Chapter 10

Hey Ho!

Nos, drága Liam kedvelő olvasóim, íme itt is van  a folytatás - amely hosszabb lett mint az előző -, ahogyan azt ígértem is. ;) Ez a fejezet most csak Emily-ről szól, az ő szemszögéből. De a következőt, azt Liam szemszögéből tervezem, amelyet a szerdai napra tervezek megírni, és feltenni. :) Remélem, tetszeni fog. :) Az előző részhez írt véleményeiteket, lányok: Skys; Nicole Red; Nóci; Reni és Brigi, nagyon szépen köszönöm! :)

Mindenkinek kellemes, és sok nap sütéses vidám hétvégét, kívánok!

Ölel mindenkit: Dóry

Vallomás

[Emily]

Nem hittem a szemeimnek, ahogyan abban sem, hogy ő tényleg itt van, visszatért. Egy pillanatra öröm hullám fut végig rajtam, amiért viszont látom őt... azonban mindez eltörpül az mellett, amelybe most Rachel kavart bele, bár tudom, hogy nem szándékosan. Aki, honnan is tudhatná, hogy ki ez a két fiú, és hogy mi közöm van hozzájuk, és hogy mennyit tudnak rólam?! Ezért nem is hibáztatom őt. Magamat, viszont már annál inkább.

Ha már az ismeretségünk elején elmondtam volna a két fiúnak, hogy mi miatt kötöttem itt ki, akkor most nem kéne, zavaromban, és idegességemben az ajkaimat rágcsálnom.

Mégis mit mondjak, vagy tegyek? – kérdezem magamtól, és azon tanakodom, hogy mivel is terelhetném el a témát, magamról.

- Liam! – kiáltok fel, mint aki most ocsúdott fel a viszontlátástól, amit ha úgy vesszük igaz is. – Hát, visszajöttél? És mikor? – támadom le a kérdéseimmel, amellyel úgy tűnik sikerül is meglepnem.

- I-igen, vissza – feleli, összeráncolva a homlokát. – Épp most érkeztem. De, érdekelne a te válaszod is, miszerint, hogy honnan is...

- Nem mindegy az neked, vagy neked? – támadok neki, és a mellette kíváncsian szemlélő másik srácnak, amikor az eszembe jut, hogy a: „legjobb védekezés, a támadás”. – Elégedjetek meg annyival, hogy Rachel-el, egy árvaházban találkoztunk. És, ha most megbocsátotok, nekem dolgoznom kell – mondom, majd az egyik asztalhoz lépek, ahol az újonnan érkező vendégek rendelését veszem fel.

Tudom, hogy kissé durva voltam, és nyers is, amelyért bűntudatot is érzek, de egyszerűen képtelen voltam, elárulni nekik azt, hogy honnan is jöttem. Azonban, tudom, hogy előbb vagy utóbb, de el kell nekik mondanom... és azt hiszem, hogy inkább előbb, még akkor is, ha lehet, hogy utána azt fogom majd gondolni: bárcsak tartottam volna a számat. Vagy azt, hogy helyesen döntöttem. Így, hogy most Rachel-t viszont látom, azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy mindent elmondjak a srácoknak.

Miután elhatároztam azt, hogy színt vallok, még a mai nap folyamán, igyekszem addig a kezdeti idegességemet, és félelmemet leküzdeni azzal, hogy beletemetkezem a munkába.

Liam, még a támadásom következtében elhagyta a bárt, és bár magamon éreztem a tekintetét, mégsem tudtam rá nézni. Pedig, milyen jó lett volna látni, gyönyörű arcát és szemeit! – sóhajtok fel magamban.

Zach, szintén nem sokkal később, Liam távozása után lelépett, egy: „ne haragudj”, kéréssel. Rachel pedig, leült a fiú helyére, és miközben az általam kevert alkoholmentes koktélját kortyolgatja, engem figyel, és arra vár, hogy végre rá is szánjak egy kis időt. Amelyet, most meg is teszek.

- Ők nem tudják igaz? Vagyis, helyesbítek: ők sem tudnak, sokat rólad? – teszi fel a kérdést, amelyre, tulajdonképpen számítottam is.

- Nem, nem tudják – válaszolom.

- És, miért nem mondtad el nekik? Hiszen, láttam rajtad, hogy ők velük legalább kommunikálsz is.

- Rach... ez... ez nekem, nem olyan könnyű – sóhajtok fel. – Nem tudtam, és most sem hiszem, hogy tudok róla beszélni. Én... én azzal a tudattal jöttem ide, hogy egy új életet kezdek, és hogy megpróbálok majd nyitni mások felé... úgy, ahogyan...

- Felém, nem?

- Igen – mondom, lecsukva a szemeimet, amelyeket felnyitva, újra megszólalok – Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled, és hogy semmibe se vettelek. Pedig te voltál az egyetlen egy olyan személy az életemben, a családom után, aki ki tartott mellettem, és aki nem hagyott magamra. Bárcsak... bárcsak más körülmények között találkoztunk volna. Megtudsz nekem valaha is bocsátani, ahogyan veled viselkedtem? – nézek rá, esdekelve.

A lány, percekig nem mond semmit, csak néz rám fürkésző tekintetével. És amikor már kezdeném azt hinni, hogy az árvaházban való viselkedéseimmel, esetleg sikerült annyira megbántanom őt, hogy már rég feladta azt, hogy akár barátnők is lehetünk egyszer, akkor váratlanul mosolyra húzódik az ajka.

