Chapter 03

Hey Ho!

Ahogyan ígértem is, itt is van az új rész! Remélem, hogy tetszeni fog! :) Az előző részhez írt kommenteket, köszönöm: Nessinek; Nicole-nak, Reni-nek és Nócinak!

A következő rész pedig, vasárnap várható!

Addig is kellemes olvasást, és szép estét/hétvégét mindenkinek! 

Dotty

Gin

Az éjfélhez közeledve, már magam is meglehetősen megtapasztalhattam, hogy milyen lehet, egy jó összeszokott társaságot látni egy színpadon, amelyen számunkra egy őrületes bulit csapott a banda.
Be kell látnom, hogy igaza volt Tom-nak. Tényleg, majdnem minden ugyanolyan volt, mint ahogyan azt ő leírta nekem. Csak én egy picivel, sokkal többet éreztem át, abból amit ők közvetítettek nekünk.
Esetleg írható annak a számlájára, hogy egyes szövegek ugyanazt azt érzelmet tükrözték vissza nekem, amelyeket mindez idáig éreztem?
Amikor a színpad elején álló fiú, arról énekelt, hogy milyen lehet úgy élni, hogy senki sincs melletted, akire számíthatsz, azt vettem észre, hogy akarva, akaratlanul is, de megkönnyeztem a dalt. Könnyeztem, mert ebben a pár percben, valósággal szíven ütött az, hogy ha nem változtatok az életemen, akkor soha nem fogom majd mindazt a fontos dolgot megtapasztalni, mint amiket mások. Akik szabadon, és önfeledten élik a saját életüket.
/*De ehhez akkor az kell, hogy kibújj végre a csigaházadból!*/ - mondja egy aprócska hang a fejemben, amelynek úgy hiszem, igaza is van. Csak nem tartózkodhatok örök életemre abban a csigaházban, amelyet a családom elvesztése során húztam fel magam köré.
Na igen! De akkor, hogyan is kellene ezt elkezdenem? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre egy kis időn belül meg is kapom a választ, csak nem éppen magamtól és attól az aprócska hangtól a fejemben, ha nem egy számomra már nem is oly annyira ismeretlen személytől.
- Szia! – szólal meg előttem, pont az a lány, akit a partról ismertem fel – Gin vagyok! Te bizonyára új vagy itt – mondja, mire én csak bólintani tudok. – Még sosem láttalak itt, hova valósi vagy? – meglepetten fürkészem őt, amiért ilyen közvetlenül csak úgy beszélgetésbe elegyedik velem.
Már épp azon lennék, hogy elfordulva tőle távozzak a helyemről, amikor az eszembe jut a nem is olyan régen tett elhatározásom, magamnak.
- Szia! Én pedig, Emily. Igen még új, Brooklyn-ból jöttem – adom meg a választ, és még egy apró mosolyféleséget is megeresztek.
- Tényleg? – kérdi – Már én is jártam ott, szerintem szép város.
- Igen, az! – bólintok helyeslően. Csak kár, hogy én nem ismerhettem meg a várost! – gondoltam magamban, szomorúan.
- Tudom, hogy már bocsánatot kértem tőled délután, de tényleg nagyon sajnálom, hogy megsérültél. Remélem már jobban vagy – aggódás és bűntudat hallatszódig ismételten a hangjából, mire én ahogyan nem rég, úgy most is, csak annyit tudok rá felelni, hogy „nem történt semmi baj” – azt leszámítva, hogy egy jó kis ideig kóválygott a fejem, de erről nem kell neki tudnia.
Miközben ő arról kérdez engem, hogy Brooklyn-on kívül hol jártam már, és hogy kivel érkeztem ide Los Angelesbe, - akaratlanul is – de, amikor újra megszemlélem őt, valamiért az énekes fiú arca jelenik meg előttem, pedig most közte és köztem jó pár méternyi távolság van most. Ugyanaz az arcvonások, ugyanaz a tekintet csak kicsivel másképp. Amíg Gin tekintete, barátságos és közvetlen személyiséget mutat, addig azé a srácé pedig, mintha zárkózottságot mutatna, de ez mellett pedig, önelégültséget és magabiztosságot. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a tekintete az enyémbe fúródott. Bár csak pár másodpercig tartott, mégis hosszúnak tartó időnek tűnt számomra, mely megszűnni nem akart, abban a pillanatban. Olyan érzés kerített hatalmában akkor abban a percben, amelyet eddig még nem éreztem, soha sem.
És ez megijesztett... ezért is szakítottam meg én a szemkontaktust, azzal, hogy lehajtottam a fejemet. Nem tudtam elképzelni, hogy miért volt rám, ilyen hatással, mint a hangjával, és mint a tekintetével.
