00. Prologue

Hey Ho!

Újra itt! Újra egy újabb bejegyzés! És egy Újabb történet! Egy történet, amellyel egy bizonyos kis ideig foglak majd titeket szórakoztatni (legalábbis remélem, hogy majd így lesz)! Nem is fűznék most ehhez a bejegyzéshez konkrétan semmit, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog majd nektek. A tartalmat amiről a történet fog majd szólni, azt ide is leírom nektek, hátha akad köztetek olyan, aki még nem olvasta volna el. Mellé pedig egy prológust is hoztam nektek! 

A héten, pedig megpróbálom meghozni már az első fejit! Addig is legyen mindenkinek vidám, szép és kellemes hete!

Ölel mindenkit, Dóry

Dernière Danse - Az utolsó tánc

 

A híres francia, fiatal jégkorcsolyázó, Danise Monroe, hirtelen az egyik napról a másikra, eltűnik, miután megtudja, hogy a legutóbbi lábsérülése miatt, soha nem táncolhat.

Senki sem tudja, hogy hol van, és hogy mi lehet vele. Mindenki keresi őt, ő azonban, hogy senki se találhasson rá, hosszú utat tesz meg, egészen Los Angelesig, ahol mindenki csak Danise Jenkis-ként ismeri meg őt.

Danise, a számára oly felfoghatatlan hír, miatt egészen magába roskad, de csak addig, ameddig nem találkozik, a szőke herceg - fehér lovon, helyett a barna herceggel, egy fekete harley motoron. Aki a rossz fiús sármával, és őrjítő féloldalas mosolyával, egy szempillantás alatt leveszi őt a lábáról.

A kettőjük kapcsolata, mint egy tündérmeseként indul el... azaz, a jó kislány, beleszeret a rosszfiúba, aki viszonozza is a szerelmét... minden happy-n alakul, vagyis csak majd nem... hiszen, közben valaki, aki csak is a magáénak akarja a barna herceget, rájön, Danise valódi kilétére... és, hogy szétválaszthassa a szerelmespárt, leleplezi a lányt. Aki bár, fájó szívvel, de mégis visszatér a hazájába, ahol meg kell küzdenie, a szerelme elvesztésével, a mindenre elszánt, és csak az önmagukkal foglalkozó szüleivel, és persze a sajtókkal is

És bár nem szabadna táncolnia, mégis részt vesz a jégkorcsolya tánc, bajnoki versenyén, csak hogy eltáncolhassa: Az utolsó táncát...

Hogy lehet –e, még közös jövője Danise-nek és a barna hercegnek... és, hogy happy end-del végződik –e a történet... azt, ha nyomon követed a főhősnőnk életét, megtudhatod...

[Danise]

Prológus

Beszív, s ki fúj! Beszív, s ki fúj! – ismételgetem magamban, mielőtt egy utolsó mély levegőt veszek. Amikor a nevemet hallom a hangfalakból visszhangzani, egy nyugodt mosolyt varázsolva az arcomra, kilököm magam a jégre. Megvárom amíg mindenki elcsendesedik, és előtétedig a csarnok. Egyedül csak én vagyok kivilágítva, ami egyrészről zavar is, másrészről pedig örülök neki. Örülök, mert így tudom, hogy egyedül csak én látszom, és engem figyel mindenki.

Amíg visszaszámolok magamban tízig, a csarnokot betölti az a finom és lágy dallam, amelyre most táncolni kezdek. Nem számít más, ahogyan senki sem, egyedül csak is arra figyelek, amit a zene és a tánc művel velem.

A bal lábamat lendítve siklok előre, majd a jobbal lendítek és másfél fordulat után a jobb lábamra, hátrafelé érkezem vissza a jégre.

Hallanom kéne a tapsokat ilyenkor, de én nem figyelek oda. Hiszen ez csak egy szimpla Axel volt, amit minden itt lévő versenyző megtudott eddig csinálni. És ez ugyanígy megyen végig, egészen a Holdig. Az egyetlen egy olyan elemig, amelyet eddig még soha sem tudtam megcsinálni. Pedig egyszerűnek tűnik, de valahogy soha sem a legjobbkor kezdem el... amikor megérkezem a mérleg forgásból, csak úgy mint mindig, úgy most is rögvest a Hold-ba akarok megérkezni, de nem sikerül. Az egyik lábam kisiklik alólam, és én elveszítem az egyensúlyomat. Tudom, hogy hatalmas és fájdalmas zuhanás lesz ez, de igyekszem nem kimutatni az érzéseimet...

Amikor elterülök a jégen, mindenki egy emberként kiált fel, míg a verseny rendezői, orvosért kiáltanak, akik az orvosi táskájuk mellé egy hordágyat is magukkal hoznak. Mr. Smith, a versenyzők mellé kirendelt orvos, amikor megtapogatja a sérült bal lábamat, és az én ajkaimat pedig egy fájdalmas sziszegés hagyja el, akkor nem kertelve, int a szüleimnek, akikkel együtt le visznek a jégről, ki a csarnokból, majd az ott álló mentők egyikébe raknak be. Hiába tiltakozom, hogy nem kell engem kórházba vinni, nem hallgatnak rám. Csak apám szól rám szigorúan, hogy fejezzem be a hisztit.

Nem is szólok többet, viszont a bokámban egyre erősebben érzem a fájdalmas lüktetéseket, amelyek miatt, Dr. Smith, együtt érzően és vigasztalóan simogatja meg a kezemet.

- Minden rendben lesz! – suttogja, amint megérkezünk a Szent Anna kórházhoz.

Ott minden olyan gyorsan történik, hogy követni sem tudom az orvosok cselekvéseit, pláne meg azután nem, miután egy jó adag fájdalom csillapítót és nyugtatót belém fecskendeznek, amelyektől érzem, hogy rövidesen elveszítem a külvilággal a kapcsolatot...

Amikor felébredek, egy steril kórházi szobában találom magamat. A ruhám helyet, egy kórházi hálóing van rajtam, míg a fájós lábamat pedig sűrű géz kebelezi be.

Már épp orvosért avagy nővérért kiáltanék, amikor egyszer csak felismerni vélem anyám idegesen felcsattanó hangját, amelyet valószínűleg az orvossal szemben használhat.

- Nem érdekel! Márpedig az én lányom akkor is táncolni fog, és hamarosan jégre fog majd lépni. Éppen ezért, vagy segít rajta, vagy kerítünk a számára egy másik orvost.

- Asszonyom, ez nem így megy. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de ahhoz hogy felépülhessen a lánya, ahhoz idő kell, és itt nem egy-két hétre gondolok, hanem többre, hónapokra akár – mondja egy mély, rekedt tónusú hang.

- Nem! Szó sem lehet arról, hogy több hónapig ne lépjen a jégre! Neki ott a helye! – kiáltja anyám, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet! Kérem hallgasson rám, és hagyja, hogy hadd kezeljük őt, addig ameddig helyre nem jön – kéri az orvos, de én már nem is figyelek oda, amit az anyám válaszol neki.

Egyedül csak is arra tudok gondolni, amit az orvos mondott. „Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet!”...

Nem! Nem! Nem! Én táncolni szeretnék! Nem lehet, hogy egy szimpla kis eséstől, minden álmom odavesszen – mondogatom magamnak, miközben magatehetetlenül, az időközben kicsorduló könnyeimet törölgetem le az arcomról...