Chapter 14

Hey Ho!

Íme itt is van az újabb rész! Amely nem éppen boldog rész, sőt mi több... inkább az ellentéte. Remélem megtudtok majd bocsátani érte. :$ A következő résszel, valószínűleg egy kicsit késni fogok, mert az egy kicsivel több időt vesz majd igénybe. Ugyanis az lesz majd az utolsó és egyben az Epilógus rész is. És lehet, hogy hosszabb is lesz majd, de ez majd csak akkor fog eldőlni amikor már írni fogom.

Bízom abban, hogy megvárjátok majd, és hogy türelmesebbek lesztek majd. Igyekszem, minél hamarabb megírni, és feltenni nektek! :)

Az előző részhez írt véleményeket, nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy tetszett, és csak remélni tudom, hogy ez is tetszeni fog majd. :)

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Úgy tűnik, Zach-nek igaza volt...

Az idő, mintha megállt volna attól a perctől fogva, amióta az a lány, az egyetlen lány, aki valóban érdekel, és számít nekem, elment.

Egy keserű sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor felidézem: dühős, szomorú és egyben csalódott tekintetét, és a hozzánk intézett szavait.

Igaza volt! Tényleg gyerekesen viselkedtem.

De akkor amikor az az idióta beszólt, egyszerűen nem tudtam türtőztetni magamat. Mégis mi a francnak kellett neki pont akkor, pont az előtt a lány előtt, aki tetszik nekem?!
- Ti idióta vadbarmok! Nektek totál elment az eszetek? Legalább neked – böki meg a mellkasomat Gin, amikor visszatér hozzánk – kellett volna lennie annyi észnek, hogy ráhagyod az egészet és fel sem venni azt amit mond!

- Hol van Emily? – kérdezem, mit sem törődve a kitörésével.

- Hazament. – feleli haragosan. – Hazament, hogy feldolgozhassa azt amit tőletek látott és hallott. Ő nem olyan lány, aki nap mint nap azzal szembesül, hogy mások, hogyan verik szét egymást. Ráadásul pont az a két személy, aki neki fontos.

Néhány másodpercnyi szünet után újra megszólal, mielőtt még bármi gondolat megfordulhatna a fejemben, avagy megszólalhatnék.

- Mégis mi ütött belétek? – kérdezi újra. – Legalább Emily-re lehettetek volna tekintettel, azzal, hogy most visszafogjátok magatokat. De nem! – rázza meg a fejét – Neked! – fordul most, a hülye gyerek felé. – Neked is most kellett belekötni a bátyámba! És neked! – fordul vissza felém – Neked pedig épp most kellett fitogtatnod az erődet, és azt, hogy ki is vagy te igazából! Mondhatom szépek vagytok! Gratulálok nektek! – csapja össze a tenyereit, ezzel is kimutatva a haragját felénk.

- Jó-jó! Igazad van, mindenben! Sajnálom – értek vele egyet, legalábbis egyrészt, ami engem illett. – Most, Emily után megyek, és bocsánatot kérek tőle!

- Ne! – állít meg, megragadva a karomat, amikor már épp indulni készülnék – Hagyd őt! Hagyd őt, most, hadd legyen egyedül. Majd holnap, elmondhatod neki, hogy mekkora idióta voltál, hogy mennyire sajnálod, a viselkedésedet.

Bár nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy elfogadjam húgom kérését, de azt hiszem, vagyis tudom, hogy igaza van. Hallgatnom kell rá, hiszen, aligha sülhetne ki bármi is jól abból, ha most oda állnék Emily elé. Hagynom kell neki egy kis időt, hogy lenyugodjon.

Beletörődve, és elfogadja a kérését, megadóan bólintok egyet felé.

- Azt mondta, hogy holnap, a műszaka után eljön hozzánk, és akkor majd mindent megbeszélhettek. Csak addig bírd ki, oké? – kérdezi, majd meg sem várva a válaszomat, elindul a többiekkel haza felé, ahova én is követem őket, néhány másodperccel később...


Másnap...


Másnap reggel még a vártnál is hamarabb fent voltam... jobbára mondva, már régóta ébren vagyok, ugyanis még el sem aludtam. Egész éjszaka az ágyamban forgolódtam, és csak is Emily járt az eszemben...