- Naná, hogy megtudok bocsátani neked! Igaz, rosszul esett amiért állandóan visszautasítottad a barátságomat, de mindig abban reménykedtem, hogy majd egyszer talán viszonozni fogod majd.

Az én ajkaimon is mosoly ül a válasza után, és azért amiért, kaptam egy esélyt tőle. Egy esélyt arra, hogy barátnők lehessünk. A megbocsátását következően, megbeszélünk egy találkozót holnapra, majd elköszönve tőlem, csatlakozik egy turistáknak tűnő csapathoz, én pedig visszaállok a pult mögé...



Késő délután, 5 órakor...



Az idő, most sokkal gyorsabban telt, mint azt vártam volna. Érdekes, hogy amikor az ember nem akarja, hogy gyorsan elteljen az idő, akkor éppenséggel az ellenkezője történik, és ez fordítva is így igaz, amikor azt akarjuk, hogy teljen – eme rövidke kis elmélet bizonylattal a fejemben, adom át a helyemet Suzy-nak és Nora-nak, akiktől elköszönve, távozom is a bárból. Lassú léptekkel ugyan, de még is oly rövidnek tűnik mind az út, mind az a távolsági idő, amelyet Gin-ék nyaralójáig szoktam megtenni.

Az agyam telis – teli van ezer és millió gondolattal, de mindegyik ugyanoda vezet, egészen pontosabban, ahhoz, hogy el kell árulnom a titkomat, azoknak a személyeknek, akiket bár, nem kevesebb mint két hete, hogy ismerek, de mégis akiket a legeslegközelebb érzek magamhoz. Mert ha ők nem lennének, azt hiszem, nem lettem volna képes arra, hogy nyílt és befogadó legyek, másokkal szemben is. Pont úgy, mint Zach-el, akit három nappal azután ismertem meg, miután Liam... tulajdonképpen visszautasított.

Az ideges és a feszélyeztetett hangulatomhoz képest, a megismerkedésünk napjának emléke mégis egy apró mosolyt csal az arcomra:

Ugyanolyan napnak indult, mint az előtte lévőek. Szomorúan és lehangoltan, ültem a bár egyik szabad asztalánál, miközben Liam és az az aprócska csók járt a fejemben, amikor egyszer csak váratlanul, egy jéghideg nedves valami ömlik a nyakamba. A hirtelen jött ijedtség és a hideg folyadék miatt, először felpattanok a székemről - amelyet véletlenül fel is borítok a lábammal - , majd egy halk sikkantást követően, az idegen felé fordulok, akinek a kezében meglátom az üres poharat.

- Normális vagy? – vakkantok rá, és bár valahol a tudatom mélyén tudom, hogy nem direkt csinálta, de mégis ebben a pillanatban, egyáltalán nem az van a szemem előtt és a gondolataimban, hogy most ez az egész véletlen volt, avagy sem. – Jesszusom, ez nagyon hideg – rázom meg a felsőmet magamon, amely fehér és nedves létén, teljesen átlátszóvá válik, s így látszik is, hogy éppenséggel rózsaszín színű melltartó van rajtam.

Meglehet, hogy ebben az esetben más az én helyemben, rettentő hisztit csapna, avagy eltakarná magát, de én nem. Én ez helyet, egy pillanatra visszafordulok az asztalomhoz, ahonnan felfogva a majdnem teli, még szintén jéghideg koktélomat, az előttem álló, magas, kávébarna hajú srác képébe borítom. Akit, ahogyan engem is, először őt is meglepi a cselekedetem, és nem törődve a hideg folyadék időközben lévő hatékonyságával, teli torokból felnevet. Látom, hogy mindenki zavartan tekint rá, ahogyan én is, de amikor visszanézek rá, és magamra is, akkor belőlem is előtör a nevetés, és így már együtt szórakozunk: mint egymáson, mint saját magunkon...

Visszatérve a valóságba, rövidesen megérkezem Gin-ékhez, ahol a ház előtt megpillantom, Liam és H motorját.

Mély levegőt veszek, amikor felmegyek a lépcsőn és az ajtóhoz megérkezve, bekopogtatok. Nem telik el fél perc sem, amikor nyitódik az ajtó, s Gin ragyogó mosolyával találom szemben, aki közben a nyakamba is veti magát. Viszonozva az ölelését, miközben betessékel a ház középpontjába, pontosabban a nappaliba, ahol a többiek is tartózkodnak, elújságolja nekem a nagy hírt: miszerint, Liam visszatért. Én csak félszegen mosolygok rá, amikor ezt meghallom, hiszen én már tudom, hogy itt van.

Amikor belépünk a nappaliba, mindenki mosolyogva fogad és üdvözöl, kivéve Liam-et, aki átható és perzselő tekintetével, most is megfigyel. Csak egy: Helló –t, tudok neki kinyögni, semmit többet.

Miközben a többiek abba igyekeznének engem is belevonni abba amiről éppen a megérkezés előtt tervezgettek, én azon vagyok, vagyis inkább, próbálom magamat rávenni arra, hogy végre megszólaljak.