- Hé! Emily! Hahó! – egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki a nevemen szólongat, és a kezével legyezget előttem.
- Óh, bocsánat! Csak... csak – /*Na most találj ki valami jó magyarázatot Em!*/ - ... még az előbbi dal hatása alatt voltam – vágom ki gyorsan magamat, hol ott persze, enyhe bűntudatot kezdek el érezni, amiért becsapom ezt az aranyos, lányt, de most azért mégsem mondhatom azt neki, hogy éppen az énekessel hasonlítom össze.
- Áh, vagy úgy! Megtudlak érteni! A bátyám, mindenkiből ugyanilyen hatást vált ki – mondja, mosolyogva.
- A.. a bátyád? – kérdezem megilletődve egy pillanatra, de aztán amikor rá majd a színpad felé tekintek, valóban szembe tűnő a hasonlóság közöttük, amelyet tulajdonképpen épp az imént nekem is feltűnt.
- Igen. Ő Liam, az én egyetlen bátyám – néz ő is a színpad felé. – Tulajdonképpen neki köszönhetjük azt is, hogy most itt vagyunk. Ő alakította meg az együttest, és ő is írja a dalokat – magyarázza, és én pedig iszom minden szavát.
Röviden pár szóban elmondja, hogy ki – kicsoda, és hogy ő a dobossal, a fekete hajú magas és izmos fiúval jár, akit Hace-nek, de leginkább H-nak hívják. Elmosolyodom amikor, arról mesél, hogy miként is ismerték meg egymást, két évvel ezelőtt. Londonban találkoztak először, ahol ő épp az ott lévő zeneakadémián felvételizett. Akkor még lámpalázas volt, és nem mert sem játszani, sem pedig énekelni annyi ember előtt, mint amennyien akkor ott voltak. De jött H, aki lekapcsolva minden világítást a teremben, és csak egyedül ő volt kivilágítva, segített neki abban, hogy legyőzze a félelmét. Onnantól kezdve pedig, amikor csak tudtak, találkoztak míg nem összejöttek és, Liam-el megalakították a Fat Phoenix-et.
Egy biztos, hogy érdekes találkozás volt az övéké, de ha nekik így sikerült, akkor egyedül csak az a fontos, hogy továbbra is boldogok legyenek együtt.
- Tényleg, és neked van valakid? Vagy esetleg olyan aki tetszik neked? – kérdezi, miután befejezettnek tekinti a H-val való kapcsolatának történetét.
Hm... most mit feleljek erre? Mondjam meg neki azt, hogy egészen a mai napig, helyesbítve a mai estig, még soha egyetlen fiúra sem tekintettem úgy, mint ahogyan a bátyjára? Ááá... ezt kizártnak tartom. Nem mondhatom el neki! Hiszen, még nem is ismerjük egymást, annyira, hogy ezt elmondjam neki. Mert ki tudja, hogy mit reagálna rá?! Örülne neki? Vagy azt mondaná, hogy felejtsem el a testvérét, amilyen gyorsan csak tudom, mert ő már foglalt?
Ezt nem tudhatom. De jobb, ha még ezt a választ megtartom magamnak... ugyanis, előfordulhat, hogy csak azért érzek most így, mert ő az első fiú akire először felfigyeltem.
- Nem, nincs senkim, és most még nem tetszik senki sem – felelem, miközben igyekszem nem újra és újra a színpad irányába nézni.
- Értem. De, majd találsz egy olyan fiút aki tetszeni fog neked. Hiszen, rengeteg itt a jó képű és helyes fiú, akik tuti felfognak figyelni rád hamarosan, amint megpillantanak majd téged, miután holnap elviszünk téged egy körvásárlásra és szépítőkúrára. Bár, kétlem, hogy neked bármily szükséged is volna az utóbbira, hiszen nagyon szép az arcod, ahogyan az egész valód is. Ugye, benne vagy? Mondd, hogy igen! – kérlel egy kedves és aranyos mosoly kíséretében.
Egy kis időre elgondolkozom az ajánlatán, mielőtt válaszolnék.
Most mondjak neki igent, és hagyjam, magamat esetleg olyasmikre is rávenni, amelyeket eddig nem tettem még meg? Mi van akkor, ha ez az egész mégsem fog úgy elsülni, ahogyan azt gondoljuk?
De a francba is! Mit akadékoskodom én most itt?! Hiszen új életet akarok kezdeni, nem?!
- Miért is ne? Igen, benne vagyok! – adom meg a döntésre jutásomra való válaszomat, amelynek hallatán, Gin az aprócska kis termetével, az arcán egy hatalmas és boldog mosollyal a nyakamba veti magát.
Néhány másodpercre megilletődök a cselekedetén, de aztán én is viszonozom az ölelését, miközben az a gondolat fut át a fejemen, hogy meglehet, hogy ő az első ember, akit hosszú idők után, akár először közel engedhetek magamhoz...

