Chapter 13

Hey Ho!

Drága olvasóim, íme meg is hoztam a teljes fejezetet. Sajnálom, hogy nem jött hamarabb, de nem tudtam írni tovább a megkezdett fejit. Azért nem, mert nem lehettem a gépnél, és nem is tudtam volna lenni. Az a helyzet, hogy már egy jó ideje gyakori fejfájásaim vannak, ami folytán a héten is az egyik orvostól a másikig kellett mennem, hogy kivizsgálják ennek az okát. Sajnos, a gépnél is már időnként 10-15 percnyi lévén, már fájni kezdett a fejem, és ez nem csak a gép miatt, de idővel előfordult már az is, hogy fejfájással feküdtem és keltem is. :( Most három fajta gyógyszert is szednem kell, ráadásul az is kiderült, hogy kötő hártyagyulladásom is van, így meg aztán pláne, nem ülhettem a géphez. Igaz, úgy volt, hogy még most sem fogok tudni hozni részt, de aztán mégis sikerült. Hogy a következő részt mikor tudom hozni azt nem tudom. Ugye, most jönnek az ünnepek, a nővéremék és az unokabátyám fognak itt vendégeskedni nálunk, és hát egyrészt miattuk sem leszek szabad, másrészt mert, itt van most ez a betegségem is. De ha jobban leszek, és ha még apránként is, de írni fogom majd a következő részt, amelyet legkésőbb egy hét múlva igyekszik is majd, szolgáltatni nektek.  Vagy legalábbis remélem, hogy akkorára már tudom majd hozni.

Erről a részről csak annyit mondok, hogy ez most csak Emily szemszögű, és hogy lehet, hogy a vége nem fog nektek tetszeni... de hát nos... az a helyzet, hogy már csak két fejezet van hátra a töriből, amelyek várhatóan, hosszabb formájúak lesznek.

De a vég még egy kicsit odébb van, hiszen még itt van ez a rész is, és még a következő is. Ehhez a részhez, pedig kellemes olvasást kívánok!

És mindenkinek, KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Emily]

Együtt vs. verekedés

Az ujjaimat végig simítva az ajkaimon, még mindig ott érzem Liam lágy, puha és forró ajkait, pedig már azóta hosszú idő telt el. Felülmúlhatatlan érzés volt, őt érezni, mint az ajkai, mint az ölelésének érintését. Soha nem is gondoltam arra, hogy egyszer én is átélhetek majd ilyet. De tegnap este? Maga volt a legcsodálatosabb est, amelyet eddigi életem során töltöttem el.

Bár már hét lenne! – sóhajtok fel magamban, amikor a telefonom kijelzője még fél hetet mutat.

Már csak fél órát kell kibírnod, és akkor újra láthatod majd őt! – biztat egy ismerős aprócska hang.

Vajon, Gin-ék tudnak már rólunk? És ha igen, mit fognak majd hozzánk szólni? Nem fogják majd azt gondolni, hogy épp hogy csak most ismerkedtünk meg, és én máris összejöttem Liam-mel?

Elfogott az aggodalom, már csak azért is, mert nem akarom őket elveszíteni, pont most. Most amikor már mindent tudnak rólam. Azt hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem. És persze, Liam-et sem akarom elveszíteni, pont most amikor megkaptam őt.

Vajon helyes döntést hoztam akkor amikor igent mondtam neki? Egyáltalán működni fog ez kettőnk között?

Elég! Fejezd már be! – szól rám az iménti hangocska. – Ne parázz már! Minden a legnagyobb rendben lesz!

Bár az aggodalom érzése még mindig bennem van, mégis halgatok erre a hangocskára. Minden eldől, akkor amikor majd elérkezettnek látszódik az ideje.

Erre a félórára próbálom elterelni a gondolataimat - a fiúról, aki elvette az eszemet, és a többiekről is, akiket a barátaimnak mondhatok -, azzal, hogy a Rachel – töltött napomra gondolok.

