, hogy ne érezzem azt, hogy a testem bele ne remegjen, érintéseinek nyomán.

- Hé! Hahó! – hangzik fel valahonnan elég közelről egy ismerős hang, de nem törődünk vele. – Liam, őszintén örülök, hogy a művem ennyire sikeres lett, amiért le sem tudod venni a szemedet a barátnőmről amióta belépett a nappaliba... és annak is örülök, hogy igazam lett, de mi lenne, ha elindulnánk? Hé! Halljátok, amit mondok?! – erősödik fel a hang, mire hirtelen kapjuk rá zavart tekintetünket. – Na, végre! – csapja össze a két tenyerét barátnőm, majd kifele kezd terelni bennünket a szabadba.

- Gyönyörű vagy – szólal meg először, Liam amikor mellém lép.

- Ö... köszönöm – nyögöm ki, még mindig zavartan. – Te is... vagyis...

- Azt akarja mondani, hogy jól nézel ki – válaszol helyettem barátnőm. – Vagyis ő ezt így akarta mondani neked. Viszont, ez azt jelenti egyébként, hogy eszméletlenül dögösen áll neked a fehér szín.

- Mandy! – sziszegem a vörös hajú lány nevét, elképedve.

Ezt nem hiszem el! Mégis, hogy tehette ezt meg ezt velem? Velem, az állítólagosan legjobb barátnőjével?! – nézek rá még mindig, mire ő egy széles vigyor kíséretében, belekarol az először szintén elképedt majd, egy szívdöglesztő féloldalas mosolyú arcot vágó Liam-be, aki a másik karját felém tartja.

Érzem, hogy az arcom felvette a rákvörös színt, de hogy leplezzem a pirulásomat, elfogadva a felkínált kart, a tekintetemet előre felé fordítom, amikor Liam kíséretében, elindulunk hozzájuk...

03. Újra a sziklán

Hey Ho!

Igen, jól látjátok! Majd közel, egy hónap után VISSZATÉRTEM!!!  Egész pontosan egy új résszel! Remélem, hogy akad még egy - két, hű olvasóm aki időközönként vissza - vissza tekint a blogra, várva a folytatásra. Ha mégsem, akkor csak remélni tudom, hogy előbb - utóbb újra itt láthatom majd őket, ahogyan az ujjakat is. :$

Nem is rizsázok többet! Csak annyit, hogy kellemes olvasást kívánok nektek ehhez a részhez! :) A negyedik rész pedig, már íródik is! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Danise]

Liam. 

Alig tudom elhinni, hogy újra látom őt viszont, és hogy most már a nevét is tudom.

Pedig már, kezdtem feladni a reményt. A reményt, hogy újra látom őt. De most itt van. Közvetlen mellettem ül, és miközben a barátnőm csacsogását hallgatjuk, ő az egyik karját a hátam mögé teszi, a székem karfájára.

A gyomrom oly picire zsugorodik össze, hogy még a kólámból is alig tudok csak, aprókat kortyolni.

Hihetetlen, hogy milyen érzéseket ki nem tud váltani belőlem, ez az „idegen” srác, akinek a tekintetét amikor megérzem magamon, én is rápillantok. Micsoda gyönyörű barna szemei vannak! – sóhajtok fel gondolatban. És azok az aprócska gödrök az ajkai mellett! Bárcsak megérinthetném őket...

Miért van rám ilyen hatással? Miért akarom őt megérinteni, és megcsókolni? – kérdezem magamtól, amikor újra felelevenítem magamban, a csókját. A csókját, mely miatt a pillantásom, akaratlanul is az ajkaira téved.

Milyen lágy, és milyen csábító! – nyögök fel gondolatban, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel, magamból.

Még soha nem voltak ilyen gondolataim! Amely egyben megrémít, és fel is dob.

- És te milyen zenéket is szeretsz hallgatni? – próbálkozik újra a beszélgetésbe belevonni engem is a gondolataimba beférkőző fiú.

- Ööö... hát... nos.. khm... én... – Remek! Még egy épp kéz – láb mondatot sem tudok már kinyögni, annyira a bűvkörébe vont a mellettem ülő srác.

- Dani, a rock és a spanyol dalokért van oda. De... – szólal meg barátnőm helyettem. De mielőtt még azt is elárulhatná, hogy a tánc miatt milyen zenéket is szeretek, a szavába vágok.

- De ugyanúgy szeretem, a hegedű és a zongora hangszerek által játszó dalokat.

Jó! Lehet, hogy ezt így éppen nem kellett volna most bevágnom. Mert minden bizonnyal, most azt gondolja magában, hogy micsoda unalmas liba is lehetek, ha ilyeneket hallgatok.

Na szép! Ügyes vagy Danise! – dicsérem magam, miszerint most, jó unalmassá tettem magamat, Liam szemében.

- Óh, igazán? – kérdi felvonva az egyik szemöldökét, mire én csak lehajtott fejjel, helyeslőn bólintok.

- Mióta is motorozol, Liam? – menti meg az időközben beállt, néma kínos csendet, Mandy. Akire, egy hálás pillantást vetek a szemem sarkából.

- Úgy, hét éve – feleli a srác.

- Komolyan? Egyszer engem is elvihetnél egy körre – dobja be magát a barátnőm, mire a számomra váratlan flörtölést hallgatva, köhögve köpöm ki a szénsavas üdítőt.

- Jól vagy? – néz rám aggódó tekintettel, Liam.

- I-ii.. khm... ig-gen. Khm... – köhögöm a választ, s közben pedig gyilkos pillantásokat küldözgetek, a rám kacsintó barátnőm felé. – Igen – ismétlem újra, amikor már eltűnik a kaparászó érzés a torkomból.

- Mit is kérdeztél, Mandy? – fordul vissza, Liam a vörös hajú lány felé.

- Csak azt, hogy egyszer Danise-t is elvinnéd egy körre? Ugyanis, már régóta szeretné kipróbálni a motorozást – mondja, és rám vigyorog.

- Hogy mi? Én... nem is – kezdek azonnal bele a visszakozásba, de úgy tűnik, hogy hasztalanul, ugyanis Liam, az helyett, hogy nekem hinne, a vörös hajú boszorkánynak hisz.

- Mit szólnál hozzá, ha már most kipróbálhatnád? – kérdőn néz rám barna szemeivel, és bár én még utoljára megpróbálkozom egy tiltakozással, azonban Mandy-nek köszönhetően, Liam azzal a térdrotyogtató féloldalas mosolyának a kíséretében, megragadva az egyik kezemet, felhúz a székről, majd egy kacsintást követően – amelyet a barátnőmnek szán -, a motorja felé húz.

Hiába próbálok segítséget kérni, Mandy-től azonban ő az helyett, hogy megszánna, hangosan felnevet, mire a körülötte lévők egyszerre tekintenek rá.

- Aztán vigyázz rá, el ne veszítsd! – kiáltja Liam-nek, aki időközben egy fekete bukósisakot helyezz fel a fejemre, majd aztán a sajátjára is.

- Nem fogom! Ne aggódj! – nevet rá, miközben felsegít a fekete járműre. – Kapaszkodj jó erősen belém! – utasít, és én végre is hajtom a kérését. – De, azért ne ennyire! Nem ka-kap-ok... – nevetve lazít a szorításomon. – Készen állsz?

- Nem! – adom meg gyorsan a választ, mire hangosan felnevetve beindítja a motort.

Amikor felbőg a motor, és elindulunk, a szemeimet szorosan lehunyva, kapaszkodok még jobban bele az előtte ülő srácba, de vigyázva arra, hogy nehogy ismét ugyanolyan szorosan öleljem, mint az imént.

Édes istenem, add, hogy túl éljem ezt! Mert ha nem, akkor megfogadom, hogy a halála végéig kísérteni fogom, Mandy-t! – rimánkodom magamban...

Érezve, hogy a szél belekap a hajamba - amely kilóg a sisak alatt -, és a ruhámba, kinyitom a szemeimet, csak hogy kíváncsian körbe tudjak szemlélni. De csak a tengerpartra vezető homokos talaj, és a vízbe be s ki menő emberek látványa terül elém, ami nem kis meglepetést okoz számomra.

Hogyan értünk ilyen hamar ide? És, miért is éppen ide jöttünk? – teszem fel magamnak a kérdéseket, de igazság szerint nem is foglalkozom a válaszokkal. Annál inkább foglalkozom azzal, hogy bár egyébként a motorozás felőli kíváncsiskodás az nem az enyém, mégis örülök annak, hogy Mandy éppenséggel az ellentétét állította.

Liam a part szélére megérkezve, leállítja a motort, majd miután ő száll le először, engem is lesegít.

- Nah, hogy érzed magad? – kérdezi kíváncsian és mosolyogva fürkészi az arcomat, amikor lesegíti rólam a sisakot.

- Nem tudom – felelem őszintén, összekulcsolva az ujjaimat. – Végig lehunyva tartottam a szemeimet, egészen addig, ameddig ide nem értünk.

- Nem mondod komolyan?! – kérdezi nevetve, de amikor lássa rajtam, hogy nem vicceltem, a nevetése alábbhagy, de a szeme még mindig mosolyog. – Ennyire rossz volt? – nyúl az egyik kezemért, amelyek a sajátjába véve, végig simít rajta, ujjaival.

Az érintésének nyomán, egy pillanatra a torkomra forr a szó, de leküszködve egy feltörekvő sóhajt, válaszolok neki.

- Nem! Nem! – rázom meg a fejemet hevesen. – Csak, féltem és ezért volt lecsukva. De aztán, amikor megéreztem, hogy a szél belekap a hajamba és a ruhámba, már nem tudtam tovább lecsukva tartani. Amikor megláttam, hogy ide érkeztünk, akkor arra gondoltam, hogy...

- Hogy?

- Hogy, bár korábban kinyitottam volna a szememet – nyögöm ki.

- Majd hazafele nyitva tartod – mondja, majd összekulcsolva az ujjainkat, indul el velem a sziklák felé.

Hagyom, hogy ismét magával vonszoljon, és miközben lépéseink egyre távolodnak a motorjától, az a kérdés kezd el foglalkoztatni, hogy hova is akar vinni.

Amikor azon sziklás részhez közeledünk, ahol először találkoztunk, meglepetten, de mosolyogva nézek fel Liam-re, aki szintén az ajkain mosollyal viszonozza a tekintetemet.

Először ő lép fel a sziklára, majd aztán engem is felhúz maga felé.

Ugyanannak a sziklának azon részén foglalunk helyet egymás mellett, mint akkor este.

- Nem hittem volna, hogy pontosan emlékszel arra, hogy hol is ültünk – jegyzem meg.

- Akkor most, minden bizonnyal csalódtál bennem – mondja, de nem megbántottan, hanem vigyorogva.

- Igen. De, ez kellemes csalódás – válaszolom mosolyogva.

- Ennek igazán örülök – vigyorog még mindig rám, és úgy helyezkedik, hogy a hátam mögé kerüljön.

- Mi... mit, csinálsz? – kérdezem hirtelen, amikor a karjait körém vonva, a hátamat a mellkasának dönti.

- Csak, kényelmesen elhelyezkedem. Ne tán, zavar? – kérdi, és az ujjaimmal kezd el játszadozni.

Nem felelek. Pontosabban, nem is tudok még megszólalni sem. Annyira váratlanul ért a cselekvése. Viszont egyáltalán nem érzem magamat, kényelmetlenül, vagy inkább zavartnak. Sőt mi több. Boldognak érzem magam. Meleget és biztonságot nyújtó ölelésében, pillanatokon belül ellazulnak az izmaim, és átadva magamat ennek a csodálatos érzésnek, végre megszólalok:

- Nem! Egyáltalán nem!

SZÜNET!

Hey Ho!

Mielőtt azt hinnétek, vagy gondolnátok, hogy ez miattatok van, vagy hogy ellenetek irányul, Szeretném leszögezni, hogy ez NEM így van!

Azért rendelek el egy kis szünetet, mert erre most ismét, nagy szükségem van.

Nem az van, hogy nincs ihletem, vagy időm rá! Ha nem az van, hogy most úgy érzem, gondolkodnom kell. Mégpedig azon, hogy akarom -e még én ezt írni, avagy egyáltalán bármit is írni akarok -e még.

Közel négy éve már, hogy elkezdtem írni, és csak írtam, és írtam. És, most egyrészről ezért is kell némi gondolkodási idő, hogy akarok -e még a későbbiekben is írni, avagy már nem.

Másrészről pedig, az az ok, hogy már nem érzem úgy, hogy szeretnék 1D-s történetet, vagy bármelyik One Direction-os tagról írni. 