Holnap friss!

Hey Ho!

Holnap, azaz pénteken jön az ígért két részből az első fejezet! Már az eleje van, de holnap befejezem, és amint megvan, már teszem is fel!

Csak még egy kis türelmet, és megértést kérnék!

Köszönöm!

Dotty

Chapter 02

Hey Ho!

Itt is van az új fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog, így rövidsége ellenére is. De, jövőhéten várhatóan két rész fog majd érkezni! :) Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Az első részhez írt kommenteket, pedig nagyon szépen köszönöm: Reninek; Nicole Rednek; Nessinek és Cintiának! :::)))

Dotty

Fat Phoenix

Meglehetősen ahhoz képest, hogy most van a nyári szezonok ideje, alig voltak vendégeink egész délután, és a lányok szavaiból halva, ez délelőtt sem volt másképp. Az igaz, hogy így kevesebb lett a borravalóm, de egyáltalán nem bánkódom azon, hogy a mai napon kevesebb vendégünk akadt, mint ahogyan általában szokott. 

Egyáltalán nem hiányzik most nekem, hogy mindenki kénye kedvére szaladgáljak az egyik asztaltól a másikig, ahogyan az sem, hogy olyan italokat keverjek ki, amelyekről még az előtt eldöntik, hogy mégsem kérik, mielőtt beleinnának. Ami egyébként eléggé bosszantó tud lenni, főleg meg egy hosszú és fáradalmas nap után. De persze, nekünk mindezt mosolyogva kell tűrnünk, avagy távozhatunk egy kirúgással a hátsónkban, ha úgy tetszik.
- Mizu kislány, fáj még a fejed? – böki meg az oldalamat, Tom, miközben lepattan a mellettem lévő székre, ezzel újra magára vonva a figyelmemet.
- Áááá, nem vészes. Hamar elmúlik – vonom meg a vállam, miközben az alkoholmentes gyümölcsös koktélomat kortyolgatom, melynek cseppjei hűsítőként hatnak rám, amikor végig folynak a torkomon.
- Az jó! Eléggé nyugis délutánunk volt, nem gondolod? – kérdezi, kinyújtóztatva a lábait.
- Én is úgy gondolom – bólintok rá.
- Ja, szerintem is az volt – száll be Suzy a beszélgetésünkbe, és rátámaszkodik Tom vállára. – De most este, aligha lesz majd némi kis pihenőnk, ugyanis megint lesz egy születésnapi partink, ahová Liam-éket is meghívták.
- Tényleg? – fordul felé nagyra nyílt szemekkel Tom, akin azt veszem észre, hogy eme hír hallatán, már egyáltalán nem érzi a nyugis napunk hatását. – Ez állati, jó hír! Tuti, hogy megint nagy bulit csinálnak majd, mint ahogyan szoktak.
- Várjatok, kik ezek a Liam-ék? – teszem fel a kérdést, csak úgy mellékesen, bár egyáltalán nem is vagyok kíváncsi rájuk, vagy legalábbis nem teljesen, csak egy kicsit.
A kérdésemet hallva, mind a ketten rám irányítsák a döbbenettől kitágult szemeiket.
- Ne mondd már, hogy nem tudod, hogy kikről van is szó! – támad rám Suzy, és olyan tekintettel mered rám, amely azt sugallja felém, hogy „ne nézz már madárnak, tudod te, hogy miről vagyis inkább kikről van szó”.
- Mégis, honnan kellene nekem tudnom arról, hogy kik ők? – kérdezek vissza furcsának találva a támadását.
- Hát... – kezdene éppen bele a válaszadásba, amikor Tom bevágja helyettem a saját válaszomat.
- Hát, persze! Hiszen, te csak most jöttél ide, így még nem is találkozhattál a bandával!
- Tényleg – ért vele egyet Suzy, aki egy bocsánatkérő pillantást vet rám, és egy bólintással jelzi Tom-nak, hogy avasson be engem is a „banda” kilétének tagjairól, és arról is, hogy mikre számíthatok majd tőlük a mai estén. Én pedig, mint egy igazi minta diák,  igyekeztem teljes figyelmemet a szavaira fordítani.
Megtudtam, hogy Liam-ék vagyis ahogyan mások ismerik őket: Fat Phoenix. Kissé érdekes egy név – gondoltam magamban, de különösképp nem is igazán volt újdonság számomra. Hiszen, számtalan furcsa együttes neveket is hallottam már, mint amilyen az övéké. Megtudtam azt is, hogy tulajdonképpen hatan alkotják ezt az együttest, fele-fele arányban. Három lány, három fiú. A nevüket is elmondta, de hirtelen ennyi nevet, megjegyezi képtelenség volt számomra, és nem is igazán, akartam megjegyezni a nevüket. De viszont egy valakiét mégis megjegyeztem, még ha nem is szándékosan, de valamiért megragadt bennem, és nem csak azért, mert ez ő nevét említette meg Tom, szinte minden egyes mondatában – bár ez is közrejátszott benne -, ha nem valami más volt ennek az oka. Amit még magam sem tudtam, vagy tudok megválaszolni. Vagy csak szimplán a kíváncsiság miatt?
Igen. Több mint valószínű, hogy ez lehet a másik ok arra, hogy megjegyeztem Liam nevét – könyveltem el magamban, majd kelletlenül, de mégis felálltam az asztaltól és visszaindultam a pult mögé, csakhogy kiszolgálhassam a folyamatosan érkező vendégeket, miközben Tom és a csajok a színpad környékén tesznek egy kis rendet...

Egy órával később...