- Hé! Figyeljetek! – szólítom meg őket, de amikor nem figyelnek rám, még egy fokkal emelek a hangomon – Figyeljetek már, egy pár percre, kérlek! Szeretnék nektek elmondani valamit... ami számomra, nagyon fontos – ekkor már mindannyian rám figyelnek.

- Mi a baj, Emily? Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz – áll fel Gin, H mellől, hogy aztán közelebb lépve hozzám, a kezeimet a sajátjaiba vegye.

- Tudom, és éppen ezt akarom megtenni, csak nekem ez nagyon nehéz – mondom neki, majd a többieknek is, rájuk nézve.

Ők csak bátorítóan és biztatva arra intenek, hogy kezdjem el, még Gin is, aki időközben vissza is tér a szerelme mellé.

Alig telik el néhány perc csupán, amikor újra megszólalok – ekkor, azonban már az ablaknál állok -.

- Mint tudjátok, nem mondtam el magamról mindent – kezdem el, mire mindannyian egy fej bólintással, jeleznek nekem. – De, most azt hiszem, hogy épp itt az ideje. Kilenc éves voltam, amikor a szüleimmel és az öcsémmel, Georgie – val -, amikor a kiejtem a kisöcsém nevét a számon, és a tudat, hogy róla és a szüleinkről fogok mesélni, érzem, hogy a fájdalom, amelyet közel tíz éve, hogy eltemettem magamban, most újra kezd, feltörni – autóbalesetet szenvedtünk, amikor Disneyland-be akartunk menni.

Hallom, hogy mindannyian felszisszennek, és látom a szomorú arckifejezésüket is.

De, nem hagyom abba, hiszen tudom, hogyha most nem beszélek róla, akkor soha sem leszek rá képes.

- Emlékszem, akkor az lett volna az első igazi olyan nap, amelyet mind együtt tölthettünk volna. Mert az apám, hivatásos katona volt, amiért vagy állandóan költöznünk kellett, vagy őt hívták vissza, így alig tudott velünk tölteni egy kis időt. Georgie, csak két évvel volt fiatalabb nálam, és ez miatt mi akkor számtalanszor bántottuk egymást, de csak azért, hogy magunkra vonjuk a szüleink figyelmét, akiket sajnos mindig lekötötték a munkájuk és a hivatásuk – miközben róluk mesélek, lassan kezd felelevenedni a baleset, majd az utána történtek eseményei.

- Akkor azon a napon is, civakodtunk egymással, amikor egyszer csak váratlanul szembe jött velünk egy kamion és... és... – az emlékek hatására, elcsuklik a hangom, és megakadok egy pillanatra.

Amikor Gin, Katina és Monic arra készülnek, hogy felálljanak, intek feléjük, hogy ne tegyék.

Eltelik egy kis idő, mire újra megszólalok:

- ... és belénk csapódott. Annyira hirtelen történt az egész, amely után csak arra emlékeztem, hogy egy kórházban ébredtem fel, és körülöttem minden fehér volt, és csipogó gépek. A szüleimet és az öcsémet hívtam, de helyettük csak egy nővér és egy orvos jött be a kórterembe hozzám, meg egy fekete kosztümös ruhás nő, akiről mint akkor megtudtam, hogy a gyámügytől jött. Az orvos megvizsgált, és arról faggatott, hogy – hogy érzem magam, és hogy tudom –e, mi történt. De én csak mind tudatlanul, csak a szüleimet és Georgie-t akartam látni...

Még most is, érzem azt az ürességet, amelyet akkor éreztem, amikor a fekete ruhás nő az ágyamhoz lépett, majd sajnálattal teli szemmel szomorúan tekintett rám.

- Amikor megláttam a nő szemében, hogy sajnál engem, akkor már tudtam, hogy nem fognak jönni, és igazam is volt. Mert pont ugyanabban a pillanatban amikor ez tudatosult bennem, ők meg is erősítették azt, hogy egyedül csak én... csak én éltem túl a balesetet... – fájdalmasan nyögöm ki a szavakat, miközben akárhogyan is igyekszem magamat erősnek tartani és mutatni, nem járok sok sikerrel, mert a könnyeim utat törnek maguknak.

Ezt látva, Gin felpattanva H – mellől, és nem foglalkozva a tiltakozásommal, közelebb lép hozzám, és zokogva magához ölel, ahogyan a többiek is, még maga Liam is, aki akkor sem lép el mellőlem, amikor a többiek viszont visszaülnek a helyükre, de szorosan egymáshoz közel.

- Mivel nem volt más élőrokonom, aki magához vehetett volna, így egy Brooklyni árvaházba kerültem. Ott nevelkedtem, egészen tizennyolc éves koromig, majd aztán elhagyva az árvaházat, megpróbáltam a saját lábamra állni. Egy éven át, az egyik – helyről a másikra mentem, és minden apró munkát megcsináltam, amit csak kaptam. Nem volt könnyű, de hát az élet sem az – vonom meg a vállamat.

- Édes istenem! Ez annyira, de annyira szörnyű – mondja Gin, aki igyekszik letörölni az arcáról a könnyeit. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett neked, ott egyedül.

- Nem volt egyedül – szól közbe, Monic. – Hiszen voltak ott rajtad kívül más gyerekek is, akikkel összebarátkozhattál. Ugye?