Már rengeteg, és számtalan velük kapcsolatosan íródó blog van fent itt a bloggeren, különféle témában.

Pl: Valamelyiküknek van egy lány testvére, aki beleszeret valamelyik tagba, akivel később össze is jön. Pl.: A lány vagy nagy rajongója a fiúknak, vagy sem... és éppen ezért jön össze velük. Vagy, a lány vmi szintén híres énekes, vagy híres a vmelyik család tagja, amely révén közel kerül a srácokhoz.... Vagy, gyerekkori barátja valamelyiknek, és a későbbiekben a barátságukból szerelem lesz... Vagy csak simán, vmelyik tag szerepel csak, de mint csak magán ember... és stb... és stb.

És ez miatt is, meg az miatt is, hogy már nem szeretnék az 1D-vel foglalkozni, sem pedig egyik taggal sem.

Nem azért mert már utálnám őket... egyszerűen csak azért, mert úgy érzem, hogy csak sablonos lenne az amit írnék. Még úgyis, hogyha nem arra alapoznám a tulajdonságukat, mint amilyennek őket megismerhettük.

Igaz, hogy akad egy-két olyan blog, amelynél vmelyik fiú tag a bandából az egyik főszereplő, amelyet szeretek és olvasok is... de őszintén szólva, nekem már elegem van a róluk íródó történetekből. (Kivéve abból az egy-két blogból, amelyet szeretek.)

Tudom... tudom, most azt mondjátok, hogy akkor hogyha elegem van már belőlük akkor ne olvassam, és ne is sértegessem azokat, akik mégis ilyen történeteket írnak.
Oké! Ezt alá is írom, hogy nem fogom! Hisz mindenki olyan történetet ír, amilyet akar! Mindenki olyan szereplő - karaktert választ, akit akar!

Én csak azt mondom, hogy egyenlőre felhagyok ezzel a történettel, és bloggal. 

Lehet, hogy mégis folytatni fogom majd a történetet... de lehet, hogy nem.

Az a helyzet, hogy ezt a történetet és az eddigi alap story-kat, amelyeknek a címét már a blogon is feltüntettem, már nem érzem úgy, hogy megszeretném írni.

Valami mást szeretnék.... valami olyasmi történeten gondolkozom és dolgozom, amelynek semmi köze az 1D-hez.
Inkább amolyan, szerelmes regény féleség... mint mondjuk pl.: Samantha Young: Dublin Street. 

Én most ilyesmi történeten agyalok... és egyedül csak ezen a történeten szeretnék most dolgozni - s erre koncentrálni, amelyet a későbbiekben a bloggeren is publikálni szeretnék majd.

Sajnálom. Tényleg, rettentően sajnálom, hogy most ezt a bejegyzést meg kellett írnom. De úgy éreztem, hogy úgy fer veletek szemben is, hogyha megmondom az igazat, s nem pedig különféle kifogásokat találni, hogy miért nem érkezik friss.

Ha esetleg mégis úgy döntenék, hogy folytatom majd a Derniére Danse - Az utolsó tánc c. történetet, akkor úgyis jelentkezem, ahogyan akkor is, ha úgy döntök majd, hogy mégsem írom tovább.

Köszönöm Nóci-nak, hogy tartotta bennem a lelket, és hogy támogatott, a kezdetektől fogva! KÖSZÖNÖM NEKED!

Remélhetőleg, hamarosan jelentkezem majd!!!

Ölel mindenkit, Dóry

02. Az újbóli találkozás

Hey Ho!

Tudom azt mondtam, hogy a hét közepén várható majd az új rész - amely tulajdonképpen csütörtök lett volna -, de gondoltam, hogy mivel egy héttel ezelőtt hoztam nektek a prológust is, így mégis csak ma teszem fel nektek a részt. A folytatást, pedig majd a hétvégén hozom, ha véletlenül nem előtte.

Az első rész senkinek sem tettszett? Csak mert egyetlen egy komment sem érkezett az fejezet alá, így úgy hiszem, hogy nem nyerte el a tetszéseteket. Kérdezem, mi volt a baj vele? Esetleg, unalmas lett? Vagy, túl hamar jelenítettem meg benne, Liam-et? Vagy... vagy, mi? Érdekelne a véleményetek.

Jó-jó! Abba is hagyom, a panaszkodást! Helyette inkább, kellemes olvasást kívánok a második részhez!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Egy hét telt el azóta az éjszaka óta, amelyet a part egyik szikláján ülve töltöttem el, azzal a fiúval, akitől életem első csókját kaptam. Még most is beleborzongnom az emlékbe, amikor újra visszaidézem magamban, mézédes ajkait, melyek finom, lágysággal tapadtak az enyémekre.

Sokszor felvetődött bennem az a gondolat, hogy újra le kellene mennem oda, hátha ő is ott lesz, de a rettentő gyávaságomnak köszönhetően, semmi merszem nem volt elmenni odáig. De aztán mindig oda jutottam ki, hogy csak feleslegesen mentem volna, mert őt, aligha találtam volna ott. A megnyerő külsejének, a testet megborzongató hangjának és a szívet megdobbantó féloldalas mosolyának köszönhetően, már biztos megismert valaki mást, akivel foglalkozhatott, mindazon időn belül, amíg én rá gondoltam, és arra az együtt töltött éjszakára.

Persze mindezek gondolatok mellett, az a lehetőség is felvetődött bennem, hogy mi van akkor, ha mégis ott van a sziklánál, és azt várja, hogy egyszer megjelenjek? Ha, ő is gondol rám, mint ahogyan én rá?

Bárcsak, olyan merész és bátor volnék, mint barátnőm, Mandy! Ő az én helyemben, már rég elment volna oda – ahogyan azt a héten, gyakorta is a fülembe duruzsolta -. Vagy, már rég valaki mást pécézett volna ki magának. Igen. Ez ő! De én, ha akarnék se, tudnék olyan lenni mint ő – sóhajtok fel, miközben hagyom, hogy a barátnőm belém karolva vezessen végig kirakodó vásár terén.

- Már megint csak rá gondolsz, igaz? – fordul felém, és hátra tolja a fejére a napszemüvegét. Válaszként, csak bólintok, mire unottan megrázza a fejét. – Mondtam már neked, hogyha nem tolod le a képedet a partra, akkor hagyd a fenébe, és keress valaki mást. Nézz csak körbe! – mutat körénk – Ez a hely is, szinte teli s teli van, dögösebbnél – dögösebb pasival, és te csak aziránt az egy után sopánkodsz, akinek még a nevét sem tudod.

- Jó-jó! Igazad van. De... nekem ez nem megy. Én nem tudom magam, csak úgy egyszerűen túl tenni, egy másik fiún, mint te. De ígérem, hogy nem fogok utána ácsingózni – győzködöm, de mind a ketten tudjuk, hogy leginkább magamat próbálom meggyőzni erről.

- Nem kell, hogy megígérd! Csak az kell, hogy lazíts végre, és engedd el magad. Ha nem találkozol vele még ma se, akkor kerítünk neked egy másik pasit, aki elfeledteti veled azt, hogy ki is vagy valójában! – mondja, újra belém karolva, majd tovább vonszol magával a kirakodó bódék mellett.

A délután további részében, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elengedjem magam, ami Mandy mellett nem is volt olyan nehéz. Mellette, még ha nagyon ritkán is, de időnként önmagam lehettem. Ő volt mindig is az én támaszom, ahogyan most is.

- Nézz csak oda! – vonja magára újra a figyelmemet, barátnőm. – Oda, ahol az a fekete harley áll! – kérésére, abba az irányba fordítom a tekintetemet, amerre mutat. Ám amikor felismerni vélem az egyik ott álló tagot, aki viszont engem figyel, elakad a lélegzetem, míg a szívem hevesebben kezd el dobogni a mellkasomban.

Ő volna az? Nem lehet ő! Biztosan csak összekeverem valakivel! – gondolom magamban, még mindig rajta tartva a szememet. Amikor az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzza, amellyel már megajándékozott engem, első találkozásunk alkalmával, már semmi kétségem az felől, hogy nem ő az.

Hosszú percek telnek el amíg, mi egymást fürkésszük, amit tulajdonképpen nem is bánnék, ha a mellettem lévő vörös hajú lány, nem kezdene el bökdösni.

- Mi az? – kérdezem, nem véve le a szememet a fiúról.

- Mondd, hogy ő az! Mondd, hogy ez az a srác, akivel nem vagytok képesek levenni egymásról a tekinteteket, az ugyanaz a pasi, akivel egy egész éjszakát töltöttél el kettesben, azon a sziklán! Ugye? – kérdi, és amikor végre rá emelem a tekintetemet, látom, hogy mindentudóan elmosolyodik.

- Igen, ő az – bólintok rá, és amikor úja a fiúra pillantok, látom, hogy elindul... egyenesen felénk, mire én akaratlanul is, belemarkolok, barátnőm engem bökdöső karjába.

- Ne már! Mit csinálsz? – rántsa ki a karját az ujjaim közül. – Ó-ó! Ide tart! – vigyorodik el elképedve, amikor észreveszi az egyre felénk közeledő alakot – Istenem, milyen dögös! – sóhajt fel, és épphogy csak visszatudom tartani magamat attól, hogy én is felsóhajtsak.

- Sziasztok, csajok! – köszön ránk, mire rajtam, újra végig fut az a jól eső borzongás, melyet a hangja vált ki belőlem.

Istenem! Mi történik velem? – sóhajtok fel magamban.

- Helló! – mosolyog rá, bárgyún barátnőm, míg én csak inteni tudok neki.

Újbóli szótlanságom miatt, a barna szemei körül a nevető ráncait veszem észre.

- Örülök, hogy újra viszont látlak. Reménykedtem benne, hogy így lesz – jelenti ki, még mindig féloldalasan elmosolyodva.

- Ö... én is örülök – motyogom zavartan.

- Egyébként én, Liam vagyok – mutatkozik be.

- Mandy vagyok – viszonozza barátnőm a bemutatkozást, egyedül csak én nem.

Én nem is tudok megszólalni sem. Csoda, hogy az előbb sikerült kinyögnöm valamit. Na de most? Most meg áruljam el a nevem? Nem! Ezt nem tehetem! Nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én igazából! Nem akarom, hogy csak azért álljon velem szóba, mert én vagyok Danise Monroe, a híres francia jégkorcsolyázó! De akkor, mit mondjak, ki vagyok?

Gyerünk Danise, gondolkodj! Kell egy jó álcázó név. De mi legyen az?

Bár a nevem az lehet az igazi, csak a vezetéknevemet kéne megváltoztatni. De mire? – kérdem magamtól, amikor egyszer csak megpillantom az egyik elhaladó árus, névtábláján a: Jeremy Jenkins nevet.

Ez az! – kiálltok fel magamban, boldogan – Danise Jenkins, lesz a nevem.

Amíg magamban az új nevemen agyaltam, barátnőm idegesen bökdösni kezdi a karomat, míg a velem szemben álló srác, továbbra is kíváncsian vár arra, hogy én is eláruljam a nevemet.

- Danise – bököm ki.

- Danise, hm. Mintha hallottam volna már ezt a nevet – mondja, még mindig rajtam tartva a tekintetét.

- Megeshet, hogy nem csak én vagyok az egyedüli lány, akinek ugyanezt a nevet adták a szüleik – vágom ki magamat, feltehetőleg ügyesen, ami nem csak barátnőmet, de még engem is meglep.

- Igazad van – bólint rá. – Nem iszunk meg valamit? – kérdi.

- Miért is ne? – kérdez vissza, Mandy, és még mielőtt valami elutasításon gondolkodhatnék, barátnőm egy rám vetett huncut mosollyal az ajkain, fogadja el, Liam ajánlatát, aki egyszer csak minden szó nélkül mellém lép, és az egyik karját a derekam köré fonja, majd így vezet el minket az egyik ital bódéhoz.

Karjának ölelését a derekamon, egy újbóli borzongást vált ki, amelyet ő is észrevett. Tudom és látom is a gyönyörű barna szemeiből, amikor rám pillant...

01. Naplemente & Napkelte

Hey Ho!

Íme itt is van az első rész. Mely lehet hogy számotokra kissé furcsának fog majd tűnni, de úgy gondoltam, és gondolom is, hogy épp ez miatt, mármint ami a fejezetben történik, lesz majd érdekesebb a folytatás. 