Mindössze alig egy óra elteltével már jókora nagy tömeg lepte el a bárt, amely számomra eléggé meglepőnek tűnt. Még soha nem voltak itt ennyien, legalábbis amióta én itt dolgozom. De aggódásra semmi okom nem volt, amelyről Suzyék is értesíttek, ugyanis ilyenkor mindig ennyien vannak, mert mindannyian arra kíváncsiak, hogy ma vajon milyen dalokkal lép majd fel a banda, akik éppenséggel ebben a pillanatban sétálnak fel a színpadra, utat törve maguknak, közben hangos üdvrivalgást kicsalva a tömegből.
- Üdv L.A! – szólal meg egy mély hang, hangos kiáltással, amellyel még inkább kihívja maguk számára a vendégek tiszteletét, és figyelmét – Köszönjük, hogy újra itt lehetünk, és együtt tölthetjük ezt az estét!
A mély hangjára felfigyelve, mely valamilyen oknál fogva, enyhe borzongást ébreszt fel bennem, addig-addig nyújtózkodom, amíg teljes rálátást nem találok a színpadon egy-egy hangszernél és mikrofonnál elhelyezkedő együttesre.
Elsőnek is az előálló mikrofonnál lévő alakot tüntetem ki a figyelmemmel, akinek nem csak a hangja indít el bennem valamit, de a kinézete is. Kék farmerjában, a fehér atléta szerűség felsőjében és a karjain jól látható tetoválásaival, olyan benyomást kelt bennem, mint azok a fiúk akikkel jobb nem kezdeni. És amikor a tekintetem a fiú arcára esik, kétség sem fér ahhoz, hogy valóban az a fajta srác ő, akiért minden lány epekedik. Rövid barna haj, mely tüskésen felzselézetten áll a feje tetején, és az a kb. háromnapos borosta amely az állát borítja, hihetetlenül jóképű férfiút ábrázol.
Mögötte a baloldalán egy vele egymagasságú, szőkés barna hajú srácot veszek észre, aki épp a mellette álló vörösbarna hajú lánynak mutat meg valamit, a kezében levő basszusgitáron. Mellettük észreveszek egy szőke hajú lányt, aki nem csak, hogy szép, de abban a sötét rózsaszín színű pánt nélküli ruhájában, rendkívülien csinosnak látom. Azután észreveszek egy ismerős arcot is a színpadon, akinek a kilétére pár másodperces gondolkodás után rá is jövök. Ő volt az a manó szerűségű lány a parton, ma délután. Akinek a bocsánatkéréseit nem győztem félbeszakítani. Hihetetlen, hogy újra látom őt... nem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom még. Számomra is furcsa érzés, hogy ez a tudat, örömmel tölt el. Ő mellette pedig a dobok mögött, egy magas fekete rövid hajú srácot pillantok meg, akin a rajta lévő fekete póló, épp annyira kihangsúlyozza az izmait, hogy az ember amikor meglássa őt, tudja jobb, ha vigyázz vele.