Igaz, nem indult olyan könnyen az egész, mármint az a része, hogy nyitottabb legyek felé, mint ahogyan azt elterveztem, és mint ahogyan Gin-ékkel tettem. Bár azt még magam sem értem igazán, hogy ők miért voltak másabbak, mint az a lány, akivel éveken át egy otthonban éltem, és mellette aludtam. Hogy neki kellett volna –e lennie, annak a személynek, akinek minden egyes dolgot elárulok magamról, azt nem tudom, és azt hiszem, hogy talán soha nem is fogom megtudni. De ha így visszagondolok, nem is akarom megtudni.

Hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Mert ha, nem ismertem volna meg Gin-t, a lányokat és a fiúkat, akkor talán még most is, ugyanaz a lány lennék, aki a csigaházában éldegél.

Ahogyan telt az idő, szomorúan rá is ébredtem arra, hogy mit vesztettem és halasztottam el azzal, hogy kizártam az életemből Rachel-t, még akkor is, ha ő ezt nem hagyta.

Mosolyra húzódik a szám, a lányra gondolva, aki soha nem adta fel, hogy én valaha bárkinek is megnyíljak.

- Nézd csak, hogy milyen elbűvölő amikor mosolyog! – szólal meg egy ismerős hang mellőlem, akire amikor felnézek, szintén rámosolygok. – Csak nem rám gondoltál? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, miközben a szemeiben jókedv és humor tükröződik vissza rám.

- Sajnálom. De el kell, hogy keserítselek... nem rád gondoltam – próbálom komolynak tettetni magam, ám amikor a srác tetettet megbántottságában, az ajkai szomorúan lekonyulnak, elnevetem magam.

- Ez fájt! – szorítja az egyik kezét a szíve fölé. – Na, jó! A tréfát félretéve, örülök, hogy most már mosolyogni is láthatlak – ölel magához. – Szia!

- Szia! – köszönök vissza, és visszaülök a helyemre.

Zach hozzám hasonlóan, helyet foglal, éppen csak velem szemben, majd a mellettünk elhaladó Tom-nak leadja a rendelését.

Amíg a rendelését várjuk, Zach kifaggat a mosolygásom okáról. Lehet, hogy meg kellene hogy lepjen, avagy furcsának kéne találnom, hogy őt is beavatom az életem régi és jelenlegi időkorszakában, de mégsem érzem, hogy ez így lenne. Kedvelem őt, és egy jó barátot látok benne. S valamiért, meg is bízok benne.

- Emily! – hallom meg Gin hangját, aki a nevemet kiáltva közelít felém, egy hatalmas nagy mosollyal az arcán, amely ugyanúgy terebélyesedik a mögötte érkező többiekén is. – Alig vártam már, hogy találkozunk! A bátyám, mindent elmondott! Vagyis azt, hogy ti jártok. Ez annyira jó hír! Úgy örülök nektek! – ölel meg szorosan, amelyet én viszonozok is. Amikor elenged, a többiek is köszöntenek.

- És, Liam? – kérdem, kíváncsian fürkészve a hátuk mögött, hátha észreveszem a fiút.

- Ne aggódj! Nem lépett le. Mindjárt ő is jön – nyugtat meg Gin, majd összetolva az én asztalomat a szomszédos asztallal, helyet foglalnak.

Amikor Tom újra megjelenik mellettem, kissé meglepetten veszem észre, hogy nem csak Zach italát hozta ki, de a többiekét is. De nem teszem szóvá, helyette belekortyolok a saját italomba.

- Várj csak! Te most összejöttél, Liam-mel? – teszi fel a kérdést, Zach zavarodott tekintettel.

- Igen, haver! Emily, most már a barátnőm! – feleli helyettem, egy mély bársonyos hang, közel a fülemhez, és én megborzongok. – Szia! – köszönt az ajkaimhoz közelítve, és mielőtt viszonozhatnám köszöntését, váratlanul megcsókol, hosszan és mámorosan, teljesen elkábítva engem...

Ajkaink elválása után, nem csak az imént csók hatása alól, de még az arcomon időközben megjelenő pírral is meg kell, hogy küzdjek. Kissé félve és zavarodottan emelem a tekintetemet először a többiekre, majd Liam-re aki felhúzva engem a székről a helyemre ül, engem pedig az ölébe húz le.