Ez a rész most, a női főszereplő szemszögéből íródott, amely nos, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket! Skys-nak pedig köszönöm a prológushoz írt véleményét (és üzenem neked, hogy no para... nincs harag... örülök, hogy itt vagy újra, és hogy írtál...<3)

A második rész pedig, majd a hét közepén érkezik, míg a harmadik rész pedig egy hét múlva. Tudjátok, azt írtam, hogy hetente két rész lesz majd, így ehhez is igyekszem majd magamat tartani. És csak remélni tudom, hogy ez sikerül is majd. :) 

A következő részig is, pedig szép és kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Ehhez a részhez pedig, kellemes olvasást, és jó szórakozást, kívánok!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Ha jól rémlik, egyszer azt hallottam, hogy legtöbbször a változások jók is lehetnek. Mint például, egy környezet váltás. De mindmáig, ezt értelmetlennek látom, és gondolom is.

Már mégis, miért... vagyis, mit javíthatna a helyzetemen, az, hogy most per pillanat, több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól? Jó, azt meg kell, hogy valljam, az hogy távol vagyok a szüleimtől, az örömmel és megnyugvással tölt el.

Örülök, hogy végre nem loholnak egész nap a nyakamon, az idegesítő szokásaikkal, és utasításaikkal. Végre, nem kell hallanom, amikor azt mondják nekem, hogy: Danise, neked csak a tánc legyen az első létfontosságú dolog! Ne koncentrálj másra, csak is arra, hogy mindig a legeslegjobbra törekedj!
Ebben az egész utazásban, ez az ami miatt örülök annak, hogy nem vagyok a szüleim közelében, akik szerencsére, azt sem tudják, hogy hol is lehetek, ahogyan senki más sem, kivéve egy valakit. Aki nem más, mint az én legeslegjobb barátnőm, Mandy.

Ő az egyedüli személy az életemben, aki tudja, hogy miken mentem keresztül eddigi, tizennyolc évem során, és azt is, hogy hol vagyok.

Ha ő, nem vetette volna fel, hogy jöjjünk el otthonról, és utazzunk el valamerre, akkor, most még mindig azt kellene elviselnem, hogy az anyám, minden olyan orvoshoz, magával hurcoljon, aki valamicskét is tudna segíteni a lábamon.

Pedig, tudja nagyon is jól, hogyha nem pihentetem éppen eleget, és ha nem járok kezelésekre Dr. Smith-ez, akkor az orvos balsejtelme valósul meg.

De nem! Ő ezt, meg sem hallotta, vagy nem is akarta meghallani! Neki egyedül csak az a fontos, hogy táncoljak, akár egészséges lábbal, akár beteggel.

Pont úgy viselkedett velem a sérülésem óta, mintha nekem nem számított volna, és mintha nem is számítana a verseny, és az hogy táncoljak. Pedig ez nem igaz! Igen is számít, és jelent is nekem.

Mióta az eszemet tudom, mindig is jég táncoltam, és nem csak azért, mert ezt ők erőltették rám – persze, az igaz, hogy ők voltak akik először a jégre vittek -, hanem azért, mert tényleg ezt akartam csinálni. Mert olyankor amikor a jégre léphettem, igazán egyedül érezhettem magam, de leginkább szabad voltam.

Most viszont, itt vagyok Los Angeles tengerpartján, az egyik kiálló sziklán ülve, lóbálva a lábaimat és a tekintetemmel, a naplementét fürkészem, miközben a langyos, s lágy szellő a hajat libbenti meg.

Nem foglalkozom a tengerparton lévő hatalmas bulizó társasággal, ahogyan most a barátnőmmel sem, aki könnyű szerrel vetette bele magát a táncba és az alkohol fogyasztásába. Kettőnk közül, mindig is ő volt az, aki szart a világra, és élte az életét, mindenkitől függetlenül. Ő mindig is azt tette, amit csak akart, mert megtehette. De én? Én, mindig is azt tettem, amire a szüleim utasítottak.

Még a hajamat sem festhettem be, ahogyan a körmeimet sem, de még kirívó ruhákat sem hordhattam. Ahogyan bulizni se járhattam el, soha. De most minden megváltozik! – jut eszembe, Mandy jobb kedvre derítő kijelentése.

Na igen! Annyiban igaza lett, hogy most távol a szüleimtől, és a médiától, és mindenki mástól, aki akár ismerhet is engem, most azt tehetek amit csak akarok, vagyis, amit eddig még nem tehettem meg.

Az első dolog, amit megtettem az utazáson kívül, az az volt, hogy befestettem, méz szőke hajamat, vöröses barnára. A második, hogy lecseréltem a sznob ruháimat, olyan ruhákra, mint amilyeneket egy átlagos, szabad lány hordhat. Végre, nem kell kosztümökben járkálnom! – könnyebbültem is meg rögvest, amikor levethettem magamról őket.

A körmeimet pedig, a hajamhoz illően vörösre festettem be, már csak dacból is, emlékezve arra, hogy anyám ha most látna, szörnyet halna a kinézetem láttán.

De most nem gondolhatok a szüleimre! Nem azért vagyok most itt, távol több kilométerekre az otthonomtól, hogy most miattuk rágjam magam, hanem azért, hogy megtapasztalhassam azt, hogy milyen is a normális, fiatal tinédzserek élete! – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak halk lépteket hallok meg magam mögött.

Ki lehet az? – kérdezem magamtól, miközben azon vagyok, hogy nehogy megforduljak. – Hátha észre veszi majd magát,és elmegy!

Eltelik néhány másodperc, amikor az idegen, nem szólalva meg, helyet foglal mellettem, csupán alig egy karnyújtásnyira.

Hiába vagyok kíváncsi arra, hogy ki is lehet ő, de egyszerűen képtelen vagyok arra rávenni magamat, hogy akár rá is pillantsak!

Ki lehet ő? És mit akar?
Némán ülünk egymás mellett, és bár érzem, hogy időnként a tekintetét rám szegezi, én azonban mégsem tudok rá nézni. Pedig az illata, az a finom citromhéj illata amelyet a szél fúj felém, mélyen az orromba kúszta magát, ezzel is, összezsugorítva a gyomromat.

Érthetetlen ez az egész helyzet, hiszen még azt sem tudom, hogy ki az, és hogy – hogy is néz ki, de azt tudom, hogy fiú. Bár lehet, hogy férfi!

Vajon bántani akar? Ha igen, akkor mégis mire vár? Miért nem tett már valamit?

Lehet, hogy csak szimplán ő is csak a naplemente miatt jött ide, és nem miattam!

Igen! Ez lehet az oka az itt létének, és nem pedig én! – próbálom megnyugtatni magam, amikor egyszer csak, meghallom, kissé érdes, mély hangját, amely furcsa érzést kelt bennem, és amelytől megborzongnom.

- Szép nem? – teszi fel újra a kérdést, amikor még mindig nem szólalok meg. – Igaz, nem vagyok egy romantikus alkat, sőt mi több utálom a csöpögős és nyálas dolgokat, de ez. A naplementét azt szeretem. Van benne valami... valami, amely miatt akarva s akaratlanul is, de lenyűgöz, és megnyugtat – folytatja tovább, amikor észreveszi, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. – Viszont a napkeltét, azt még nem láttam. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy milyen is lehet. Te láttad már?

Válasz helyet, csak nemlegesen megrázom a fejemet, de még mindig nem nézek rá. Nem értem saját magamat, de őt sem, hogy mégis miért beszélt még mindig hozzám azután is, amikor nem feleltem neki, amikor megkérdezett.

- Mit szólnál hozzá, hogyha együtt megvárnánk amíg fel nem kell a nap? – kérdez ismét, mire én csak megvonom a vállam. – Ez most mit jelent? Igent, vagy nemet? Mert azt jelentheti mind a kettőt.

- Még... khm... még meggondolom – szólalok meg, és végre ránézek.

Ám amikor megpillantom az arcát, a lélegzetem is eláll. Rövid sötét haja enyhén felzselézve lapul a fején, míg az arcát csupán alig pár napos borosta fedi. A csokoládébarna szemeivel, még helyesebb a profilja. Ő a leghelyesebb srác, akit valaha is láttam – jelentem ki magamban, amikor az ajkait egy féloldalas mosolyra húzza.

- Még nem láttalak erre felé, új vagy itt, igaz?

- Igen – bólintok rá.

- És, egyedül vagy a családoddal? Esetleg a barátaiddal, vagy a barátoddal? – érdeklődik kíváncsian.

Nem felelek azonnal, hiszen azt sem tudom, hogy most csak azért kérdezi, mert szimplán csak kíváncsi, avagy esetleg valami hátsó szándékai is vannak. De aztán amikor a barna szemeibe nézek újra, önként adok válaszokat a feltett kérdéseire, igaz vigyázva, nem fedve fel a valódi kilétemet.

- Egy barátnőmmel vagyok itt, egy amolyan csajos kiruccanásként.... Elég messze lakom innen... Egyke vagyok, sajnos. De a barátnőm, ő olyan nekem mintha, a testvérem volna.... – és, így egymást faggatva, múlik el felettünk az idő, és az éjszaka.

Megtudom, hogy ő itt lakik az édesanyjával, két húgával és a gyerekkori legjobb barátjával, aki tulajdonképpen a nagyobbik húgával jár. Amikor rákérdeztem arra, hogy őt nem zavarja –e, hogy a barátja a húgával jár, azt felelte rá: hogy amikor megtudta, hogy ők együtt vannak, összeverekedett a fiúval, majd a bunyó végeztével, az áldását adta rájuk.

Meglepetten néztem rá ekkor, de amikor észrevettem a karjain a tetoválásokat, és a fekete pólója alól kidudorodó izmokat, akkor már értettem az akkori viselkedését.

Miközben őt hallgatom, arra gondolok, hogy bár van benne valami, talán a viselkedése, talán a stílusa, vagy a gondolkodás módja az, ami miatt olyan rosszfiús hatást kelt az emberben, azonban a közvetlenkedésével és azzal, hogy megszólított, mégis úgy hiszem, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnni akar.

Bár igaz is, alig pár órája, hogy ismerem őt, mégis honnan állíthatnám azt róla, hogy ő nem rossz?! Lehet, hogy csak most ilyen, és holnap, vagy a legközelebbi találkozásunkkor tökre bunkón fog majd viselkedni, de ezzel majd ráérek akkor foglalkozni. Most csak élvezni akarom ezt a pillanatot. A pillanatot, hogy ő itt van mellettem, és velem beszélgetve, várva a napfelkeltét, az helyett, hogy bulizna a parton lévőekkel...

- Nézd csak! Ott jön! – mutat arra fele, amerről a nap éppen lassan fel kelni látszódik.

Mind a ketten elhallgatunk, és csak a felkelő napra figyelünk.

Milyen gyönyörű! Akárcsak a naplemente! – gondolom magamnak, és amikor a beszélgető társamra pillantok, aki viszonozza is a pillantásomat, az ő szemei is ugyanazt az érzést tükrözik vissza, amelyeket valószínűleg az enyémekben is látni lehet. Élbűvölést és lenyűgözés, amelyet a nap felkelése ébreszt fel bennünk.

- Gyönyörű! – hangzik el egyszerre mindkettőnk szájából ez az egyetlen egy szó, mire először egymásra mosolygunk, majd amikor a tekintetünk a másik ajkára téved, a távolság amely köztünk van, mintha egy szempillantás alatt lerövidült volna.

Magam sem tudom, hogy ki csókolta meg először a másikat, de azt igen, hogy amikor ajkaink egymásra találtak, soha... hogy soha nem éreztem még ilyent. Ilyen felülmúlhatatlan, csodálatos érzést, amelyet ajkaink egymáshoz való érintése vált ki belőlünk. A tapasztalatlanságom, mintha nem is létezne, könnyedén viszonozom a csókját, és cseppet sem érdekel, hogy jó formán, nem is ismerjük egymást.

- Hűű – motyogom zavartan, amikor elválnak ajkaink és én a levegő után kapkodok, ahogyan látom ő is éppen.

Nem hittem volna, hogy az életem első csókját, egy olyan fiútól kapom majd, akinek még a nevét sem tudom, de mégis vele voltam egy éjszakán át. Ahogyan azt sem hittem volna, hogy ennyire élvezni is fogom ezt a csókot.

Azonban mielőtt tovább mélázhatnék életem első csókján, és a mellettem ülő fiún, a telefonom mely mindez idáig néma volt, most: Nickelback – Never Again c. dala, most fülsértőként hat ránk. Ijedtem pattanok fel ültő helyemből, és kapom elő az Iphone-omat és mielőtt megnyomnám a fogadó gombot, vörös hajú barátnőm nyelvnyújtogatós képe villog fel előttem.

- Hol van az én jéghercegnő barátnőm? – csendül fel, aggódó hangja.

- Csak itt lent a parton, de már megyek is – felelem.

- És melyik részén? Mert én sehol sem találtalak. Épp az imént értem haza, de amikor nem leltelek itthon, megijedtem – mondja, mire enyhe bűntudat kezd el ébredezni bennem. Legalább egy sms-t írhattam volna neki, amelyben a hol létem helyét megadhattam volna neki.