Ahogyan így végignézek rajtuk, már magam is elhiszem, hogy miért mondta azt Tom, hogy ők azok a srácok, akikkel mindenki lógni szeretnének. A kinézetük olyasmit árul el, miszerint, hogy ők önmaguk emberei, és bármit képesek lennének elérni, és megszerezni.
- Na, most figyelj! Ilyen jó együttest még nem hallottál! – súgja a fülembe Tom, majd neki támaszkodik a pultnak mellettem.
És ekkor felcsendülnek az első akkordok a basszusgitárokon, a billentyűzeten és végül megszólal egy hang – lehunyom a szemeimet - . Pontosabban a „hang”... mely minden egyes sor során egyre mélyebben férkőzi bele magát a fejembe, és a testembe egyaránt. Érzem amint a lelkemig hatol ez a mély kellemes, és lágy tónusú hang, mely nem csak megérint, de meg is megborzongat.
Amikor kinyitom a szemeimet, és arra a fiúra emelem a tekintetemet akit először megfigyeltem, meglepetten veszem észre, hogy a sötét szemeivel ő is épp engem figyel...

Friss!

Hey Ho!

Eme rövidke kis bejegyzésben, annyit közölnék csak veletek, hogy vagy a holnapi napon, vagy holnapután fog megérkezni a következő rész. De igyekszem, holnap(ra) befejezni! Mellette, pedig lehet számítani + még egy fejezetre, avagy ha a héten csak egy érkezik, akkor a jövőhéten várhatóan, két résszel fogok majd érkezni, aminek több és nagyobb a valószínűsége, hogy csak akkor lesz.

A fejezet késésének oka: családi okok. :/

De ezen felül, a héten lesz fejezet, még pedig a második fejezet!

Türelmeteket és megértéseteket, pedig előre is köszönöm!

Dotty

Chapter 01

Hey Ho!

Meg is hoztam az első fejezetet, amelyet nevezhetünk bevezető első részként is akár. Nem tartalmaz nagyobb cselekményt, de azért egy - két információ kiolvasható belőle. 

Nem is fűznék semmi egyebet hozzá, csak annyit, hogy kellemes olvasást kívánok hozzá! :)

Nicole Red-nek és Renáta Varga-nak pedig köszönöm a tartalomhoz írt véleményüket!

További szép estét és kellemes hetet kívánok mindenkinek! :)

Dotty

A kezdet

Meztelen talpakkal sétálok az Angyalok városában fekvő meseszép tengerparton, miközben egy apró kedvetlen mosoly terül szét az arcomon, amikor azt látom, hogy minden ember mellett áll ott valaki, és senki nincs egyedül. Kivéve én, persze ez már nem újdonság számomra. Sosem volt az.

Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak ne lennék egyedül. Bárcsak lenne mellettem is valaki, akit a barátomnak, avagy a szerettemnek nevezhetnék. De mindez idáig, ez csak egy üres és valótlanszerű álomnak látszódik.

Magamban belül, mindig is furdalt a kíváncsiság az felől, hogy milyen érzés lehet szeretni, és szeretve lenni. Ahogyan az is érdekelt, hogy milyen az, ha mögöttem is áll valaki, akiről tudom, hogy mindig számíthatok rá.

