02. Az újbóli találkozás

Hey Ho!

Tudom azt mondtam, hogy a hét közepén várható majd az új rész - amely tulajdonképpen csütörtök lett volna -, de gondoltam, hogy mivel egy héttel ezelőtt hoztam nektek a prológust is, így mégis csak ma teszem fel nektek a részt. A folytatást, pedig majd a hétvégén hozom, ha véletlenül nem előtte.

Az első rész senkinek sem tettszett? Csak mert egyetlen egy komment sem érkezett az fejezet alá, így úgy hiszem, hogy nem nyerte el a tetszéseteket. Kérdezem, mi volt a baj vele? Esetleg, unalmas lett? Vagy, túl hamar jelenítettem meg benne, Liam-et? Vagy... vagy, mi? Érdekelne a véleményetek.

Jó-jó! Abba is hagyom, a panaszkodást! Helyette inkább, kellemes olvasást kívánok a második részhez!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Egy hét telt el azóta az éjszaka óta, amelyet a part egyik szikláján ülve töltöttem el, azzal a fiúval, akitől életem első csókját kaptam. Még most is beleborzongnom az emlékbe, amikor újra visszaidézem magamban, mézédes ajkait, melyek finom, lágysággal tapadtak az enyémekre.

Sokszor felvetődött bennem az a gondolat, hogy újra le kellene mennem oda, hátha ő is ott lesz, de a rettentő gyávaságomnak köszönhetően, semmi merszem nem volt elmenni odáig. De aztán mindig oda jutottam ki, hogy csak feleslegesen mentem volna, mert őt, aligha találtam volna ott. A megnyerő külsejének, a testet megborzongató hangjának és a szívet megdobbantó féloldalas mosolyának köszönhetően, már biztos megismert valaki mást, akivel foglalkozhatott, mindazon időn belül, amíg én rá gondoltam, és arra az együtt töltött éjszakára.

Persze mindezek gondolatok mellett, az a lehetőség is felvetődött bennem, hogy mi van akkor, ha mégis ott van a sziklánál, és azt várja, hogy egyszer megjelenjek? Ha, ő is gondol rám, mint ahogyan én rá?

Bárcsak, olyan merész és bátor volnék, mint barátnőm, Mandy! Ő az én helyemben, már rég elment volna oda – ahogyan azt a héten, gyakorta is a fülembe duruzsolta -. Vagy, már rég valaki mást pécézett volna ki magának. Igen. Ez ő! De én, ha akarnék se, tudnék olyan lenni mint ő – sóhajtok fel, miközben hagyom, hogy a barátnőm belém karolva vezessen végig kirakodó vásár terén.

- Már megint csak rá gondolsz, igaz? – fordul felém, és hátra tolja a fejére a napszemüvegét. Válaszként, csak bólintok, mire unottan megrázza a fejét. – Mondtam már neked, hogyha nem tolod le a képedet a partra, akkor hagyd a fenébe, és keress valaki mást. Nézz csak körbe! – mutat körénk – Ez a hely is, szinte teli s teli van, dögösebbnél – dögösebb pasival, és te csak aziránt az egy után sopánkodsz, akinek még a nevét sem tudod.

- Jó-jó! Igazad van. De... nekem ez nem megy. Én nem tudom magam, csak úgy egyszerűen túl tenni, egy másik fiún, mint te. De ígérem, hogy nem fogok utána ácsingózni – győzködöm, de mind a ketten tudjuk, hogy leginkább magamat próbálom meggyőzni erről.

- Nem kell, hogy megígérd! Csak az kell, hogy lazíts végre, és engedd el magad. Ha nem találkozol vele még ma se, akkor kerítünk neked egy másik pasit, aki elfeledteti veled azt, hogy ki is vagy valójában! – mondja, újra belém karolva, majd tovább vonszol magával a kirakodó bódék mellett.

A délután további részében, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elengedjem magam, ami Mandy mellett nem is volt olyan nehéz. Mellette, még ha nagyon ritkán is, de időnként önmagam lehettem. Ő volt mindig is az én támaszom, ahogyan most is.

- Nézz csak oda! – vonja magára újra a figyelmemet, barátnőm. – Oda, ahol az a fekete harley áll! – kérésére, abba az irányba fordítom a tekintetemet, amerre mutat. Ám amikor felismerni vélem az egyik ott álló tagot, aki viszont engem figyel, elakad a lélegzetem, míg a szívem hevesebben kezd el dobogni a mellkasomban.