- Igen, voltak. De, én nem tudtam senkivel sem barátkozni, mert... – nem akartam, hogy aztán később, amikor elválasztanak minket, megérezzem az ők elvesztésüket is – akartam mondani, de aztán végül mégsem mondtam, ahogyan semmi mást sem.

Ahogyan azt sem mondtam, hogy velük kapcsolatosan is, ugyanazt érzem. Azt a félelmet, hogy elveszíthetem őket...

Chapter 09

Hey Ho!

Meg is hoztam a folytatást. Amelyben most, csak a fejezet végén olvasható egy kis párbeszéd, amelynek folytatásképpen a következő rész az, amely kissé tartalmasabb lesz majd.   Ez a fejezet, két szemszögből lett, az eleje Liam-ből, a vége pedig már Emily-ből.   Az előző részhez írtakat nagyon szépen köszönöm: Reninek; Nicole Red-nek; Abby-nek; Nócinak; Skys-nak és Nórinak! <3

A következő rész, pedig szombaton érkezik majd, és ez már biztos! :) Addig is legyetek rosszak! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

Egymásra gondolva

[Liam]

Két héttel később...

Azóta a filmes nap óta, vagyis a csók óta – óh, istenem, milyen jó is volt az csók, még akkor is, ha csak néhány másodpercig tartott -, nem beszéltem vele. Igaz én voltam az, aki úgy volt vele, hogy meg kell tartanom tőle azt a néhány lépésnyi távolságot, amelyet azonban ő tartott meg tőlem. Az első héten, még én magam is így láttam jónak, de aztán... aztán amikor megpillantottam őt azzal a sráccal, már mindent
másként gondoltam.

Pedig örülnöm kellett volna, hogy végül egy olyan srác van a közelében, aki jó lehetne neki – bár, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam: ki a jó neki, és ki nem?! – biztosan, hogy hozzám vágta volna ezt, ha tudta volna, hogy min járt az eszem.

De amikor azt láttam, hogy milyen jól elvan a társaságában, örült féltékenység lett rajtam úrrá, és ez, nem csak nekem okozott meglepetést, de a srácoknak is. Ők voltak azok akiken kitöltöttem a dühömet, és a csalódottságomat, miközben az állítottam magamnak, hogy ez mind Emily hibája.

Lehet, hogy őt kellene hibáztatnom, és hibáztattam is érte. Hisz, ő volt az aki LA-be jött, és felforgatta az életemet, csupán azzal, hogy a szemembe nézett, majd összebarátkozott Ginnel és a többiekkel.

De aztán, be kellett látnom, hogy mind ez nem történt volna meg, mármint az, hogy ő kerülje a társaságomat, ha... ha akkor azon a napon, szúróm el. Mégis, hogyan lehettem akkora balfék, hogy azt mondtam neki: nem szabadott volna, hogy megcsókoljam?! Vagy mi több, nem szabadott volna engednem, hogy bemenjen a házba, mindaddig ameddig választ nem adok a kérdésére, miszerint, hogy miért tettem meg mégis.

Ha akkor az útját álltam volna, elmondtam volna neki, hogy: azért tettem meg, mert akartam. Akartam azt a csókot, bár nem lett volna szabad. Hiszen, ő annyira jó, és ártatlan. Míg én? Egy olyan fiú, aki mind idáig csakis a balhékat kereste, és rossz társaságokba keveredett, csak azért, hogy felhívja magára a szülei figyelmét, akik csakis a saját kis életükkel, és a munkájukkal foglalkoztak, de a két gyermekükkel pedig nem. Elmondtam volna neki azt is, hogy miért érdemelt, és érdemelne nálam jobbat.

Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy mindezt elmondjam neki! Azonban, nem tudok. De viszont, ha most visszamennék és megkeresném, akkor elmondhatnám neki. Egyáltalán meghallgatna? Vagy elküldene, a fenébe?

- Ha csak itt meresztem a seggemet a motoromon, és a szemeimet a semmibe, akkor biztosan, hogy nem fog tudni meghallgatni – jelentem ki magamnak hangosan, mire aztán felhelyezem a sisakot a fejemre, majd beindítva, Shirley-t, visszaindulok Los Angelesbe.

Pontosabban, Emily-hez...

[Emily]

Már egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nem is hallottam Liam-ről semmit sem. Ami el is szomorított, hol ott pedig, egy aprócska hang azt suttogja a fülembe: hogy talán ez így is van jól. Hiszen, mit tudnék én adni neki? Hogyan tudnék neki szerelmet adni, ha azt sem tudom, hogy hogyan kell egy kapcsolatban lenni?

Pedig, örömmel lettem volna a barátnője, ha arra kért volna. Ez helyett pedig mit kaptam? Egy aprócska csókot, majd egy: nem szabadott volna – kijelentést. Az akkor hideg zuhanyként ért, pedig nem azt vártam. Azt vártam, hogy újra megérintse az ajkaimat az övéivel.

De hát, mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy azt tegye amit én akarok?

Bolond voltam, hogy még abban a néhány röpke másodpercben, azt hittem, hogy tényleg, igazán érdekelhetem én őt, úgy, ahogyan ő is érdekel engem.

Nálam sokkalta szebb, és tapasztaltabb lányt is kaphat, ha akar. Mit is akarhatna tőlem, pont egy olyan lánytól, akinek még soha nem volt barátja?!