/*Tudod, hogy mi a te bajod, Emily? Az, hogy félsz! Félsz nyitni felénk, és senkit, de senkit sem akarsz közel engedni magadhoz! Egyedül voltál mindig, és még most is, mert te ezt akarod!*/ - jut eszembe, Rachel búcsúszavai, amikor magam mögött hagytam azt a helyet, ahol tíz évig raboskodtam. Egyes egyedül ő volt az a személy, aki soha nem hagyott fel azzal, hogy a társaságomat keresse, de minden egyes ilyen alkalommal, sikertelenül járt.

Tudom, ahogyan akkor is tudtam, hogy igaza volt. Tényleg féltem, és meglehet, hogy amíg csak élek mindig is félni fogok majd.

Féltem bárkit is közel engedni magamhoz, miután a szüleimet és a kisöcsémet is elvesztettem. Az ők elvesztésük mélységes fájdalmat okozott nekem, amit képtelen voltam feldolgozni, főleg meg, hogy rajtuk kívül egyetlen egy rokonom sem volt, akihez kerülhettem volna. Barátokkal pedig egyáltalán nem jeleskedhettem, mivel állandóan költöztünk. Soha nem volt egyetlen egy lehetőségem arra, hogy bárkivel is barátságot köthessek. Ami fájt, és elkeserített.

Féltem, mert attól tartottam, hogyha valakit közel engedek magamhoz, kevés időn belül, úgyis elfogom majd veszíteni, és ennek az esélye, egy árvaházban, túlságosan is nagy volt.

-          Mama, mama! Ezt nézd! – fut el mellettem, egy aranyszőke göndör hajú kislány, az apró rózsaszínű fürdőruhájában és egy strandlabdát tart maga elé.

Amikor a tekintetemmel végig követem az útját, látom amint akit az anyukájának nevezett, szintén göndör szőke hajú nő, boldog mosollyal az arcán tárja ki a kezét, a felé rohanó kislánynak, akit hamarosan a karjaiba is von.

Mielőtt kicsordulhatnának az első könnycseppek a szemeimből, el is fordítom a tekintetemet róluk, és felgyorsítom a lépteimet a parton lévő bár felé, ahol már közel egy hónapja, hogy állást kaptam.

Igaz nem egy álom munka a pincérkedés, amely néha kissé erőszakos és rámenős vendégek kiszolgálásával is jár, de a semminél mégis jobb. Meglehetősen eléggé könnyen tanulok, így mint a sörcsapolás, mint a koktél keverés mesterségét is a magamévá tudhatom, amelyet csak is Tom-nak köszönhetek, akivel időnként megosztjuk a munkát, ahogyan a másik két személlyel, akit a munkatársamnak mondhatok. Suzy-t, aki bár a vörös hajával kissé elég merész stílusra váltott át, elvileg barnából, azért annyira amennyire tőlem telt megismertem, úgy hiszem, hogy mi megmaradunk abban a pontban, hogy csak munkatársi viszonyt tartsunk fel magunknak, ahogyan Nora-val aki egyébként az ő legeslegjobb barátnője.

Igaz míg az egyikük vörös, a másikuk pedig szőke hajjal rendelkezik, és a stílusok is eltér egymástól, mégis irigykedésre méltónak találom, amiért már kisgyerekkoruk óta kitartó a barátságuk.

Gondolataimból először egy hangos sikkantás, majd egy koppanás rázz fel, amelyet tulajdonképpen egy röplabda okozott a fejemen, melytől hirtelen elveszítem a testem felől az irányítást, és érzem amint a lábaim alól kicsúszik a talaj.

Percek, avagy talán órák teltek azzal, hogy a fülemben a zúgás és a csengés alább álljon, amikor is végre sikerül kinyitni a szemeimet.

Felnyitva a szemeimet, először egy aggódó csoki barna szempárt pillantok meg, mely mellett észreveszem a többi ember felém tornyúló alakját.

A rettentő zavarom közepette, ami hirtelen önt el, igyekszem minél előbb felülni majd felállni, amelyet tulajdonképpen csak némi segítséggel sikerül.