- Nézd, már milyen vörös képet vág! – böki Monic, oldalba Gin-t mosolyogva, akinek az arcán egy hatalmas vigyor ül.

- Na, ne bántsd már! – szól neki vissza. – Annyira aranyosak vagytok így együtt – intézi hozzánk a szavait, mire Liam még erősebben szorít magához.

- Gin, mondtam már... – már épp rászólna a húgára, amikor is én félbeszakítom őt.

- Ezek szerint te... khm... ti nem bánjátok azt, hogy mi... – intézném mindannyiuk felé a kérdést, csak igazából jelen pillanatban, teljesen le van blokkolva az agyam. Míg a szívem, olyan hevesen ver, hogy csoda, amiért még nem törte át magát a bordáimon.

- Jaj, de hogy is! Épp ellenkezőleg! Nagyon is örülünk nektek - jelenti ki Gin, a többiek nevében is, akik egyetértően bólintanak rá.

Rettentően nagy megkönnyebbülést kezdek el érezni, percről – percre, amiért ezt mondják, és amiért így fogadják a kapcsolatunkat.

Nem is értem, hogy miért voltál úgy oda, még nem rég?! Hisz mondtam, hogy nem lesz semmi gond! – mondja az ismerős hang. Amelynek ezúton is csak igazat tudok adni. Mert tényleg, igaza volt.

Amikor már épphogy csak leküzdöm magamról a parát, és azt a zavart amelyet az imént Liam keltett bennem, akkor mint egy váratlan fordulatként, minden összekuszálódik a fejemben és körülöttem egyaránt, Zach-nek köszönhetően, akiről egy pillanatra meg is felejtkeztem.

- És mond csak Liam! Emily-t hány napig akarod bolondítani? Egy – két napig, avagy hétig, amíg le nem fekteted, és aztán már dobni is fogod majd őt? – teszi fel a kérdést Liam-nek, aki összehúzott szemekkel dühösen mered vissza rá.

- Ehhez aztán neked semmi közöd, Larson!

- Nem – e? – kérdez vissza most már dölyfösen, amitől a fiú hirtelen ránt fel az öléből, csak hogy megtudja ragadni a srácot a gallérjánál fogva.

- Mit akarsz, hülye gyerek? – rángassa meg, és aztán minden olyan hirtelen történik, hogy épphogy csak nyomon tudom követni a soron következő történteket, ugyanis miután Zach felel Liam, kérdésére - amelyet tulajdonképpen nem is értettem -, a fiú durván hátralöki a másikat, majd amíg az a földre esik, be is húz neki.

Az én ajkaimat csupán egy halk sikoly tör fel, majd H-nak és Keith-nek kiáltok oda, hogy állítják le őket. Azonban mintha csak a levegőnek beszélnék, ők csak ott ülnek a helyükön és nézik ahogyan a két srác összeveri egymást.

Mégis mi a fenét csinálnak? Miért nem avatkoznak közbe? És miért nem jön senki aki szét válassza őket? – teszem fel a kérdést, de csak szimplán magamnak, hiszen tudom, hogy úgy se válaszolna rá senki sem.

Körbe nézek a bárban, azzal a szándékkal, hátha valakinek szólni tudnék, de amikor ezt megteszem, csak azt látom, hogy mindenki mást rajtam kívül, csak az érdekel, hogy melyik srác kerül ki győztesen a verekedésből.

Na hát ez szép! – gondoltam magamban. – Rajtam kívül tényleg senkit sem érdekel, hogy akár komolyabb sérülést is okozhatnak a másiknak?! És Gin? Őt sem érdekli, hogy akár a bátyjának... – Nem! Nem! Nem! Még belegondolni sem merek ebbe! Így hát, mielőtt bármit is tovább gondolhatnék, a két fiú közé vetem magam széttárt karokkal.