Ebben a tudatban élve tovább, csináltam és tettem úgy, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat az a tény, hogy nem kellek, Liam-nek. Aki bár megpróbált a későbbiekben beszélni velem, azonban én a nagy megbántottságomban és csalódottságomban, nem hajlottam rá. Persze, köszönni, köszöntem neki amikor vele és a többiekkel találkoztam, akikkel az elmúlt két hét alatt, nagyon is sikerült összebarátkoznom. Minden második este lejöttek hozzám a bárba, és megvárták a műszakom végét, csak hogy aztán, együtt vethessük be magunkat az éjszakákba. Azonban arra még nem tudtam magamat rá venni, hogy beavassam őket a múltamban történtekbe... pedig tudom, hogy nem tarthatom örökké titokban előttük azt, hogy én tulajdonképpen árva vagyok...

A rövidke kis incidensünket követően, Liam-mel csak nagyon ritkán futottunk össze, amelyet tulajdonképpen akkor még nem is bántam. Sőt mi több örültem is neki.

De mióta elment, megéreztem a hiányát. A szemeimmel mindig őt kerestem, hátha felbukkan majd valahol, azonban ez nem akart megtörténni.

- Mi ez a nagy búskomorság, kislány? – szakít ki a gondolataimból, a kávébarna hajú srác, Zach hangja.

- Mi? – rázom meg a fejemet, rá nézve. – Jaj, semmi. Mindegy – intem le, majd kitöltök neki egy pohár rostost – parancsolj, teszem le elé, miközben arra gondolok, hogy ő az a típusú srác, aki a csajoknak nem jön be.

Vajon nekem igen? – teszem fel magamnak a kérdést, de aztán rögvest el is vetem ezt a feltevést. Hiszen egyértelmű, hogy: nem! Akarva – akaratlanul is, egy olyan fajta srác tetszett meg nekem mint amilyen Liam, maga is.. Vagyis, helyesbítve: aki tetszik nekem, az Liam.

És tessék! Már megint, Liam! Miért nem tudom őt kiverni a fejemből, és kezdek el helyette, az éppen velem szemben lévő srácon gondolkodni? – kérdezem magamtól, pont akkor amikor újra megkérdezi, hogy mi a bajom.

- Köszi. Viszont, de most tényleg. Mi a baj? Már napok óta ilyen vagy, vagyis pontosabban, amióta ismerlek, mióta is? Egy hete? Igen... szóval, azóta mindig ugyanezt a kifejezést látom az arcodon – mutat az említett testrészem felé. – Na, mesélj csak nyugodtan, Zach bácsinak!

- Tény... – kezdenék bele éppen a mondandómba, amikor a tekintetem a háta mögé siklik, és megpillantom, azt a személyt, akiről már azt hittem, hogy soha nem fogom már viszontlátni.

A srác tekintete követi az enyémet, és amikor megpillantja a lányt, az ajkát, egy: hűha, halk kiáltás hagyja el.

Nem telik bele pár perc, mire a vállig érő, göndör fekete hajú lány megindul felénk, és amikor rám pillant, rövid időn belül, meglátom a sötét szemeiben a felismerés szikráit, amelyet egy hangos sikkantás követ. Melynek következtében, a bárban lévők mind a most érkező lányra fókuszál, aki nem törődve azzal, hogy egyébként a pultra belül nem léphet, mégis körbeszalad, csak hogy aztán, szorosan magához szorítson.

Meglepetésként éri, amikor viszonozom az ölelést, de csak mosolyog.

- Emily! El sem hiszem, hogy újra látlak. Nem hittem volna, hogy valaha is látlak még, persze reménykedtem benne, ahogyan abban is, hogy kibújsz végre a csigaházadból, és elkezdesz barátokat keresni – mondja, amikor elenged. – Olyan máshogy nézel ki. De mégis te vagy az – rázza meg a fejét, mint aki tényleg nem hisz a szemének.

- Rachel, bár korábban nem mutattam, de én is örülök annak, hogy viszont látlak téged – mosolygok rá, barátságosan. – Kicsit megváltoztam az igaz. De te? Még mindig az vagy aki voltál, vagy legalábbis még mindig ugyanúgy sugárzol, mint rég.

- Őőő... én nem igazán akarom megzavarni, a kettőtök újra találkozását, azonban lehetne egy kérdésem? – tereli magára a figyelmünket, Zach. Aki amint látja, hogy rá figyelünk, fel is teszi a kérdését, amely leginkább Rachel-nek szól.

- Mit értesz az alatt, hogy Emily végre kibújt a csigaházból, és hogyha szabadna még egyet kérdeznem, honnan ismeritek egymást?

Mielőtt megfékezhetném azt, hogy Rachel bármit is mondjon, ő már ki is mondja a második kérdésre a választ:

- Az árvaházból...

- Hogy honnan? – érkezik is az újabb kérdés, azonban nem Zach-től, ha nem egy barna hajú sráctól, aki kérdő, de ismerősen barna tekintetét, az enyémbe mélyeszti...

Chapter 08

Hey Ho!