-          Jaj, ugye jól vagy? Nagyon megütötted magad? – csendül fel egy manóhoz hasonlító hangocska mellettem, akire rápillantva észreveszem, hogy ő annak a csoki barna szempárnak a tulajdonosa, akivel az imént elsőnek szembetaláltam magam. – Annyira sajnálom, én nem... nem akartam, hogy...

-          Ni-ncs... nincs sem-mi baj! – mondom megköszörülve a torkom, amikor végigmérve őt, rájövök arra, hogy nem csak a hangja hasonlít egy manóéhoz, de az alkata is. – Rendbe fogok jönni – igyekszem őt megnyugtatni, bár magam sem tudom, hogy miért.

-          Én, tényleg sajnálom. Annyira rosszul érzem magam amiért, miattam megsérültél – folytassa tovább a bocsánatkérését.

-          Tényleg, nem lett semmi komolyabb bajom! Ez bárkivel előfordulhatott volna, és kérlek ne kérj többet ezért bocsánatot – nézek rá kérlelve, mire továbbra is aggódva és bűntudatosan fürkész.

Mielőtt újra bocsánatkérésbe kezdhetne, egy „elnézést” motyogva az orrom alatt, otthagyom a manó lányt és valószínűleg a barátait – akik mögötte álltak és minket figyeltek -, majd újra a bár felé sietek, ahol látva Tom-ékon, hogy az ő figyelmüket sem kerülte el az előbbi kis baleset, előre figyelmeztetve őket, hogy „jól vagyok” és hogy „nem akarok róla beszélni” szöveggel hallgatásra intem őket.

Miután biztosra megyek azzal, hogy nem fognak faggatózásba kezdeni, beállók a pult mögé, és átveszem Nora helyét...

Köszöntő + Nyitás

Hola!

Sokat morfondíroztam rajta, hogy belekezdjek -e egy új blogba, történetbe. De aztán végül, mégis arra jutottam, hogy azért egy próbát tehetek. 

Eme blogon az általam íródó: Liam Payne főszereplésével folyamatosan készülő történeteket tudhatjátok majd megtekinteni és egyben el is olvasni. Amelyeket egyébként igyekszem majd az én szájízem és saját képzeletem szerint megfogalmazni, írni. Így tehát, képletesen nem igazán tükrözik majd a valóságot.

Előfordulhatnak +18 - as jelenetek, és trágár kifejezések is, amelyekért Most szólok így az elején, hogy semmilyen felelősséget nem vállalok!

Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket az írásaim. :)

Íme az első történet tartalma:

Tengo ganas de ti - Téged akarlak!

Történet egy lányról: kit soha senki nem szeretett eddig, és egy fiúról: akit éppen mindenki szeretett és szeret. Egy hely, melynek neve: Los Angeles, ahol barátságok és szerelmek köttetnek.

"Emily Thorne, egy Brooklyni árvaházban nőtt fel, miután mindent és mindenkit elveszített. Az árvaházból eljövetelétől egy évvel később, Los Angeles tengerpartján köt ki, ahol egy hat fős csapathoz csatlakozik.
Itt megismeri azt, hogy milyen az ha az embernek vannak barátai.
Itt megismeri azt, hogy milyen az élet, ha van kivel azt megosztanod.
És megismeri a: szerelmet is...

Liam Payne és a barátai, a mindennapjaikat Los Angeles tengerpartjain tengetik a nyári szezon alatt. A zene és a tánc... azaz a bulizások nagyágyúi.
Liam az a tipikus kissé rossz fiús, jóképű srác, akiért minden lány rajong, és az emberek az ő és barátai csapatához szeretnének tartozni. Kivéve egy valakit. Egy ismeretlen, idegen barna hajú lányt. Akinek sikerül felkelteni mind Ginnek, Liam húgának és barátainak, mind az ő: figyelmét...

Vajon mihez kezd Emily, az új életében? Együtt lehet-e a szerelmével? Elmeri-e fogadni azt, hogy végre boldog életet élhet? Avagy a félelmét - miszerint újra elveszítheti azt akit szeret - megelőzve, elfut?"

A választ, és a történet kimenetelét megtudhatod, ha nyomon követed Emily és Liam kapcsolatának történetét...

Remélem, hogy felkeltette az érdeklődéseket ez az alapsztori!
A véleményeknek és a feliratkozásoknak, mind, egyaránt nagyon örülnék!

Dotty