De az az igazság, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt kint fogom majd tölteni az éjszakát, ráadásul egy fiúval. A fiúval, akinek a csókjától, még mindig bizsereg az ajkam.

- Ne haragudj! – kérek tőle bocsánatot.

- Ha egy pasi van a háttérben, akkor már rég el is van felejtve a dolog. Ugye, egy állatian jóképú pasi társaságában töltötted az éjszakát? – kérdi, és érzem a hangjában, hogy kezd izgatott lenni.

- Igen – ennyit mondok neki, hiszen tudom, hogy nem lettem volna képes letagadni előtte az igazságot, mert ő mindig is nagyon jól rátudott érezni a dolgokra, ahogyan az igazságra is.

- Wáááááá! El sem hiszem! Ezt most komoly? Na azonnal sipirc vissza a nyaralóba, és hallani akarom a részleteket! – kiáltja bele a telefonba, mire én remélni tudom, hogy a már mellettem álló srác, semmit sem hallott abból, amit a barátnőm mondott.

- Oké. Jó-jó, Mandy! Most leteszlek, mindjárt ott leszek! Szia! – köszönök el tőle, majd amikor ő is bekiált egy: Sziát! – a készüléket visszacsúsztatom a zsebembe. – Bocs, csak a barátnőm volt. Most... most mennem kell – motyogom zavartan az orrom alatt, amikor újra ránézek.

- Nincs semmi baj! – mosolyodik el. – Esetleg láthatlak még valamikor?

Uhh... erre most mit feleljek? Egyrészről azt szeretném neki mondani, hogy igen. Viszont másrészt, pedig nemet mondanék. Szimplán már csak azért is, mert ha rájön arra, hogy ki is vagyok én... akkor félek, hogy csalódni fogok majd benne, és abban a pillanatokban, amelyeket az elmúlt éjszaka alatt éltünk át.

- Nem tudom – csupán csak ennyit mondok, ami voltaképp maga az igazság is.

- Értem – bólint rá. – És, a nevedet elárulod?

- Nem! – bököm ki hirtelen. Majd kérdő és nevető tekintetét látva, elárulom neki az okát is. – Ne rontjuk el ezzel ezt a pillanatot! Ha majd viszont találkozunk, akkor elárulom majd a nevem.

- Rendben – mosolyodik el, majd miután végig simít az arcomon, segít lemenni a szikláról, amely előtt egy utolsó pillantás után elválnak az útjaink.

Amikor már eltávolodunk egymástól, még egyszer hátra tekintek, és amikor látom, hogy ő is éppen így tesz, az ajkaim úgyszintén elsőre mosolyra húzódnak, majd egy apró nevetés tőr elő belőlem, miközben egyre közeledem, a nyaraló felé...

00. Prologue

Hey Ho!

Újra itt! Újra egy újabb bejegyzés! És egy Újabb történet! Egy történet, amellyel egy bizonyos kis ideig foglak majd titeket szórakoztatni (legalábbis remélem, hogy majd így lesz)! Nem is fűznék most ehhez a bejegyzéshez konkrétan semmit, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog majd nektek. A tartalmat amiről a történet fog majd szólni, azt ide is leírom nektek, hátha akad köztetek olyan, aki még nem olvasta volna el. Mellé pedig egy prológust is hoztam nektek! 

A héten, pedig megpróbálom meghozni már az első fejit! Addig is legyen mindenkinek vidám, szép és kellemes hete!

Ölel mindenkit, Dóry

Dernière Danse - Az utolsó tánc

 

A híres francia, fiatal jégkorcsolyázó, Danise Monroe, hirtelen az egyik napról a másikra, eltűnik, miután megtudja, hogy a legutóbbi lábsérülése miatt, soha nem táncolhat.

Senki sem tudja, hogy hol van, és hogy mi lehet vele. Mindenki keresi őt, ő azonban, hogy senki se találhasson rá, hosszú utat tesz meg, egészen Los Angelesig, ahol mindenki csak Danise Jenkis-ként ismeri meg őt.

Danise, a számára oly felfoghatatlan hír, miatt egészen magába roskad, de csak addig, ameddig nem találkozik, a szőke herceg - fehér lovon, helyett a barna herceggel, egy fekete harley motoron. Aki a rossz fiús sármával, és őrjítő féloldalas mosolyával, egy szempillantás alatt leveszi őt a lábáról.

A kettőjük kapcsolata, mint egy tündérmeseként indul el... azaz, a jó kislány, beleszeret a rosszfiúba, aki viszonozza is a szerelmét... minden happy-n alakul, vagyis csak majd nem... hiszen, közben valaki, aki csak is a magáénak akarja a barna herceget, rájön, Danise valódi kilétére... és, hogy szétválaszthassa a szerelmespárt, leleplezi a lányt. Aki bár, fájó szívvel, de mégis visszatér a hazájába, ahol meg kell küzdenie, a szerelme elvesztésével, a mindenre elszánt, és csak az önmagukkal foglalkozó szüleivel, és persze a sajtókkal is

És bár nem szabadna táncolnia, mégis részt vesz a jégkorcsolya tánc, bajnoki versenyén, csak hogy eltáncolhassa: Az utolsó táncát...

Hogy lehet –e, még közös jövője Danise-nek és a barna hercegnek... és, hogy happy end-del végződik –e a történet... azt, ha nyomon követed a főhősnőnk életét, megtudhatod...

[Danise]

Prológus

Beszív, s ki fúj! Beszív, s ki fúj! – ismételgetem magamban, mielőtt egy utolsó mély levegőt veszek. Amikor a nevemet hallom a hangfalakból visszhangzani, egy nyugodt mosolyt varázsolva az arcomra, kilököm magam a jégre. Megvárom amíg mindenki elcsendesedik, és előtétedig a csarnok. Egyedül csak én vagyok kivilágítva, ami egyrészről zavar is, másrészről pedig örülök neki. Örülök, mert így tudom, hogy egyedül csak én látszom, és engem figyel mindenki.

Amíg visszaszámolok magamban tízig, a csarnokot betölti az a finom és lágy dallam, amelyre most táncolni kezdek. Nem számít más, ahogyan senki sem, egyedül csak is arra figyelek, amit a zene és a tánc művel velem.

A bal lábamat lendítve siklok előre, majd a jobbal lendítek és másfél fordulat után a jobb lábamra, hátrafelé érkezem vissza a jégre.

Hallanom kéne a tapsokat ilyenkor, de én nem figyelek oda. Hiszen ez csak egy szimpla Axel volt, amit minden itt lévő versenyző megtudott eddig csinálni. És ez ugyanígy megyen végig, egészen a Holdig. Az egyetlen egy olyan elemig, amelyet eddig még soha sem tudtam megcsinálni. Pedig egyszerűnek tűnik, de valahogy soha sem a legjobbkor kezdem el... amikor megérkezem a mérleg forgásból, csak úgy mint mindig, úgy most is rögvest a Hold-ba akarok megérkezni, de nem sikerül. Az egyik lábam kisiklik alólam, és én elveszítem az egyensúlyomat. Tudom, hogy hatalmas és fájdalmas zuhanás lesz ez, de igyekszem nem kimutatni az érzéseimet...

Amikor elterülök a jégen, mindenki egy emberként kiált fel, míg a verseny rendezői, orvosért kiáltanak, akik az orvosi táskájuk mellé egy hordágyat is magukkal hoznak. Mr. Smith, a versenyzők mellé kirendelt orvos, amikor megtapogatja a sérült bal lábamat, és az én ajkaimat pedig egy fájdalmas sziszegés hagyja el, akkor nem kertelve, int a szüleimnek, akikkel együtt le visznek a jégről, ki a csarnokból, majd az ott álló mentők egyikébe raknak be. Hiába tiltakozom, hogy nem kell engem kórházba vinni, nem hallgatnak rám. Csak apám szól rám szigorúan, hogy fejezzem be a hisztit.

Nem is szólok többet, viszont a bokámban egyre erősebben érzem a fájdalmas lüktetéseket, amelyek miatt, Dr. Smith, együtt érzően és vigasztalóan simogatja meg a kezemet.

- Minden rendben lesz! – suttogja, amint megérkezünk a Szent Anna kórházhoz.

Ott minden olyan gyorsan történik, hogy követni sem tudom az orvosok cselekvéseit, pláne meg azután nem, miután egy jó adag fájdalom csillapítót és nyugtatót belém fecskendeznek, amelyektől érzem, hogy rövidesen elveszítem a külvilággal a kapcsolatot...

Amikor felébredek, egy steril kórházi szobában találom magamat. A ruhám helyet, egy kórházi hálóing van rajtam, míg a fájós lábamat pedig sűrű géz kebelezi be.

Már épp orvosért avagy nővérért kiáltanék, amikor egyszer csak felismerni vélem anyám idegesen felcsattanó hangját, amelyet valószínűleg az orvossal szemben használhat.

- Nem érdekel! Márpedig az én lányom akkor is táncolni fog, és hamarosan jégre fog majd lépni. Éppen ezért, vagy segít rajta, vagy kerítünk a számára egy másik orvost.

- Asszonyom, ez nem így megy. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de ahhoz hogy felépülhessen a lánya, ahhoz idő kell, és itt nem egy-két hétre gondolok, hanem többre, hónapokra akár – mondja egy mély, rekedt tónusú hang.

- Nem! Szó sem lehet arról, hogy több hónapig ne lépjen a jégre! Neki ott a helye! – kiáltja anyám, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet! Kérem hallgasson rám, és hagyja, hogy hadd kezeljük őt, addig ameddig helyre nem jön – kéri az orvos, de én már nem is figyelek oda, amit az anyám válaszol neki.

Egyedül csak is arra tudok gondolni, amit az orvos mondott. „Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet!”...

Nem! Nem! Nem! Én táncolni szeretnék! Nem lehet, hogy egy szimpla kis eséstől, minden álmom odavesszen – mondogatom magamnak, miközben magatehetetlenül, az időközben kicsorduló könnyeimet törölgetem le az arcomról...

Chapter 15 + Epilógus

Hey Ho!

Hát végül, ide is elérkeztünk: az első Liam-es story, utolsó fejezetéhez. Nem is tudom, hogy mit is mondhatnék. Egyet azonban mégis: KÖSZÖNÖM NEKTEK! Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, s vagytok velem, és hogy biztattok ez történetem során. S csak remélni tudom, hogy a további történetemnél is számíthatok majd rátok. Mert lesz új történet. Egy avagy két héten belül, meg is kezdem majd, és feltehetőleg, hetente két résszel érkezem majd hozzátok. Csak előtte, lesz majd egy kis dezign átalakítás, amelyet a következő történet miatt lesz.

De addig is, itt az utolsó rész. Megvallom, csak a szívemhez nőt ez a történet, ahogyan Liam és Emily és a többiek is, és egy kicsit sajnálom is, hogy véget ért az ő történetük. Legalábbis egyenlőre...

Nem is jártatom tovább a számat, helyette inkább kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok nektek a befejező részhez, mely remélem tetszeni fog majd nektek. :)

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Tengo ganas de ti - Téged akarlak!

Pár órával később...

Azt sem tudjam, hogy nevessek –e vagy sírjak, amikor azt látom, amint Keith az imént halott hír folyamán, a karjaiba kapja szerelmét, megpörgeti és hangosan kiáltja, hogy:

- Apa leszek!

A többiek vele együtt örülnek és nevetnek is, ahogyan végül én is teszek.

- Gratulálok öregem – veregetem vállon, majd Monic-ot ölelem át. – Látod? Mondtam én, hogy minden rendben lesz – suttogom a fülébe, mielőtt elengedném.

- Igen és köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytál cserben – mondja, megszorítva a kezemet, majd hagyja, hogy Keith újra magához vonja őt.

Miközben mindenki más helyet foglal a nappaliban, és arról beszélget, hogy ki mit fog majd venni a kicsinek, ha megszületik, én csak egy apró mosollyal az arcomon, észrevétlenül, ki sétálok a ház elé, le a lépcsőn.

Örülök, hogy végül mégis nekem lett igazam. Na, nem mintha, nem váltottam volna be az ígéretemet, miszerint, ha Keith esetleg nem akarná a babát, akkor majd én segítek neki, ahogyan a többiek is, de azért még is jobb, hogy a gyerek iránti felelősséget, azt a pici apja vállalja el.

Azonban akármennyire is akarok teljes mértékben velük együtt örülni, még sem teszem. Mert nem tudok. Addig nem tudok végtelenül boldog lenni, ameddig Emily-től bocsánatot nem kérek, és ameddig a karjaiban nem tudhatom őt.