Ő volna az? Nem lehet ő! Biztosan csak összekeverem valakivel! – gondolom magamban, még mindig rajta tartva a szememet. Amikor az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzza, amellyel már megajándékozott engem, első találkozásunk alkalmával, már semmi kétségem az felől, hogy nem ő az.

Hosszú percek telnek el amíg, mi egymást fürkésszük, amit tulajdonképpen nem is bánnék, ha a mellettem lévő vörös hajú lány, nem kezdene el bökdösni.

- Mi az? – kérdezem, nem véve le a szememet a fiúról.

- Mondd, hogy ő az! Mondd, hogy ez az a srác, akivel nem vagytok képesek levenni egymásról a tekinteteket, az ugyanaz a pasi, akivel egy egész éjszakát töltöttél el kettesben, azon a sziklán! Ugye? – kérdi, és amikor végre rá emelem a tekintetemet, látom, hogy mindentudóan elmosolyodik.

- Igen, ő az – bólintok rá, és amikor úja a fiúra pillantok, látom, hogy elindul... egyenesen felénk, mire én akaratlanul is, belemarkolok, barátnőm engem bökdöső karjába.

- Ne már! Mit csinálsz? – rántsa ki a karját az ujjaim közül. – Ó-ó! Ide tart! – vigyorodik el elképedve, amikor észreveszi az egyre felénk közeledő alakot – Istenem, milyen dögös! – sóhajt fel, és épphogy csak visszatudom tartani magamat attól, hogy én is felsóhajtsak.

- Sziasztok, csajok! – köszön ránk, mire rajtam, újra végig fut az a jól eső borzongás, melyet a hangja vált ki belőlem.

Istenem! Mi történik velem? – sóhajtok fel magamban.

- Helló! – mosolyog rá, bárgyún barátnőm, míg én csak inteni tudok neki.

Újbóli szótlanságom miatt, a barna szemei körül a nevető ráncait veszem észre.

- Örülök, hogy újra viszont látlak. Reménykedtem benne, hogy így lesz – jelenti ki, még mindig féloldalasan elmosolyodva.

- Ö... én is örülök – motyogom zavartan.

- Egyébként én, Liam vagyok – mutatkozik be.

- Mandy vagyok – viszonozza barátnőm a bemutatkozást, egyedül csak én nem.

Én nem is tudok megszólalni sem. Csoda, hogy az előbb sikerült kinyögnöm valamit. Na de most? Most meg áruljam el a nevem? Nem! Ezt nem tehetem! Nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én igazából! Nem akarom, hogy csak azért álljon velem szóba, mert én vagyok Danise Monroe, a híres francia jégkorcsolyázó! De akkor, mit mondjak, ki vagyok?

Gyerünk Danise, gondolkodj! Kell egy jó álcázó név. De mi legyen az?

Bár a nevem az lehet az igazi, csak a vezetéknevemet kéne megváltoztatni. De mire? – kérdem magamtól, amikor egyszer csak megpillantom az egyik elhaladó árus, névtábláján a: Jeremy Jenkins nevet.

Ez az! – kiálltok fel magamban, boldogan – Danise Jenkins, lesz a nevem.

Amíg magamban az új nevemen agyaltam, barátnőm idegesen bökdösni kezdi a karomat, míg a velem szemben álló srác, továbbra is kíváncsian vár arra, hogy én is eláruljam a nevemet.

- Danise – bököm ki.

- Danise, hm. Mintha hallottam volna már ezt a nevet – mondja, még mindig rajtam tartva a tekintetét.

- Megeshet, hogy nem csak én vagyok az egyedüli lány, akinek ugyanezt a nevet adták a szüleik – vágom ki magamat, feltehetőleg ügyesen, ami nem csak barátnőmet, de még engem is meglep.

- Igazad van – bólint rá. – Nem iszunk meg valamit? – kérdi.

- Miért is ne? – kérdez vissza, Mandy, és még mielőtt valami elutasításon gondolkodhatnék, barátnőm egy rám vetett huncut mosollyal az ajkain, fogadja el, Liam ajánlatát, aki egyszer csak minden szó nélkül mellém lép, és az egyik karját a derekam köré fonja, majd így vezet el minket az egyik ital bódéhoz.

Karjának ölelését a derekamon, egy újbóli borzongást vált ki, amelyet ő is észrevett. Tudom és látom is a gyönyörű barna szemeiből, amikor rám pillant...