Az éjszaka folyamán, ezt a Larson gyereket, már számtalanszor a pokol mély bugyraiba küldtem. Miért nem tudta, most az egyszer befogni a pofáját? – Óh, de belevernék most neki egyet! - Vagy egyáltalán mi a francért, nem tudott már túllépni azon, ami a múltban történt? Ami egyébként meg sem történt, vagy legalábbis nem, úgy, ahogyan az ő hiszi.

Esküszöm, ha nem lenne fontos Emily-nek, már rég belepasszíroztam volna a képét a földbe.

Emily... Vajon mit jelenthet neki ez a... ez a másik srác?

Bárcsak tudnám!

Gin, egész délelőtt nem szólt hozzám, ahogyan egész este sem. Szinte figyelembe sem vesz. Jó. Oké. Egy barom voltam. De könyörgöm! Nem én kezdtem, ha nem Larson! Ezt mindenki tudja, ahogyan ő is. Akkor meg mégis miért velem viselkedik úgy, mintha én lennék a hibás?

Ez nem igazság!!! – ordítok fel magamban, amikor váratlanul sms-t jelez a mobilom.

Lehet, hogy Emily az – gondoltam reménykedve, miközben kihúzva a készüléket a zsebemből megtekintem a kijelzőt.

Azonban a reményt, pillanatokon belül felváltja a csalódottság, hiszen most nem éppen ettől a személytől vártam volna visszajelzést, hanem Emily-től. Egyes egyedül, csak az ő hívására, avagy sms-ére vártam, egész nap.

Egy csalódott sóhaj kíséretében, nyitom meg az üzenetet, amelyet Monic küldött:

„Szükségem van rád! A bekötőútnál várok rád! Ne szólj senkinek se! 

M.”

Ennyi állt csupán az üzenetben, amelyet furcsának is vélek. Mi lehet a baj? Mi történhetett vele? Miért kér arra, hogy ne szóljak róla a többieknek? – ez, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg bennem, amikor leérve az emeletről, felkapom a konyhapultról a motorkulcsomat, majd mit sem törődve a házban lévőkkel, kirohanok az ajtón, le a lépcsőn, és megállok Shirley előtt. Amikor felülök rá, be is indítom a fekete járművet, majd beindítva, a Monic által kijelölt helyet közelítem meg, közben pedig számtalan újabb és újabb kérdések vetődnek fel bennem, melyek közzé erősen érződik az aggodalmam is...

[Emily]

Egész nap teljesen másutt jártak a gondolataim, amely persze mint a látótársaimnak, mint Tom-nak is szemet szúrt. Amikor észrevették rajtam, hogy valami nem stimmel, és hogy a rendeléseket sem úgy készítettem el, ahogyan kellett volna, inkább úgy döntöttek, hogy hazaküldenek, hamarabb mint ahogyan a munkaidőm lejárt volna. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy így lett. Mert igazuk volt. Tényleg, össze kell szednem magamat.

Csak hát, sajnos ez nem ment olyan könnyen, mint ahogyan azt gondoltam volna.

Még mindig a tegnap este történtek jártak a fejemben, és Gin szavai.

Vajon tényleg jelenthetek annyit Liam-nek, mint amennyit ő jelent nekem? Vagy én is csak addig kellek neki, amíg meg nem... – Elég! Fejezd ezt most már be, Emily Thorne! De azonnal! – szól rám az ismerős hang a fejemben, mérgesen. – Ha, Gin azt mondta, hogy fontos vagy a bátyjának, akkor az úgy is van! Hiszen mért hazudna neked?

Ez igaz! Gin, aligha lenne képes hazudni nekem, legalábbis ebben biztosan nem hazudna.

Zach, mégis miért nem hitt korábban, Liam-nek és a többieknek? Miért hitt a barátnője hazugságainak az helyett, hogy a srácoknak hitt volna? Vagy ennyire képes volt szeretni azt a lányt, hogy inkább neki hitt?

Szegény Zach! Bárcsak hittél volna, Liam-éknek!

Bármi is történt, és bármi baja is legyen Zach-nek, egy biztos, ha a tegnapi viselkedésével azt akarta elérni, hogy szakítsak Liam-mel, akkor abban nagyon tévedett. Egy ilyen, ostobaság miatt, és attól, hogy ő nem lát tovább a szeménél, nem fogom csak úgy eldobni magamtól a lehetőséget. Azt a lehetőséget, hogy végre én is megismerhessem a szerelemet, és azt a boldogságot, amelyre már oly régóta vágyom.