Az időt nézve, már több mint egy órája, hogy véget ért a műszakja, de ő még sehol sincs.

Netán, esetleg még mindig haragszik rám?

Én ezt nem akarom! Nem akarom, hogy haragudjon rám! – mondom magamnak, és amikor már épp azt tervezném, hogy felüljek Shirley-re, akkor váratlanul egy kék Mustang parkol le előttem, amelyből közvetlenül a szarházi, puhány gyerek pattan ki, dühösen.

- Te meg mi a francot akarsz itt? – kérdezek rá, de ő válasz helyett, felém lendíti az egyik öklét, amellyel pillanatokon belül, be is talál nekem. – Mi a franc? – hökkenek meg, amikor az állkapcsomhoz nyúlok.

- Te mocskos, szemét állat! – támad rám ismét. – Hogy tehetted? Hogy voltál rá képes? – húz be ismét, amely során már én sem fogom vissza tovább magam.

Nem akartam visszaütni, már csak Emily miatt sem, de azért csak nem hagyhatom, hogy ez a kis féreg, csak úgy szétverjen, mert bedilizett.

- Mi van? Megvagy te húzatva! – ütök vissza.

Nem tudom, hogy mennyi ideje is püföljük egymást, de amikor megérzem magamon, H erőse karjait, amint lefogni próbál, és azt kiálltja a fülembe, hogy: Hagyd abba, Liam! Még a végén megölöd! – akkor, végre elengedem a mostanra már kissé szét vert gyereket, és hátrébb lépek.

- A kurva életbe is, mi a franc ütött ismét belétek? – lép hozzám közelebb, Gin és az arcomon igyekszik felmérni a sérüléseimet.

- Mit tudom én? Őt kérdezd! – mutatok a még mindig a földön támaszkodó alakra. – Idejött és rám támadott, én pedig csak nem hagyhattam, hogy szétverjen, így hát visszaütöttem – mondom, kiszabadítva magamat H, szorításából.

- Zach? – fordul most az említett felé, akit egyben fel is segít. – Miért jöttél ide? És miért akarod szétverni a bátyámat?

- Emily miatt – feleli, letörölve a vért a szája széléről.

- Emily miatt? – kérdezek vissza, gúnyosan. Csak ne hogy azt mondja, hogy azért, mert a lány, velem jár és nem vele! Mert akkor biztosan, hogy pofán röhögném, a szerencsétlent.

- Igen miatta – sziszegi felém.

- Na és miért?

- Még kérdezed? Ne tetettesd már a hülyét! Még van képed, úgy tenni, mintha nem csináltál volna semmit?

Ennek tényleg nincs ki mind a négy kereke! Mégis, honnan kéne én nekem tudnom arról, hogy miről beszél?

- Na jó! Ha nem köpöd ki, hogy mi a franc bajod van, akkor húz innen a fenébe, mielőtt úgy nem döntök, hogy a szart is kiverem belőled – morgom, karba tett kézzel.

- Még el sem kezdtetek rendesen járni, és te már megcsaltad őt – vágja hozzám, mire azt hiszem, nem csak, hogy én, de még a többiek is, meglepetten néznek rá.

Mégis miről beszél ez?

- És ugyan mikor csaltam volna meg őt? És kivel? – nevetek fel gúnyosan.

- Monic-cal. A legjobb barátod, csajával – amikor ezt kimondja, először nagyokat pislogva meredek rá, majd amikor tudatosul bennem a válasza, hangosan felnevetek.

- Hogy kivel? – hallom meg a srácok meglepett kérdését, de én csak röhögök tovább.

Hát ez kész! Még soha életemben nem hallottam ilyen jó viccet! Vagy de! Mégis... akkor amikor is a drágalátos barátnője, azt állította, hogy én kikezdtem vele.

- Hogy én és Monic? Ne röhögtess már! – röhögök továbbra is. – Már bocs, Mo – becézem le a szokásos módon a szőke hajú lányt – nem úgy értve. De ez akkor is képtelenség. Ezt aztán te is tudhatnád, ahogyan mindenki más is, aki ismer minket, hogy mi csak haverok vagyunk. Hogy ezt a marhaságot, hogy honnan vetted azt nem tudom, de ha megtudom, hogy ezzel a hülyeséggel, Emily-t is megetetted, akkor addig is éltél, öregem – mondom most már komolyabban, egyenesen a szemébe nézve.

Ő állja a tekintetemet, hosszan és fürkészve, ám amikor ráébred, hogy minden szavam igaz volt, és hogy tényleg komolyan gondoltam azt, amit mondtam, le hajtsa a fejét.

Állj! Ugye ezt, nem az volt aminek láttam? Ugye nem?
- Mondd, hogy nem mondtad el ezt, Emily-nek! – szólok rá, közelebb lépve. De amikor nem szól, az előbbi düh, most újra felkerekedni kezd bennem. – Én megöllek! – kiáltom rá, és már nyúlnék is újra felé, amikor H, ismét lefog.

- Nem mondtam én neki semmit! Nekem is ő mondta el ezt!

- Mégis mit? – kérdi helyettem Gin, miközben ideges, aggódó tekintettel néz rám.

- Látott titeket ma. Amikor... amikor a bekötő útnál, ölelkeztetek és hallotta, hogy... hogy te azt mondod Monic-nak, hogy: majd te segítesz neki felnevelni a gyereket – mondja, és a szőke lányra néz, akit, Katina karol át – És, ezért elment. Elment, LA-ből.

- A rohadt életbe! Ezt nem hiszem el! – morogja az orra előtt húgom, és az arcát a kezei közé temeti.

Váratlanul csap rám a felismerés. A felismerés arról, hogy Emily, most azt hiszi, hogy én csak kihasználni akartam őt, és hogy csak egy játék lett volna számomra. Mégis, hogyan feltételezhette azt rólam, rólunk, hogy mi együtt vagyunk? Hát nem látta, hogy Monic és Keith, mennyire boldogok együtt, és hogy mennyire szeretik egymást?

Hát ennyire nem tudott megbízni bennem? – kérdezem magamat, csalódottan.

Ez mind ezt miatt a hülye gyerek miatt van! Ha ő nem jött volna nekem azzal a kérdéssel tegnap, hogy: én meddig akarom őt is bolondítani, akkor a lány, nem hinné azt, amit most hisz.

- Te! – ordítok rá a szerencsétlenre. – Miattad, hiszi most azt amit hisz! – próbálom kiszabadítani magamat, barátom karjaiból, de viszont ő annyira szorít, hogy képtelen vagyok szabadulni. – H, eressz! – sziszegem a srácnak. – Eressz már el, a kurva életbe is!

- El ne engedd! – szól rá a húgom. – Állj le, Liam! Elhiszem, és tudom is, hogy, most nagyon pipa vagy, de ha most szét vered Zach-et, akkor soha nem fogjuk megtudni, hogy hova, vagy hogy merre ment Emily. És most te! – fordul újra a srác felé. – Először is, fogd már fel végre, hogy Liam, soha! De soha, nem kavart Melissa-val! Az ég adta világon, soha nem is történt közöttük semmi, mert Liam-et nem érdekelte a csajod! Ő viszont, amikor csak tehette, mindig rámászott, azonban a bátyám, mind annyiszor le is koptatta magáról, és éppen ezért hazudta azt neked, hogy Liam kikezdett vele, majd dobta – böki meg a mellkasát, úgy mint ahogyan nekem is, múlt éjszaka. – Másodszor, pedig most szépen elárulod nekünk, hogy hova ment Emily, vagy hogy merre ment, mert ha nem, akkor, esküszöm neked, hogy én foglak szét tépni téged! Megértetted? – fenyegeti meg.

Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy amilyen pici a húgom, annyira jóval, erősebb és bátrabb is ő. Nem hiába szokták azt mondani a hozzá hasonlóakra, hogy: „Kicsi a bors, de erős.” Ezért én csak is büszke tudok lenni rá. Bárcsak a szüleink is észrevennék azt, hogy milyen erős és bátor az ő lányuk!

- Azt mondta, hogy vissza megy Brooklyn-ba. Az árvaházba, ahol felnevelkedett - adja meg a választ.

Hát neki is elmondta, hogy honnan jött? – kérdezem magamtól meglepetten, de nem sokáig foglalkozom ezzel a kérdéssel.

- H, most már elengedhetsz! – szólok a kemény srácra, mögöttem. – Engedj, hadd hozzam vissza, Emily-t – fordulok meg. És amikor lássa rajtam, hogy mit akarok tenni, elenged. – Kösz – biccentek felé, majd kikerülve őt, Shirley-hez lépek.

- Találd meg, és hozd vissza őt, Liam! – fut hozzám, Gin és ölel magához búcsúzóul.

- Megpróbálom – mosolygok rá halványan, félszegen átkarolva őt.

Amikor elengedjük egymást, felvéve a bukósisakot, beindítom Shirley-t, majd megfordulva a ház előtt, elindulok, megkeresni a lányt, aki felforgatta az egész világomat...

[Emily]

Epilógus

Egy nappal később...

Hát újra itt vagyok. Itt, ezen a helyen, ahová a szüleim és Georgie elvesztése után kerültem. A helyen, ahol tizennyolc éves koromig éltem.

Amikor betöltöttem a tizennyolcat és elmentem innen, akkor azt hittem, s gondoltam is, hogy ide, soha többet nem akarok visszajönni. És most mégis itt vagyok, közel másfél év után.

Teresa nővér, csak úgy mint egykor, amikor először találkoztunk, úgy most is csupa szeretettel és kedvességgel fogadott. Csak én ezekből az érzelmekből, akkor nem kértem, most azonban mégis, készségesen az ő karjaiban találtam vigaszt.

Nem kérdezett semmit sem, csak magához ölelt és vigasztalóan simogatta a hátamat.

Szerettem volna elmondani neki, mindent. Mindent arról, hogy miért is viselkedtem, úgy akkor, amikor itt nevelkedtem. Szerettem volna elmondani neki, hogy hol voltam és mit csináltam ez idő alatt, amelyet távol töltöttem az árvaháztól. Ahogyan azt is szerettem volna elmondani, hogy mi sodort ide, mi miatt vagyok most mégis itt, de mégsem mondok semmit, csak némán zokogok.

A könnyeim hamar elfogynak, így amikor a nővér azt javasolja, hogy menjek ki csak nyugodtan a kis patakhoz, a helyre, ahol az itt töltött éveim alatt, javarészt töltöttem az időmet, elindulok a számomra, oly kedves és megnyugtató törzshelyemre.

Amikor odaérek, ahogyan régen, úgy most is leülök a patak partjára – csak miután, a szokásos mennyiségű kavicsot felszedegettem -. A kezeimben lévő kavicsokat, egyesével kezdem el bele hajigálni a patak vízébe.

Miközben a kavicsokat dobálgatom, a gondolataim egyre csak mindig ugyanoda vezetnek vissza... egész pontosan a fiúhoz, akiben mélységesen csalódtam. És bár a szívem azt súgja nekem, hogy hibát követtem el azzal, hogy elmenekültem az helyett, hogy rákérdeztem volna, hogy: mi az igazság -, mégsem tudom elfogadni azt a tudatot, hogy esetleg mégis, igaz az a sejtésem, hogy Liam csak játszott velem.

Mellette viszont, amikor arra gondolok, hogy miként is viselkedett velem, akkor amikor megvallotta: tetszek neki és kedvel engem. Hittem neki, és nem csak azért mert, azt akartam, hogy viszonozza az érzéseimet, hanem azért is, mert őszintének láttam őt...

De mégis miért, próbálok meg kibúvókat találni miatta? Miért is igyekszem magamnak bemagyarázni azt, hogy esetleg félre érthettem valamit? – kérdezem magamtól, helytelenül fejcsóválva, eldobva egy újabb kődarabot.

Jobb lesz, ha elfelejtem őt és... és, Gin-ket. Nem szabad többé rá/rájuk gondolnom! És, szerintem jobb lesz, ha újra magam köré húzom a falaimat, mielőtt még több fájdalommal szembesülnék, mint amennyit, eltudnék viselni – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak egy ismerős hang, épp a nevemet kiáltja.

Nem! Ez nem lehet igaz! Csak a képzeleted játszik veled! – mondogatom magamnak, ám amikor egyre közelebbről hallatszik a hang, szorosan lehunyom a szemeimet. – Ő nem lehet most itt! Ő, LA-ben van, és jól szórakozik rajtam a hátam mögött.

- Emily – szólít meg ismét. Tudom, hogy akármennyire is azt kívánom, hogy ne legyen itt, azonban valahol legbelül, mégis örülök neki, és ezt a szívem heves dobogása is elárulja, amikor megfordulok és szembe nézek vele. – Emily – ejti ki újra a nevem.