- Elég! Hagyjátok abba! – kiáltom teli torokból, ahogyan csak tudom, mire egy szempillantásnyi idő alatt, mindenki elhallgat, és csak a két srác lihegését lehet hallani. Amikor azt látom, hogy mind a ketten rám figyelnek, újra megszólalok. – Megörültetek? Teljesen elment az eszetek, vagy mi? Tisztára úgy viselkedtek, mint az óvódások!

- Nem én ütöttem először, én csak kérdeztem tőle valamit, és... – szólal meg először, Zach, akinek a szavába Liam gúnyosan közbe nevet.

- Igen, kérdeztél! De jobban jártál volna, ha inkább meg sem szólalsz!

Édes istenem! Mégis, hogy történhetett meg mindez? És egyáltalán, mit mondjak, vagy tegyek?

Hol az egyikőjükre, hol a másikjukra nézek, és jelen pillanatban, csakis mély csalódottságot tudok érezni mind a kettőjük iránt. Felfoghatatlan számomra, hogy mi is történt tulajdonképpen. Az egyik percben, még mindig jónak tűnt, de aztán... mintha... mintha, nem is tudom. Érthetetlen számomra a viselkedésük. Próbálom felidézni azt amit Zach kérdezett Liam-től, és amikor ez sikerült, hirtelen azt sem tudom, hogy mit is gondoljak.

Liam-nek, én csak tényleg addig fogok kelleni ameddig, - hogy a kávébarna hajú srác szavaival éljek: - amíg megfektet? És ha ez megtörténik, akkor utána dobni is fog? De mégis, miért tenne ő ilyet? És vajon, Zach miért mondta ezt neki?

- Elég! – szólok rájuk, amikor egymást kezdik el, különbnél – különb illetővel illetni. – Mind a ketten fogjátok be! Zach, te is! – nézek rá. – Akármi is bajotok van egymással, azt ne itt, és ne is én előttem rendezzétek le, mert nekem ez fáj! Fáj, hogy így bántok egymással. Nem kérem, hogy legyetek barátok, mert nem kérhetem. De azt igen, hogy ezt ne tegyétek! Még egyszer, ne! – kérem őket, és leengedem a kezeimet.

Egy futó pillantást emelek Liam-re - aki a tekintetét szintén rám emeli -, mire ő tesz felém egy lépést, és kinyújtja értem az egyik kezét, azonban én csak a fejemet rázom meg, és tudatom vele, hogy: - Ezt most ne! – majd kikerülve a körénk gyűlő társaságot, igyekszem minél előbb elhúzni a csíkot a bárból.

- Emily! Emily, most hová mész? És miért mész el? – fut utánam, Gin és kérdőn megragadja a karomat.

- El! – adom meg a röviden a választ, kirántva a karomat a kezéből.

- De miért?

- Még kérdezed? – kérdezek vissza. – Hát nem láttad, hogy mi történt az imént? Nem láttad, hogy a bátyád épp az imént verekedett össze, egy másik fiúval, csupán azért mert, az kérdezett tőle valamit?!

- De azt ugye te is hallottad, ahogyan Zach kérdezte, Liam-et? – kérdi. – Zach, tudja nagyon jól, hogy nem érdemes a bátyámmal kezdeni, de ő mégis csak magának kereste a bajt.

- Igen. Meglehet, hogy igazad van! De ez akkor sem megoldás! És, ha valamelyiküknek is komolyabb baja lett volna? Akkor is ugyan így, félvállról vennéd az egészet, ahogyan a többiek is? Mondjuk, ha Liam sérült volna?

- Az nem történhetett volna meg!

- És miért nem? Mert, Liam sérthetetlen?

- Emily! Nem...

- Nem, Gin! – szakítom félbe. – Lehet, hogy ezt ti így, ilyen könnyen fogjátok fel, mert nálatok ez már megszokott, de én nem. Én nem tudom magamat, ezen ilyen gyorsan túl tenni. Nem amikor, számomra két olyan ember veri szét egymást, akit kedvelek.

- Tehát ezek szerint, te Zach-et is kedveled?

- Igen – bólintok rá.

- De ha őt is kedveled, akkor miért mondtál a bátyámnak igent? – zavart és kérdő a tekintete, amikor a szemeimbe néz.