Ezzel a döntéssel a fejemben, a faházikó helyett, Liam-ék nyaralója felé veszem az irányt...

A nyaralóhoz vezető bekötőúthoz érve, megpillantom Liam-et és Monic-ot, akiket már épp köszönteni is akarok, amikor meglátom, amint a fiú aki elvileg velem jár, először megfogja a szőke lány kezeit, majd egy kis idő után, a karjaiba vonja őt.

Mi a csuda? – hökkenek meg, megtorpanva tőlük alig pár méternyi távolságban. – Mit csinálnak itt? És miért öleli így Liam, Monic-ot?

Ugye nem? Ugye nem az van amire gondolok? Ők... ők ugye, nincsenek együtt?

Zavarodottan és értelmetlenül, közeledem feléjük, de nem közvetlenül előttük állok meg, hanem egy hozzájuk közel eső fák egyikének, és pont úgy helyezkedem el, hogy ők ne vegyenek észre.

- Szükségem van arra, hogy most mellettem légy Liam! Egyedül nem tudok oda állni Keith elé. – hallom meg Monic szavait, amelyet igyekszek megérteni, de a sok gondolattól és kérdésektől a fejemben, nem tudom.

- Shh... ne aggódj. Én itt vagyok, és ott leszek melletted – nyugtatja meg Liam őt, azon a mély bársonyos hangján, amelyet velem szemben is használt. – Számíthatsz rám, ahogyan a kicsi is – mondja tovább, és még erősebben magához szorítja a lányt.
A ki... ki-csi-it? – szinte dadogva kérdezem magamtól, és amikor nagyjából sikerül összetennem az imént elhangzott szavak és érintések jelentését, úgy tör rám a magatehetetlenség, és a fájdalom... hogy éppen csak annyi erőm van, amennyi ahhoz elég, hogy kellő távolságra kerüljek tőlük...

Nem! – akarom kiáltani, amikor megállok és a térdre rogyok.

Ez nem lehet igaz! Li-liam és Mo-nic? Mégis mióta? És, egyáltalán, hogy tehették ezt? Hogy tehették meg ezt, Keith-el?
Szegény, Keith! Vajon, ha megtudja, hogy a barátnője megcsalja, az egyik legjobb barátnőjével, mit fog tenni?

A múlt ismétli önmagát! Uram isten! Zach! – jut újra az eszembe a kávébarna hajú fiú, és a története is amit Gin osztott meg velem. – Hát, Liam mégis képes volt arra, hogy elcsavarja a barátai barátnőjét?!

És még én akartam tőle bocsánatot kérni, amiért csak úgy elrohantam a múlt éjszaka, az helyett, hogy megértettem volna őt! - rázom meg a fejemet csalódottan.

A fájdalom és az elkeseredettség, csak tovább növeli magát bennem, de mégis összeszedem magam, majd amikor újra talpra sikerül állnom, a faházhoz indulok...

Megérkezve a faházhoz, a szobámba megyek, ahol minden cuccomat, vagy legalábbis azt, amit a saját pénzemből vettem, beledobálom abba a két táskába, amelyet a magaménak tudhatok. Amikor minden olyan dolgot elpakoltam ami az enyém, úgy gondoltam, hogy mielőtt elmennék, legalább a csajoknak hagyok hátra üzenetet.

Egy üzenetet, amelyben köszönetet mondok mindenért, amit értem tettek... és amelyben arra kérem őket, hogy mondják meg a főnöknek, hogy kiléptem.

A búcsúlevelemet a dohányzó asztalra helyezem, majd miután még egyszer végig futtatom a tekintetemet a nappalin és a konyhán, a vállamra kapom a táskáimat, majd kilépve a házból, az ajtót kulcsra zárom.

Hát, még is csak eljött ez a nap! A nap, amelyről már kezdtem azt hinni, hogy most már nem fog eljönni... de mint sejthettem volna: Nekem nem lehet semmim, és senkim sem! Mert én mindent, és mindenkit csak elveszíteni tudok – ezzel a fájdalmas gondolattal, a kulcsot a postaládába helyezem, majd hátra se nézve, a megszokott útirány helyett, most a másik irányba indulok el...