- Liam – suttogom a nevét, halkan. – Mit keresel itt? És... és, honnan... hogyan találtál meg? – kérdezem érdeklődőn, visszatartva magamat attól, hogy el ne bőgjem magam, amiért itt van most.

- Miattad jöttem, és a barátod, az a fajan...

- Liam, kérlek – vágok a szavába, amikor épp szalutálni akarná, Zach-et.

Ha nem fájna annyira a látványa, és az amit velem tett, akkor rég a képébe vágtam volna, hogy: éppenséggel, ő az egyedüli személy, akit el lehetne hordani mindennek.

- Nos, ő árulta el, hogy hol találhatlak meg, miután ismét összeverekedtünk - folytatja tovább, és én pedig ekkor fedezem fel a szája szegletében lévő vérző sebet, és az egyik felszakad szemöldökét.

- Jézusom! – kiáltok fel. – Te megsérültél! – jelentem ki, mint sem kérdezem. – Jól vagy? – kérdem, és már épp nyújtanám felé a kezeimet, hogy megérinthessem a sebeket, amikor az eszembe jut, hogy ő és Monic...

- Nyugi! Nem vészes! – nyugtat meg, egy félszeges mosollyal. – De, a barátodról már nem mondhatnám el – mondja csak úgy mellékesen.

- Már megint? És mégis miért? És egyáltalán miért jöttél utánam? Azért, hogy ezt elmond nekem?

- Nem, nem ezért jöttem. Hanem azért, hogy elmondjam neked, hogy amit tegnap lát...

- Ne! Nem akarom hallani! – tapasztom be a füleimet a kezeimmel. – Nem érdekel. És, most kérlek, menj el! Csak, menj el! - kérem, és elfordulok tőle, amikor a könnyeim, újra utat készülnek törni maguknak.

Hallom amint az orra alatt morog, de nem megy el. Vár néhány másodpercet, majd aztán mögém lép, és a kezeit a derekamra csúsztatva, fordít vissza maga felé.

- Nézz rám! Nézz a szemembe, Emily! – utasít, de nem parancsoló a hangja, inkább könyörgő. Amikor nem akarok az arcára nézni, az egyik kezét az állam alá csúsztatja, és megemeli úgy, hogy a tekintete az enyémbe fúródhasson. – Semmi nem igaz abból, amit hiszel és gondolsz. Monic és köztem, a barátságon kívül, soha nem volt semmi, és nem is lesz. Csak azért láthattál minket tegnap a bekötőútnál, mert Monic ott akart velem találkozni, ugyanis mi... mi vagyunk egymásnak a legjobb barátai. Tőlem kért tanácsot, mert nem tudta, hogy hogyan mondja el, Keith-nek, hogy gyereket vár. Az a gyerek, nem az enyém, hanem Keith-é. Én csak azért mondtam azt, hogy számíthatnak mind a ketten rám a kicsivel, mert hogyha Keith nem akarná a picit, akkor én segítenék neki.

A hangjából, színtiszta őszinteség hallatszódig, amely a gyönyörű szép barna szemeiben is tükrőzödik. Tényleg, ez volna az igazság? Végül is, hogyha ennyire őszintének vélem, hallom és látom őt, akkor csak igazat mondhat. Nem?

- Kérlek! Hinned, kell nekem! Nem játszottam, soha sem az érzéseiddel, és nem is akarok! – mondja, miközben végig simít az arcomon és az ajkaimon. – Fontos vagy nekem. Nem tudom, hogy miért. De azt tudom, hogy kellesz nekem. Kérlek, higgy nekem! – kérlel.

Hiába próbálok valami hazugságra való jelet keresni rajta, mégsem találok. A szívemben érzem, hogy igazat mond.

- Igen – szólalok meg. – Hiszek neked!

- Komolyan? – kérdez vissza, és immár mind a két tenyere az arcomon pihen.

- Úgy sajnálom, hogy ilyen bután viselkedtem. Hiba volt, hogy nem mentem oda hozzátok, csak... csak, azt hittem... vagyis az eszembe jutott, az előtte való este, és Zach és... ne haragudj!

- Shh... – csitítgat. – Most már minden rendben lesz.

- Ígéred?

- Ígérem! – feleli, és kezeit a derekamra csúsztatva átölel, s mi fulladás-szorosan összesimulunk.

Lábujjhegyre állok, és ő lehajol hozzám, mígnem az ajkait végigfuttatja az enyémen. Az ajkai érzésének hatására, lehunyom a szemeimet, és egy pillanatra az a gondolat fut át az agyamon, hogy: sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), hogy mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Ekkor felemelt, úgy hogy a lábam ne érje a földet, és én csak hagytam, hogy most ennek a pillanatnak, hogy ennek az érzésnek éljünk... amikor is az ajkaink, lágy csókban forrnak össze.

- Leszel újra a barátnőm? – teszi fel a kérdést, amikor egy kis időre elválnak ajkaink.

- Igen, leszek – bólintok rá, egy boldog mosollyal az arcomon, mire ő rám veti, szédítő féloldalas mosolyát, viszonzásként, majd ismét felém hajolva, még mielőtt ajkaink újra összeérhetnének, még egy utolsó mondatot - vagyis inkább egy kijelentést - , a számba suttog, egy határozott magabiztossággal:

- Csak, hogy tudd: Téged akarlak!

Final Feliz

Chapter 14

Hey Ho!

Íme itt is van az újabb rész! Amely nem éppen boldog rész, sőt mi több... inkább az ellentéte. Remélem megtudtok majd bocsátani érte. :$ A következő résszel, valószínűleg egy kicsit késni fogok, mert az egy kicsivel több időt vesz majd igénybe. Ugyanis az lesz majd az utolsó és egyben az Epilógus rész is. És lehet, hogy hosszabb is lesz majd, de ez majd csak akkor fog eldőlni amikor már írni fogom.

Bízom abban, hogy megvárjátok majd, és hogy türelmesebbek lesztek majd. Igyekszem, minél hamarabb megírni, és feltenni nektek! :)

Az előző részhez írt véleményeket, nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy tetszett, és csak remélni tudom, hogy ez is tetszeni fog majd. :)

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Úgy tűnik, Zach-nek igaza volt...

Az idő, mintha megállt volna attól a perctől fogva, amióta az a lány, az egyetlen lány, aki valóban érdekel, és számít nekem, elment.

Egy keserű sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor felidézem: dühős, szomorú és egyben csalódott tekintetét, és a hozzánk intézett szavait.

Igaza volt! Tényleg gyerekesen viselkedtem.

De akkor amikor az az idióta beszólt, egyszerűen nem tudtam türtőztetni magamat. Mégis mi a francnak kellett neki pont akkor, pont az előtt a lány előtt, aki tetszik nekem?!
- Ti idióta vadbarmok! Nektek totál elment az eszetek? Legalább neked – böki meg a mellkasomat Gin, amikor visszatér hozzánk – kellett volna lennie annyi észnek, hogy ráhagyod az egészet és fel sem venni azt amit mond!

- Hol van Emily? – kérdezem, mit sem törődve a kitörésével.

- Hazament. – feleli haragosan. – Hazament, hogy feldolgozhassa azt amit tőletek látott és hallott. Ő nem olyan lány, aki nap mint nap azzal szembesül, hogy mások, hogyan verik szét egymást. Ráadásul pont az a két személy, aki neki fontos.

Néhány másodpercnyi szünet után újra megszólal, mielőtt még bármi gondolat megfordulhatna a fejemben, avagy megszólalhatnék.

- Mégis mi ütött belétek? – kérdezi újra. – Legalább Emily-re lehettetek volna tekintettel, azzal, hogy most visszafogjátok magatokat. De nem! – rázza meg a fejét – Neked! – fordul most, a hülye gyerek felé. – Neked is most kellett belekötni a bátyámba! És neked! – fordul vissza felém – Neked pedig épp most kellett fitogtatnod az erődet, és azt, hogy ki is vagy te igazából! Mondhatom szépek vagytok! Gratulálok nektek! – csapja össze a tenyereit, ezzel is kimutatva a haragját felénk.

- Jó-jó! Igazad van, mindenben! Sajnálom – értek vele egyet, legalábbis egyrészt, ami engem illett. – Most, Emily után megyek, és bocsánatot kérek tőle!

- Ne! – állít meg, megragadva a karomat, amikor már épp indulni készülnék – Hagyd őt! Hagyd őt, most, hadd legyen egyedül. Majd holnap, elmondhatod neki, hogy mekkora idióta voltál, hogy mennyire sajnálod, a viselkedésedet.

Bár nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy elfogadjam húgom kérését, de azt hiszem, vagyis tudom, hogy igaza van. Hallgatnom kell rá, hiszen, aligha sülhetne ki bármi is jól abból, ha most oda állnék Emily elé. Hagynom kell neki egy kis időt, hogy lenyugodjon.

Beletörődve, és elfogadja a kérését, megadóan bólintok egyet felé.

- Azt mondta, hogy holnap, a műszaka után eljön hozzánk, és akkor majd mindent megbeszélhettek. Csak addig bírd ki, oké? – kérdezi, majd meg sem várva a válaszomat, elindul a többiekkel haza felé, ahova én is követem őket, néhány másodperccel később...


Másnap...


Másnap reggel még a vártnál is hamarabb fent voltam... jobbára mondva, már régóta ébren vagyok, ugyanis még el sem aludtam. Egész éjszaka az ágyamban forgolódtam, és csak is Emily járt az eszemben...

Az éjszaka folyamán, ezt a Larson gyereket, már számtalanszor a pokol mély bugyraiba küldtem. Miért nem tudta, most az egyszer befogni a pofáját? – Óh, de belevernék most neki egyet! - Vagy egyáltalán mi a francért, nem tudott már túllépni azon, ami a múltban történt? Ami egyébként meg sem történt, vagy legalábbis nem, úgy, ahogyan az ő hiszi.

Esküszöm, ha nem lenne fontos Emily-nek, már rég belepasszíroztam volna a képét a földbe.

Emily... Vajon mit jelenthet neki ez a... ez a másik srác?

Bárcsak tudnám!

Gin, egész délelőtt nem szólt hozzám, ahogyan egész este sem. Szinte figyelembe sem vesz. Jó. Oké. Egy barom voltam. De könyörgöm! Nem én kezdtem, ha nem Larson! Ezt mindenki tudja, ahogyan ő is. Akkor meg mégis miért velem viselkedik úgy, mintha én lennék a hibás?

Ez nem igazság!!! – ordítok fel magamban, amikor váratlanul sms-t jelez a mobilom.

Lehet, hogy Emily az – gondoltam reménykedve, miközben kihúzva a készüléket a zsebemből megtekintem a kijelzőt.

Azonban a reményt, pillanatokon belül felváltja a csalódottság, hiszen most nem éppen ettől a személytől vártam volna visszajelzést, hanem Emily-től. Egyes egyedül, csak az ő hívására, avagy sms-ére vártam, egész nap.

Egy csalódott sóhaj kíséretében, nyitom meg az üzenetet, amelyet Monic küldött:

„Szükségem van rád! A bekötőútnál várok rád! Ne szólj senkinek se! 

M.”

Ennyi állt csupán az üzenetben, amelyet furcsának is vélek. Mi lehet a baj? Mi történhetett vele? Miért kér arra, hogy ne szóljak róla a többieknek? – ez, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, amikor leérve az emeletről, felkapom a konyhapultról a motorkulcsomat, majd mit sem törődve a házban lévőkkel, kirohanok az ajtón, le a lépcsőn, és megállok Shirley előtt. Amikor felülök rá, be is indítom a fekete járművet, majd beindítva, a Monic által kijelölt helyet közelítem meg, közben pedig számtalan újabb és újabb kérdések vetődnek fel bennem, melyek közzé erősen érződik az aggodalmam is...

[Emily]

Egész nap teljesen másutt jártak a gondolataim, amely persze mint a látótársaimnak, mint Tom-nak is szemet szúrt. Amikor észrevették rajtam, hogy valami nem stimmel, és hogy a rendeléseket sem úgy készítettem el, ahogyan kellett volna, inkább úgy döntöttek, hogy hazaküldenek, hamarabb mint ahogyan a munkaidőm lejárt volna. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy így lett. Mert igazuk volt. Tényleg, össze kell szednem magamat.

Csak hát, sajnos ez nem ment olyan könnyen, mint ahogyan azt gondoltam volna.

Még mindig a tegnap este történtek jártak a fejemben, és Gin szavai.