Tádááádáám!!! Itt is van a folytatás, Liam szemszögéből, ahogyan azt ígértem is! Remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)   Az előző részhez írt komikat, nagyon szépen köszönöm nektek, lányok: Reni; Brigu; Nicole Red-nek és Skys-nak! Akinek üzenem, hogy bármikor, nyugodtan fordulhat hozzám, ha úgy akarja. :) És, hogy az első mérkőzéséhez képes, a múlt heti eléggé jól sikerült neki. Hál istennek fejlődőképes a gyerek, és hamar tanul, így már többször volt, hogy nála volt a labda, és még gólt is lőtt a drága.(L) - Köszi, hogy megkérdezted. :::)))

A következő rész, valamikor a hét közepén érkezik... és az eleje mindenképpen, szintúgy Liam szemszögű lesz, de hogy teljesen az lesz -e, azt még nem tudom. Majd kiderül. 

Addig is, kellemes olvasást, és hétvégét kívánok nektek! Legyetek rosszak! :D:D:D

Dóry

[Liam]

Ő, más

Talán holnap, vagy holnapután szemrehányásokat teszek majd magamnak, azért a pillanatnyi gyengeségemért, amiért nem csókoltam meg, az éppen szorosan hozzám tapadó lányt. Pedig könnyűszerrel megtehetettem volna, és jól tudom, hogy hagyta volna, hogy megtegyem.

De nem bírtam megtenni. Ő nem olyan lány, akikkel időnként elszórakozom, és eltöltök egy éjszakát. Ő más. Valami bűvös erő vonz hozzá, pedig nem is ismerem őt. Egy olyan erő, amely miatt megakarom őt ismerni, és nem csak a testét, hanem azt is, hogy milyen ember is ő. Tudni szeretném, hogy mi rejtőzik az alatt, a gyönyörű, ártatlan smaragdzöld szempár mögött. Tudni akarom, hogy miért nem járt még senkivel sem, és hogy mi miatt tud még elpirulni. Számomra is furcsának tűnik, de mindent tudni szeretnék róla.

Nem! Nem, és nem! – szólok magamra. – Ez nem én vagyok! Nem akarok én ilyen lenni: érzékeny, és gyönge! Pedig, ha továbbra is ilyenekre gondolok, akkor még az leszek a végén, és az, nagyon, de nagyon nem volna, jó ötlet.

A legeslegjobb lesz, ha megtartom tőle a két – avagy a három méternyi távolságot. Én nem akarhatom őt, ahogyan ő sem akarhat engem.

Annyira ártatlan, hogy az embernek rögvest az jut az eszébe róla, amikor először megpillantja, hogy mindentől és mindenkitől megszeretné őt védeni. Ahogyan nekem is az jutott az eszembe, amikor két nappal ezelőtt megpillantottam, Venice Beach-ben.

A második gondolat ami szintén az eszembe jutott, az az volt, hogy milyen gyönyörű, és hogy biztosan, hogy van valakije. De amikor megtudtam, hogy nincsen senkije, és hogy tulajdonképpen még senkivel sem járt, az örömmel töltött el, hol ott persze, figyelmeztettem magam, ahogyan most is teszem, hogy semmi olyasmire nem gondolhatok, hogy ő meg én, esetleg...

Állj le, Liam! – szólok ismét magamra, azonban mindez a: „verjük ki a fejünkből, Emily dolog” kivitelezése, egyáltalán nem olyan könnyű megtenni, mint ki mondani.

Pláne meg nem így! Nem így, hogy most éppen engem karol át törékenynek tűnő karjaival, és a meleget árasztó mellkasával, épp a hátamnak támaszkodik. És nem is így, az eper illatával, amely már percek óta, teljesen belekúszott az orromba.

Ezelőtt soha nem izgattak, úgymond az illatok, egyetlen egy lánynál sem. Jó persze, akiknek az illatuk kellemetlen volt számomra, azokat igyekeztem elkerülni... de olyan finom illatú, és gyönyörű lánnyal, mint amilyen Emily, még soha nem találkoztam. És, lehet, hogy éppen ezért ő lesz majd az én... Elég!!!! – szinte ordítok magamban, amiért mind ugyan csak ugyan oda jutok ki. Vagyis jobban mondva, hogy nem tudok, nem Emily-re gondolni...

Legnagyobb megkönnyebbülésemre, avagy esetleg csalódottságomra – ezt nem tudom eldönteni -, hamar meg érkezünk hozzánk.

Leállítva Shirley-t, először kikapcsolom a saját sisakomat, majd amikor Emily leszáll a motorról és én is, az övét is kikapcsolom, azonban most igyekszem, nem megérinteni az arcát... de mint legelső alkalommal, úgy most sem tudom megállni, hogy végig ne simítsak selymes arcán. A smaragdzöld szempár, ahogyan korábban, most is lecsukódik, és azok a csókolni való meggyvörös ajkak, pedig szét nyílnak, amikor megérintem őket. Az ujjaim érintésének nyomán, megremegnek az ajkai, amely miatt egy apró mosolyra húzódik a szám.

Tetszik, de még mennyire, hogy tetszik nekem az, hogy ilyen reakciót tudok kiváltani belőle. Azonban az már nem tetszik nekem, nagyon nem, amit ő kivált belőlem!

Nem tudok gondolkozni, és ebben az esetben bár tudom, hogy helytelen az amit tenni készülök, de képtelen vagyok ellenállni azoknak a hívogató ajkaknak, amelyekhez közel hajolva – számomra, nagyon is hosszúnak tűnő időnek tűnik -, az ujjaim helyét, az ajkaim veszik át.