Először értetlenül meredek rá a kérdését hallva, de amikor kezdem értelmezni azt, egy enyhe kis harag támad fel bennem.

- Miért? Nem kedvelhetem mind a kettőjüket? És ugyan miért nem? Ha a bátyád, váltogathassa a barátnőit, akkor én miért ne? – támadom le őt, és bár tudom, hogy az utolsó kérdésem az nem volt szép, de most mégsem tudok ezzel foglalkozni.

- Emily, ezt ugye te sem gondolod komolyan. – jelenti ki, mint sem kérdezi.

- Valóban, nem! – rázom meg a fejemet, bocsánatkérően. – Én... sajnálom. Tudom, hogy most...

- Ne! Én megértelek. Neked ez még új, és szokatlan. Te nem ehhez szoktál.

- Hát nem! – nevetek fel kényszeredetten. – És ez mindig ilyen? Mármint, hogy ilyenkor senki sem tesz semmit?

- Igen. Néha ilyen. Van amikor, csoportosan is összeverekednek – vonja meg a vállát. – Azt el is merem, hogy most a bátyámnak lehetett volna annyi esze, hogy ne előtted, menjen neki Zach-nek. De ugyanúgy Zach-nek is, aki szerintem, direkt húzta fel a bátyámat.

- De hát miért? Mi oka lehetett rá? – kérdezem, abban a reményben, hátha tőle megtudhatom azt, hogy Zach mégis miért tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket fel tett.

- Ajvé! – rázza meg a kezét, miközben az ajkait harapdálja. – Az a helyzet, hogy pár évvel korábban, Zach akkori barátnője ráhajtott Liam-re, de ő elutasította a csajt, mert ő olyan lányokkal nem kavar, akiknek van valakijük. Erre soha nem lenne képes a bátyám, ezt el kell hinned nekem – egyet bólintva fogadom el a kérésemet, majd arra kérem, hogy folytassa tovább. – Viszont a csajnak ez nem tetszett, így azt hazudta Zach-nek, hogy a bátyám elcsavarta a fejét, majd miután megfektette, dobta is őt, és mind ez akkor történt amikor ők még jártak, és hát... Zach azóta is pikkel, Liam-re.

- De... nem mondtátok el neki az igazat?

- Dehogyis nem. Csak egyszerűen, azt már nem hallotta meg, vagyis már nem akarta meghallani. Azóta, mindig ezen szólalkoznak össze, pláne meg ha a bátyám összejött valakivel.

- Értem. És az igaz, hogy Liam, csak addig van együtt valakivel, ameddig... – nem mondom ki, de ő érti a célzásomat, mire elhúzva a száját, bólint.

- De te más vagy. Az eddigi lányok tényleg nem jelentettek neki semmit, de te igen. Ezt tudom. Érzem, és látom is rajta, hogy fontos vagy a számára. Ezért is örülök annak, hogy ti járni kezdtetek. És, ha neked is legalább annyira fontos a bátyám, mint te neki, akkor kérlek ne ítéld el őt azért, amiért ilyen. Amiért verekszik.

- Nem fogom elítélni, csak még ezt az egészet, fel kell, hogy dolgozzam. Pontosabban azért, mert ő is nagyon fontos nekem.

- Ennek örülök - mosolyodik el. – Vissza jössz?

- Nem. Azt hiszem, most jobb szeretnék egyedül lenni. Majd, holnap munka után, átmegyek hozzátok. Oké? – javaslom, és amikor beletörődik abba, hogy tényleg szeretnék egyedül lenni, búcsúzóul magához ölel, aztán pedig vissza sétál a bár felé.

Még egy pillanatra felé nézek, majd én is elindulok, csak én éppen a faházba... ahova amikor hazaérek, csak egy: „jó éjszakát” kívánok a lányoknak, majd a szobámba érve, egy nagy sóhajt kieresztve magamból, hanyatt vetem magamat az ágyamra, és miközben a tekintetemmel a plafonba égetek lyukat, Liam-en, a verekedésen, és azon amit Gin mondott, kezdek el gondolkodni, míg nem, rövid időn belül, lassan elnyom az álom...