Vajon tényleg jelenthetek annyit Liam-nek, mint amennyit ő jelent nekem? Vagy én is csak addig kellek neki, amíg meg nem... – Elég! Fejezd ezt most már be, Emily Thorne! De azonnal! – szól rám az ismerős hang a fejemben, mérgesen. – Ha, Gin azt mondta, hogy fontos vagy a bátyjának, akkor az úgy is van! Hiszen mért hazudna neked?

Ez igaz! Gin, aligha lenne képes hazudni nekem, legalábbis ebben biztosan nem hazudna.

Zach, mégis miért nem hitt korábban, Liam-nek és a többieknek? Miért hitt a barátnője hazugságainak az helyett, hogy a srácoknak hitt volna? Vagy ennyire képes volt szeretni azt a lányt, hogy inkább neki hitt?

Szegény Zach! Bárcsak hittél volna, Liam-éknek!

Bármi is történt, és bármi baja is legyen Zach-nek, egy biztos, ha a tegnapi viselkedésével azt akarta elérni, hogy szakítsak Liam-mel, akkor abban nagyon tévedett. Egy ilyen, ostobaság miatt, és attól, hogy ő nem lát tovább a szeménél, nem fogom csak úgy eldobni magamtól a lehetőséget. Azt a lehetőséget, hogy végre én is megismerhessem a szerelemet, és azt a boldogságot, amelyre már oly régóta vágyom.

Ezzel a döntéssel a fejemben, a faházikó helyett, Liam-ék nyaralója felé veszem az irányt...

A nyaralóhoz vezető bekötőúthoz érve, megpillantom Liam-et és Monic-ot, akiket már épp köszönteni is akarok, amikor meglátom, amint a fiú aki elvileg velem jár, először megfogja a szőke lány kezeit, majd egy kis idő után, a karjaiba vonja őt.

Mi a csuda? – hökkenek meg, megtorpanva tőlük alig pár méternyi távolságban. – Mit csinálnak itt? És miért öleli így Liam, Monic-ot?

Ugye nem? Ugye nem az van amire gondolok? Ők... ők ugye, nincsenek együtt?

Zavarodottan és értelmetlenül, közeledem feléjük, de nem közvetlenül előttük állok meg, hanem egy hozzájuk közel eső fák egyikének, és pont úgy helyezkedem el, hogy ők ne vegyenek észre.

- Szükségem van arra, hogy most mellettem légy Liam! Egyedül nem tudok oda állni Keith elé. – hallom meg Monic szavait, amelyet igyekszek megérteni, de a sok gondolattól és kérdésektől a fejemben, nem tudom.

- Shh... ne aggódj. Én itt vagyok, és ott leszek melletted – nyugtatja meg Liam őt, azon a mély bársonyos hangján, amelyet velem szemben is használt. – Számíthatsz rám, ahogyan a kicsi is – mondja tovább, és még erősebben magához szorítja a lányt.
A ki... ki-csi-it? – szinte dadogva kérdezem magamtól, és amikor nagyjából sikerül összetennem az imént elhangzott szavak és érintések jelentését, úgy tör rám a magatehetetlenség, és a fájdalom... hogy éppen csak annyi erőm van, amennyi ahhoz elég, hogy kellő távolságra kerüljek tőlük...

Nem! – akarom kiáltani, amikor megállok és a térdre rogyok.

Ez nem lehet igaz! Li-liam és Mo-nic? Mégis mióta? És, egyáltalán, hogy tehették ezt? Hogy tehették meg ezt, Keith-el?
Szegény, Keith! Vajon, ha megtudja, hogy a barátnője megcsalja, az egyik legjobb barátnőjével, mit fog tenni?

A múlt ismétli önmagát! Uram isten! Zach! – jut újra az eszembe a kávébarna hajú fiú, és a története is amit Gin osztott meg velem. – Hát, Liam mégis képes volt arra, hogy elcsavarja a barátai barátnőjét?!

És még én akartam tőle bocsánatot kérni, amiért csak úgy elrohantam a múlt éjszaka, az helyett, hogy megértettem volna őt! - rázom meg a fejemet csalódottan.

A fájdalom és az elkeseredettség, csak tovább növeli magát bennem, de mégis összeszedem magam, majd amikor újra talpra sikerül állnom, a faházhoz indulok...

Megérkezve a faházhoz, a szobámba megyek, ahol minden cuccomat, vagy legalábbis azt, amit a saját pénzemből vettem, beledobálom abba a két táskába, amelyet a magaménak tudhatok. Amikor minden olyan dolgot elpakoltam ami az enyém, úgy gondoltam, hogy mielőtt elmennék, legalább a csajoknak hagyok hátra üzenetet.

Egy üzenetet, amelyben köszönetet mondok mindenért, amit értem tettek... és amelyben arra kérem őket, hogy mondják meg a főnöknek, hogy kiléptem.

A búcsúlevelemet a dohányzó asztalra helyezem, majd miután még egyszer végig futtatom a tekintetemet a nappalin és a konyhán, a vállamra kapom a táskáimat, majd kilépve a házból, az ajtót kulcsra zárom.

Hát, még is csak eljött ez a nap! A nap, amelyről már kezdtem azt hinni, hogy most már nem fog eljönni... de mint sejthettem volna: Nekem nem lehet semmim, és senkim sem! Mert én mindent, és mindenkit csak elveszíteni tudok – ezzel a fájdalmas gondolattal, a kulcsot a postaládába helyezem, majd hátra se nézve, a megszokott útirány helyett, most a másik irányba indulok el...

Chapter 13

Hey Ho!

Drága olvasóim, íme meg is hoztam a teljes fejezetet. Sajnálom, hogy nem jött hamarabb, de nem tudtam írni tovább a megkezdett fejit. Azért nem, mert nem lehettem a gépnél, és nem is tudtam volna lenni. Az a helyzet, hogy már egy jó ideje gyakori fejfájásaim vannak, ami folytán a héten is az egyik orvostól a másikig kellett mennem, hogy kivizsgálják ennek az okát. Sajnos, a gépnél is már időnként 10-15 percnyi lévén, már fájni kezdett a fejem, és ez nem csak a gép miatt, de idővel előfordult már az is, hogy fejfájással feküdtem és keltem is. :( Most három fajta gyógyszert is szednem kell, ráadásul az is kiderült, hogy kötő hártyagyulladásom is van, így meg aztán pláne, nem ülhettem a géphez. Igaz, úgy volt, hogy még most sem fogok tudni hozni részt, de aztán mégis sikerült. Hogy a következő részt mikor tudom hozni azt nem tudom. Ugye, most jönnek az ünnepek, a nővéremék és az unokabátyám fognak itt vendégeskedni nálunk, és hát egyrészt miattuk sem leszek szabad, másrészt mert, itt van most ez a betegségem is. De ha jobban leszek, és ha még apránként is, de írni fogom majd a következő részt, amelyet legkésőbb egy hét múlva igyekszik is majd, szolgáltatni nektek.  Vagy legalábbis remélem, hogy akkorára már tudom majd hozni.

Erről a részről csak annyit mondok, hogy ez most csak Emily szemszögű, és hogy lehet, hogy a vége nem fog nektek tetszeni... de hát nos... az a helyzet, hogy már csak két fejezet van hátra a töriből, amelyek várhatóan, hosszabb formájúak lesznek.

De a vég még egy kicsit odébb van, hiszen még itt van ez a rész is, és még a következő is. Ehhez a részhez, pedig kellemes olvasást kívánok!

És mindenkinek, KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Emily]

Együtt vs. verekedés

Az ujjaimat végig simítva az ajkaimon, még mindig ott érzem Liam lágy, puha és forró ajkait, pedig már azóta hosszú idő telt el. Felülmúlhatatlan érzés volt, őt érezni, mint az ajkai, mint az ölelésének érintését. Soha nem is gondoltam arra, hogy egyszer én is átélhetek majd ilyet. De tegnap este? Maga volt a legcsodálatosabb est, amelyet eddigi életem során töltöttem el.

Bár már hét lenne! – sóhajtok fel magamban, amikor a telefonom kijelzője még fél hetet mutat.

Már csak fél órát kell kibírnod, és akkor újra láthatod majd őt! – biztat egy ismerős aprócska hang.

Vajon, Gin-ék tudnak már rólunk? És ha igen, mit fognak majd hozzánk szólni? Nem fogják majd azt gondolni, hogy épp hogy csak most ismerkedtünk meg, és én máris összejöttem Liam-mel?

Elfogott az aggodalom, már csak azért is, mert nem akarom őket elveszíteni, pont most. Most amikor már mindent tudnak rólam. Azt hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem. És persze, Liam-et sem akarom elveszíteni, pont most amikor megkaptam őt.

Vajon helyes döntést hoztam akkor amikor igent mondtam neki? Egyáltalán működni fog ez kettőnk között?

Elég! Fejezd már be! – szól rám az iménti hangocska. – Ne parázz már! Minden a legnagyobb rendben lesz!

Bár az aggodalom érzése még mindig bennem van, mégis halgatok erre a hangocskára. Minden eldől, akkor amikor majd elérkezettnek látszódik az ideje.

Erre a félórára próbálom elterelni a gondolataimat - a fiúról, aki elvette az eszemet, és a többiekről is, akiket a barátaimnak mondhatok -, azzal, hogy a Rachel – töltött napomra gondolok.

Igaz, nem indult olyan könnyen az egész, mármint az a része, hogy nyitottabb legyek felé, mint ahogyan azt elterveztem, és mint ahogyan Gin-ékkel tettem. Bár azt még magam sem értem igazán, hogy ők miért voltak másabbak, mint az a lány, akivel éveken át egy otthonban éltem, és mellette aludtam. Hogy neki kellett volna –e lennie, annak a személynek, akinek minden egyes dolgot elárulok magamról, azt nem tudom, és azt hiszem, hogy talán soha nem is fogom megtudni. De ha így visszagondolok, nem is akarom megtudni.

Hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Mert ha, nem ismertem volna meg Gin-t, a lányokat és a fiúkat, akkor talán még most is, ugyanaz a lány lennék, aki a csigaházában éldegél.

Ahogyan telt az idő, szomorúan rá is ébredtem arra, hogy mit vesztettem és halasztottam el azzal, hogy kizártam az életemből Rachel-t, még akkor is, ha ő ezt nem hagyta.

Mosolyra húzódik a szám, a lányra gondolva, aki soha nem adta fel, hogy én valaha bárkinek is megnyíljak.

- Nézd csak, hogy milyen elbűvölő amikor mosolyog! – szólal meg egy ismerős hang mellőlem, akire amikor felnézek, szintén rámosolygok. – Csak nem rám gondoltál? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, miközben a szemeiben jókedv és humor tükröződik vissza rám.

- Sajnálom. De el kell, hogy keserítselek... nem rád gondoltam – próbálom komolynak tettetni magam, ám amikor a srác tetettet megbántottságában, az ajkai szomorúan lekonyulnak, elnevetem magam.

- Ez fájt! – szorítja az egyik kezét a szíve fölé. – Na, jó! A tréfát félretéve, örülök, hogy most már mosolyogni is láthatlak – ölel magához. – Szia!

- Szia! – köszönök vissza, és visszaülök a helyemre.

Zach hozzám hasonlóan, helyet foglal, éppen csak velem szemben, majd a mellettünk elhaladó Tom-nak leadja a rendelését.

Amíg a rendelését várjuk, Zach kifaggat a mosolygásom okáról. Lehet, hogy meg kellene hogy lepjen, avagy furcsának kéne találnom, hogy őt is beavatom az életem régi és jelenlegi időkorszakában, de mégsem érzem, hogy ez így lenne. Kedvelem őt, és egy jó barátot látok benne. S valamiért, meg is bízok benne.

- Emily! – hallom meg Gin hangját, aki a nevemet kiáltva közelít felém, egy hatalmas nagy mosollyal az arcán, amely ugyanúgy terebélyesedik a mögötte érkező többiekén is. – Alig vártam már, hogy találkozunk! A bátyám, mindent elmondott! Vagyis azt, hogy ti jártok. Ez annyira jó hír! Úgy örülök nektek! – ölel meg szorosan, amelyet én viszonozok is. Amikor elenged, a többiek is köszöntenek.

- És, Liam? – kérdem, kíváncsian fürkészve a hátuk mögött, hátha észreveszem a fiút.

- Ne aggódj! Nem lépett le. Mindjárt ő is jön – nyugtat meg Gin, majd összetolva az én asztalomat a szomszédos asztallal, helyet foglalnak.

Amikor Tom újra megjelenik mellettem, kissé meglepetten veszem észre, hogy nem csak Zach italát hozta ki, de a többiekét is. De nem teszem szóvá, helyette belekortyolok a saját italomba.