A testem az diktálná, hogy használjam ki a helyzetet, de az agyam (már amelyik a fejemben van), és a szívem segít, hogy ne menjek túl messzire. Ezért még azelőtt félbehagyom a csókot, mielőtt még tovább mennék. Kapkodva a levegőt, hátrálok el tőle egy – két lépést. Amikor ráemelem a tekintetemet, látom, hogy ő is hozzám hasonlóan kapkodja a levegőt, miközben kitárva gyönyörű szemeivel kérdőn tekint vissza rám.

- Ezt... nem lett volna szabad... megtennem – jelentettem ki akadozva, apránként a szavakat.

- Akkor... akkor miért tetted meg??? – kérdezi meg egy fokkal hangosabban, a kelleténél.

- Emily... – nyögöm ki fájdalmasan a nevét, amikor meglátom, szomorú és egyben csalódott tekintetét.

Mielőtt bármit is mondhatnék, kikerülve engem, felmegy a lépcsőn, és a bejárat felé indul, ahonnan a mindig mosolygós húgom tárja ki neki az ajtót, és invitálja be a házba.

- Azt a rohadt, kurva eget! – rúgok bele az egyik kavicsba, amelyik a lábam előtt hever – A francba – majd, egy másikba. – Ezt jól elcseszted, most Liam! – morgok magamra, miközben kiveszem az italokat a csomagtartóból, majd követve Emily-t, én is elindulok befelé.

Bent már mindenki helyet foglalt. Míg, Gin-ék és Emily a nagy kanapén foglaltak helyet, addig, Csirke/Katina, Monic/Keith páros a két személyes kanapén helyezkedtek el. Így, a nekem egyedül maradt fotelben helyezkedem el, miután az asztalra helyezem az ital csomagokat. Amely után, húgom el is indítja az „Elpuskázva” c. vígjáték filmet. A címe ismerősnek tűnt, és az éppen a képen megjelenő színész neve is, de a tv képernyője helyett, mind tudatlanul is, csak egyetlen egy személyre fókuszáltam, és tekintettem is. Ez a személy pedig nem más volt, mint: Emily. A lány, aki néhány pillanat után, teljesen megszédített, megbolondított, és elvette az eszemet....

Chapter 07

 Hey Ho!

Bocsánat, hogy ennyit késtem vele, de a hétvégén közbejött, egy számomra nagyon fontos dolog, amely a nővérem kisfiának a focimeccse volt. Nem tudtam, és nem is hagytam volna ki ezt semmi pénzért sem, így az írás helyett, őt néztem meg. Szóval, bocsi, hogy nem hoztam az ígért napra, a fejit. De most itt van. Igaz, nem hosszú... de ez azért, van Mert a következő fejezet, amely a héten jön, az kivételesen Liam szemszögű lesz. :)

Addig is, legyetek rosszak, és szép, kellemes hetet kívánok nektek! ;)

Dóry

Újabb érzelmek kavargása

A másnap délelőtt és délután, számomra most nagyon lassan telt el... legalábbis én így gondoltam, minden egyes órában, amikor az időt néztem meg. Pedig nem akartam izgulással tölteni a napot, azonban mégiscsak azzal telt el.

Izgulásomban egyaránt érezhető volt mint a félelem, mint a kíváncsiság az felől, hogy vajon helyesen döntöttem –e akkor, amikor igent mondtam tegnap, Ginék meghívására?! Még soha ilyesmiben nem volt részem, pedig lehetett volna, ha már régebben elhatároztam volna magamat arra, hogy új életet kezdek, amelyben az eddigi: Emily Thorne, egy visszahúzódó, magába zárkózó lány volt. Aki, senkit sem engedett közel magához.

Talán maga a hely, vagy talán Ginék társasága az oka annak, hogy már nem akarok az a lány lenni, aki ezelőtt volt. Hanem helyette egy olyan lány, aki megpróbálja élvezni az életet, és aki végre kibújik a csigaházából.

Új még számomra ez a helyzet, és a változás, de mégsem éltek örökké egy mindenkitől elzárt burokban – gondoltam magamban, amikor idővel később, végre valahára elérkezni látszódik az este fél hat.

Miután az utolsó felvett rendelésemet is kivittem, az üres rekeszeket a raktárba viszem, ahonnan amikor visszatérek a pultba, Liam-mel találom szembe magam. Nem kicsit lep meg a jelenléte, hiszen nem is számítottam rá. Vajon, hogy – hogy ő jött el, és nem Gin? 

Bár előfordulhatott az, hogy ő csak véletlenül jött ide. Igen! Minden bizonnyal ez lehet az oka a jelenlétének – magyarázom be magamnak, és zavaromban a fülem mögé tűröm az egyik rakoncátlan, szemembe lógó tincset.

- Szia – szinte egyszerre köszönünk, amely folytán ahogyan ő is, én is elmosolyodom. – Hogy vagy? – újra egyszerre szólalunk meg, ami további mosoly özönnel járul.

Milyen helyes amikor mosolyog, amelyet már a tegnapi napon is észrevettem amikor rám mosolygott, és ahogyan akkor, úgy most is hevesebben kezd el a dobogni a szívem. De nem csak a mosolya láttán, hanem a kinézetén is. Egy fehér térdnadrágot és egy fehér, fekete „Los Angeles” feliratú pólót visel, amely, ahogyan korábban az első megpillantásnál, úgy most is teljesen kihangsúlyozza az izmait. Így közelebbről, még nagyobbnak tűnnek, mint távolról... és bár meglehet, hogy meg kellene ijeszteniük, de mégsem érzek félelmet a közelében.