- Várj csak! Te most összejöttél, Liam-mel? – teszi fel a kérdést, Zach zavarodott tekintettel.

- Igen, haver! Emily, most már a barátnőm! – feleli helyettem, egy mély bársonyos hang, közel a fülemhez, és én megborzongok. – Szia! – köszönt az ajkaimhoz közelítve, és mielőtt viszonozhatnám köszöntését, váratlanul megcsókol, hosszan és mámorosan, teljesen elkábítva engem...

Ajkaink elválása után, nem csak az imént csók hatása alól, de még az arcomon időközben megjelenő pírral is meg kell, hogy küzdjek. Kissé félve és zavarodottan emelem a tekintetemet először a többiekre, majd Liam-re aki felhúzva engem a székről a helyemre ül, engem pedig az ölébe húz le.

- Nézd, már milyen vörös képet vág! – böki Monic, oldalba Gin-t mosolyogva, akinek az arcán egy hatalmas vigyor ül.

- Na, ne bántsd már! – szól neki vissza. – Annyira aranyosak vagytok így együtt – intézi hozzánk a szavait, mire Liam még erősebben szorít magához.

- Gin, mondtam már... – már épp rászólna a húgára, amikor is én félbeszakítom őt.

- Ezek szerint te... khm... ti nem bánjátok azt, hogy mi... – intézném mindannyiuk felé a kérdést, csak igazából jelen pillanatban, teljesen le van blokkolva az agyam. Míg a szívem, olyan hevesen ver, hogy csoda, amiért még nem törte át magát a bordáimon.

- Jaj, de hogy is! Épp ellenkezőleg! Nagyon is örülünk nektek - jelenti ki Gin, a többiek nevében is, akik egyetértően bólintanak rá.

Rettentően nagy megkönnyebbülést kezdek el érezni, percről – percre, amiért ezt mondják, és amiért így fogadják a kapcsolatunkat.

Nem is értem, hogy miért voltál úgy oda, még nem rég?! Hisz mondtam, hogy nem lesz semmi gond! – mondja az ismerős hang. Amelynek ezúton is csak igazat tudok adni. Mert tényleg, igaza volt.

Amikor már épphogy csak leküzdöm magamról a parát, és azt a zavart amelyet az imént Liam keltett bennem, akkor mint egy váratlan fordulatként, minden összekuszálódik a fejemben és körülöttem egyaránt, Zach-nek köszönhetően, akiről egy pillanatra meg is felejtkeztem.

- És mond csak Liam! Emily-t hány napig akarod bolondítani? Egy – két napig, avagy hétig, amíg le nem fekteted, és aztán már dobni is fogod majd őt? – teszi fel a kérdést Liam-nek, aki összehúzott szemekkel dühösen mered vissza rá.

- Ehhez aztán neked semmi közöd, Larson!

- Nem – e? – kérdez vissza most már dölyfösen, amitől a fiú hirtelen ránt fel az öléből, csak hogy megtudja ragadni a srácot a gallérjánál fogva.

- Mit akarsz, hülye gyerek? – rángassa meg, és aztán minden olyan hirtelen történik, hogy épphogy csak nyomon tudom követni a soron következő történteket, ugyanis miután Zach felel Liam, kérdésére - amelyet tulajdonképpen nem is értettem -, a fiú durván hátralöki a másikat, majd amíg az a földre esik, be is húz neki.

Az én ajkaimat csupán egy halk sikoly tör fel, majd H-nak és Keith-nek kiáltok oda, hogy állítják le őket. Azonban mintha csak a levegőnek beszélnék, ők csak ott ülnek a helyükön és nézik ahogyan a két srác összeveri egymást.

Mégis mi a fenét csinálnak? Miért nem avatkoznak közbe? És miért nem jön senki aki szét válassza őket? – teszem fel a kérdést, de csak szimplán magamnak, hiszen tudom, hogy úgy se válaszolna rá senki sem.

Körbe nézek a bárban, azzal a szándékkal, hátha valakinek szólni tudnék, de amikor ezt megteszem, csak azt látom, hogy mindenki mást rajtam kívül, csak az érdekel, hogy melyik srác kerül ki győztesen a verekedésből.

Na hát ez szép! – gondoltam magamban. – Rajtam kívül tényleg senkit sem érdekel, hogy akár komolyabb sérülést is okozhatnak a másiknak?! És Gin? Őt sem érdekli, hogy akár a bátyjának... – Nem! Nem! Nem! Még belegondolni sem merek ebbe! Így hát, mielőtt bármit is tovább gondolhatnék, a két fiú közé vetem magam széttárt karokkal.

- Elég! Hagyjátok abba! – kiáltom teli torokból, ahogyan csak tudom, mire egy szempillantásnyi idő alatt, mindenki elhallgat, és csak a két srác lihegését lehet hallani. Amikor azt látom, hogy mind a ketten rám figyelnek, újra megszólalok. – Megörültetek? Teljesen elment az eszetek, vagy mi? Tisztára úgy viselkedtek, mint az óvódások!

- Nem én ütöttem először, én csak kérdeztem tőle valamit, és... – szólal meg először, Zach, akinek a szavába Liam gúnyosan közbe nevet.

- Igen, kérdeztél! De jobban jártál volna, ha inkább meg sem szólalsz!

Édes istenem! Mégis, hogy történhetett meg mindez? És egyáltalán, mit mondjak, vagy tegyek?

Hol az egyikőjükre, hol a másikjukra nézek, és jelen pillanatban, csakis mély csalódottságot tudok érezni mind a kettőjük iránt. Felfoghatatlan számomra, hogy mi is történt tulajdonképpen. Az egyik percben, még mindig jónak tűnt, de aztán... mintha... mintha, nem is tudom. Érthetetlen számomra a viselkedésük. Próbálom felidézni azt amit Zach kérdezett Liam-től, és amikor ez sikerült, hirtelen azt sem tudom, hogy mit is gondoljak.

Liam-nek, én csak tényleg addig fogok kelleni ameddig, - hogy a kávébarna hajú srác szavaival éljek: - amíg megfektet? És ha ez megtörténik, akkor utána dobni is fog? De mégis, miért tenne ő ilyet? És vajon, Zach miért mondta ezt neki?

- Elég! – szólok rájuk, amikor egymást kezdik el, különbnél – különb illetővel illetni. – Mind a ketten fogjátok be! Zach, te is! – nézek rá. – Akármi is bajotok van egymással, azt ne itt, és ne is én előttem rendezzétek le, mert nekem ez fáj! Fáj, hogy így bántok egymással. Nem kérem, hogy legyetek barátok, mert nem kérhetem. De azt igen, hogy ezt ne tegyétek! Még egyszer, ne! – kérem őket, és leengedem a kezeimet.

Egy futó pillantást emelek Liam-re - aki a tekintetét szintén rám emeli -, mire ő tesz felém egy lépést, és kinyújtja értem az egyik kezét, azonban én csak a fejemet rázom meg, és tudatom vele, hogy: - Ezt most ne! – majd kikerülve a körénk gyűlő társaságot, igyekszem minél előbb elhúzni a csíkot a bárból.

- Emily! Emily, most hová mész? És miért mész el? – fut utánam, Gin és kérdőn megragadja a karomat.

- El! – adom meg a röviden a választ, kirántva a karomat a kezéből.

- De miért?

- Még kérdezed? – kérdezek vissza. – Hát nem láttad, hogy mi történt az imént? Nem láttad, hogy a bátyád épp az imént verekedett össze, egy másik fiúval, csupán azért mert, az kérdezett tőle valamit?!

- De azt ugye te is hallottad, ahogyan Zach kérdezte, Liam-et? – kérdi. – Zach, tudja nagyon jól, hogy nem érdemes a bátyámmal kezdeni, de ő mégis csak magának kereste a bajt.

- Igen. Meglehet, hogy igazad van! De ez akkor sem megoldás! És, ha valamelyiküknek is komolyabb baja lett volna? Akkor is ugyan így, félvállról vennéd az egészet, ahogyan a többiek is? Mondjuk, ha Liam sérült volna?

- Az nem történhetett volna meg!

- És miért nem? Mert, Liam sérthetetlen?

- Emily! Nem...

- Nem, Gin! – szakítom félbe. – Lehet, hogy ezt ti így, ilyen könnyen fogjátok fel, mert nálatok ez már megszokott, de én nem. Én nem tudom magamat, ezen ilyen gyorsan túl tenni. Nem amikor, számomra két olyan ember veri szét egymást, akit kedvelek.

- Tehát ezek szerint, te Zach-et is kedveled?

- Igen – bólintok rá.

- De ha őt is kedveled, akkor miért mondtál a bátyámnak igent? – zavart és kérdő a tekintete, amikor a szemeimbe néz.

Először értetlenül meredek rá a kérdését hallva, de amikor kezdem értelmezni azt, egy enyhe kis harag támad fel bennem.

- Miért? Nem kedvelhetem mind a kettőjüket? És ugyan miért nem? Ha a bátyád, váltogathassa a barátnőit, akkor én miért ne? – támadom le őt, és bár tudom, hogy az utolsó kérdésem az nem volt szép, de most mégsem tudok ezzel foglalkozni.

- Emily, ezt ugye te sem gondolod komolyan. – jelenti ki, mint sem kérdezi.

- Valóban, nem! – rázom meg a fejemet, bocsánatkérően. – Én... sajnálom. Tudom, hogy most...

- Ne! Én megértelek. Neked ez még új, és szokatlan. Te nem ehhez szoktál.

- Hát nem! – nevetek fel kényszeredetten. – És ez mindig ilyen? Mármint, hogy ilyenkor senki sem tesz semmit?

- Igen. Néha ilyen. Van amikor, csoportosan is összeverekednek – vonja meg a vállát. – Azt el is merem, hogy most a bátyámnak lehetett volna annyi esze, hogy ne előtted, menjen neki Zach-nek. De ugyanúgy Zach-nek is, aki szerintem, direkt húzta fel a bátyámat.

- De hát miért? Mi oka lehetett rá? – kérdezem, abban a reményben, hátha tőle megtudhatom azt, hogy Zach mégis miért tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket fel tett.

- Ajvé! – rázza meg a kezét, miközben az ajkait harapdálja. – Az a helyzet, hogy pár évvel korábban, Zach akkori barátnője ráhajtott Liam-re, de ő elutasította a csajt, mert ő olyan lányokkal nem kavar, akiknek van valakijük. Erre soha nem lenne képes a bátyám, ezt el kell hinned nekem – egyet bólintva fogadom el a kérésemet, majd arra kérem, hogy folytassa tovább. – Viszont a csajnak ez nem tetszett, így azt hazudta Zach-nek, hogy a bátyám elcsavarta a fejét, majd miután megfektette, dobta is őt, és mind ez akkor történt amikor ők még jártak, és hát... Zach azóta is pikkel, Liam-re.

- De... nem mondtátok el neki az igazat?

- Dehogyis nem. Csak egyszerűen, azt már nem hallotta meg, vagyis már nem akarta meghallani. Azóta, mindig ezen szólalkoznak össze, pláne meg ha a bátyám összejött valakivel.

- Értem. És az igaz, hogy Liam, csak addig van együtt valakivel, ameddig... – nem mondom ki, de ő érti a célzásomat, mire elhúzva a száját, bólint.

- De te más vagy. Az eddigi lányok tényleg nem jelentettek neki semmit, de te igen. Ezt tudom. Érzem, és látom is rajta, hogy fontos vagy a számára. Ezért is örülök annak, hogy ti járni kezdtetek. És, ha neked is legalább annyira fontos a bátyám, mint te neki, akkor kérlek ne ítéld el őt azért, amiért ilyen. Amiért verekszik.

- Nem fogom elítélni, csak még ezt az egészet, fel kell, hogy dolgozzam. Pontosabban azért, mert ő is nagyon fontos nekem.

- Ennek örülök - mosolyodik el. – Vissza jössz?

- Nem. Azt hiszem, most jobb szeretnék egyedül lenni. Majd, holnap munka után, átmegyek hozzátok. Oké? – javaslom, és amikor beletörődik abba, hogy tényleg szeretnék egyedül lenni, búcsúzóul magához ölel, aztán pedig vissza sétál a bár felé.

Még egy pillanatra felé nézek, majd én is elindulok, csak én éppen a faházba... ahova amikor hazaérek, csak egy: „jó éjszakát” kívánok a lányoknak, majd a szobámba érve, egy nagy sóhajt kieresztve magamból, hanyatt vetem magamat az ágyamra, és miközben a tekintetemmel a plafonba égetek lyukat, Liam-en, a verekedésen, és azon amit Gin mondott, kezdek el gondolkodni, míg nem, rövid időn belül, lassan elnyom az álom...