Amikor a tekintetem az arcára siklik, észreveszem, hogy ő is végigmér, már ahogyan azt a pult megengedi neki.

- Hogy vagy? – kérdezi meg újra, és a barna szemeivel most az arcomat kezdi el fürkészni.

- Köszönöm, jól. És te?

- Én is, jól vagyok – feleli, és mielőtt bármit is szólhatnék, avagy esetleg Gin felől érdeklődhetnék, máris választ kapok a kérdéseimre, már ami a húgát illeti. – Gin engem küldött el érted, mivel el kell intézniük néhány dolgot, de mire hazaérünk hozzánk addigra, ők is otthon lesznek.

- Óh, értem. Semmi baj – motyogom megértve, és elfogadva a magyarázatot. – Esetleg mielőtt elindulnánk, adhatok valamit inni? – kérdezem meg.

- Nem, köszi. Ha gondolod, akkor mehetünk is – mondja, mire én csak bólintani tudok, majd mielőtt csatlakoznék hozzá, átadom a raktár kulcsokat az éppen megérkező Suzy-nak, aki Nora-val együtt, „egy később mindent tudni akarunk” – mondattal indítottak utamra. De előtte még, két sör és üdítős csomagot adnak át a kezembe, amelyet Liam át is vesz tőlem.

- Nem kell, hogy mindet te vidd! Add vissza legalább az egyik csomagot – kérlelem őt, de ő csak somolyogva nemet ráz a fejével. – Hát jó! – hagyom rá, és követem őt, egészen egy fekete motorhoz, amely a part szélén, jobban mondva, már a köves út részén áll.

Kérdő tekintetem látván, a féloldalas mosolyát veti rám, miközben az italos csomagokat a hátsóülés alá teszi.

- Emily, hadd mutassam be neked Shirley-t – mutat a fekete járműre.

- Várj! Azt akarod mondani, hogy ez a tiéd, és hogy ráadásul nevet is adtál neki? – húzom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

- Igen, azt! – bólint, átadva az egyik bukósisakot, amelyet a kormányról emel le.

- Huhh... fura. Mármint, hogy... – csuklik el a hangom, amikor közelebb lépve hozzám, segít rám adni a sisakot - hogy nevet adtál neki.

Amikor belélegzem, jellegzetes citrom és fahéj illatát, lehunyom a szemeimet. Nem hittem volna, hogy ilyen részegítő hatással is lehet, bárkinek is az illata rám, mint ahogyan az övé is. Csak úgy mint, a hangja és a tekintete. Megérezve egy pillanatra az ujjai érintését - miközben a szíjat csatolja be -, megborzongok, és az ajkaim, akarva - akaratlanul is, de szétnyílnak.

Még is, hogy lehetséges ez? Nem értem.

Hallom a sajátom és az ő, egyre szaporább lélegzetét, amelynek a közeledtét egyre közelebb kezdem érezni magamhoz...

- Így ... khm.. ni! Meg is vagyunk – szólal meg, megköszörülve a torkát, mire felnyitva a szemeimet, azt látom éppen, hogy a saját fejére is egy sisakot húz, majd felül a motorra. – Gyere, ülj fel mögém! – utasít, és bár én még mindig az előbb történtek miatt... vagy inkább az miatt, ami meg sem történt, kábán, de mégis követem a példáját – kapaszkodj belém – mondja, és a karjaimat a dereka köré vonja. – De kapaszkodj, jó erősen, ne hogy lees! – figyelmeztet, és én úgy is teszek ahogyan kér.

Azonban mégsem merem erősen megszorítani, bár kétlem, hogy bármilyen kárt is okozhatnék neki azzal, ha még jobban bele kapaszkodom. Már maga az, hogy így ölelhetem őt, örömmel tölt el, hiszen nem is gondoltam azt, hogy ilyen felemelő érzés lehet megölelni, egy olyasvalakit, aki tetszik is. Mert az igaz, hogy már azt bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem Liam, és hogy valami fura, és számomra megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, amikor megpillantom őt, és amikor ő is rám néz, de ez az érzés, amelyet most érzek, az olyan érzetet kelt bennem, hogy azt kívánom, bár így maradhatnánk örökre. Kettesben. Ölelve őt.

Amikor Liam elindítja a motort, előrébb csusszanok az ülésen, vagyis jobban mondva szinte az előttem ülő fiúba passzírozódom bele, és még jobban átölelem a derekát. Igaz hallani nem hallom, de a hasát és a mellkasát ölelve, érzem a nevetését, amely mosolygásra késztet, engem...

Holnap friss!

Hey Ho!

Nos galambocskák! Bár még mindig vendégeink vannak, én mégis neki tudtam kezdeni a folytatásos résznek, amelynek az eleje már megvan. Már csak a közepe és a vége kell, és kész is. ;) Vagyis, a következő részre, a holnapi napon lehet már számítani... hacsak, ma be nem fejezem. Mert akkor még ma felteszem... ha megleszek vele.

Remélem várjátok már... :)

Addig is, legyen további szép napotok! ::))

Dotty