01. Naplemente & Napkelte

Hey Ho!

Íme itt is van az első rész. Mely lehet hogy számotokra kissé furcsának fog majd tűnni, de úgy gondoltam, és gondolom is, hogy épp ez miatt, mármint ami a fejezetben történik, lesz majd érdekesebb a folytatás. 

Ez a rész most, a női főszereplő szemszögéből íródott, amely nos, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket! Skys-nak pedig köszönöm a prológushoz írt véleményét (és üzenem neked, hogy no para... nincs harag... örülök, hogy itt vagy újra, és hogy írtál...<3)

A második rész pedig, majd a hét közepén érkezik, míg a harmadik rész pedig egy hét múlva. Tudjátok, azt írtam, hogy hetente két rész lesz majd, így ehhez is igyekszem majd magamat tartani. És csak remélni tudom, hogy ez sikerül is majd. :) 

A következő részig is, pedig szép és kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Ehhez a részhez pedig, kellemes olvasást, és jó szórakozást, kívánok!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Ha jól rémlik, egyszer azt hallottam, hogy legtöbbször a változások jók is lehetnek. Mint például, egy környezet váltás. De mindmáig, ezt értelmetlennek látom, és gondolom is.

Már mégis, miért... vagyis, mit javíthatna a helyzetemen, az, hogy most per pillanat, több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól? Jó, azt meg kell, hogy valljam, az hogy távol vagyok a szüleimtől, az örömmel és megnyugvással tölt el.

Örülök, hogy végre nem loholnak egész nap a nyakamon, az idegesítő szokásaikkal, és utasításaikkal. Végre, nem kell hallanom, amikor azt mondják nekem, hogy: Danise, neked csak a tánc legyen az első létfontosságú dolog! Ne koncentrálj másra, csak is arra, hogy mindig a legeslegjobbra törekedj!
Ebben az egész utazásban, ez az ami miatt örülök annak, hogy nem vagyok a szüleim közelében, akik szerencsére, azt sem tudják, hogy hol is lehetek, ahogyan senki más sem, kivéve egy valakit. Aki nem más, mint az én legeslegjobb barátnőm, Mandy.

Ő az egyedüli személy az életemben, aki tudja, hogy miken mentem keresztül eddigi, tizennyolc évem során, és azt is, hogy hol vagyok.

Ha ő, nem vetette volna fel, hogy jöjjünk el otthonról, és utazzunk el valamerre, akkor, most még mindig azt kellene elviselnem, hogy az anyám, minden olyan orvoshoz, magával hurcoljon, aki valamicskét is tudna segíteni a lábamon.

Pedig, tudja nagyon is jól, hogyha nem pihentetem éppen eleget, és ha nem járok kezelésekre Dr. Smith-ez, akkor az orvos balsejtelme valósul meg.

De nem! Ő ezt, meg sem hallotta, vagy nem is akarta meghallani! Neki egyedül csak az a fontos, hogy táncoljak, akár egészséges lábbal, akár beteggel.

Pont úgy viselkedett velem a sérülésem óta, mintha nekem nem számított volna, és mintha nem is számítana a verseny, és az hogy táncoljak. Pedig ez nem igaz! Igen is számít, és jelent is nekem.

Mióta az eszemet tudom, mindig is jég táncoltam, és nem csak azért, mert ezt ők erőltették rám – persze, az igaz, hogy ők voltak akik először a jégre vittek -, hanem azért, mert tényleg ezt akartam csinálni. Mert olyankor amikor a jégre léphettem, igazán egyedül érezhettem magam, de leginkább szabad voltam.

Most viszont, itt vagyok Los Angeles tengerpartján, az egyik kiálló sziklán ülve, lóbálva a lábaimat és a tekintetemmel, a naplementét fürkészem, miközben a langyos, s lágy szellő a hajat libbenti meg.

Nem foglalkozom a tengerparton lévő hatalmas bulizó társasággal, ahogyan most a barátnőmmel sem, aki könnyű szerrel vetette bele magát a táncba és az alkohol fogyasztásába. Kettőnk közül, mindig is ő volt az, aki szart a világra, és élte az életét, mindenkitől függetlenül. Ő mindig is azt tette, amit csak akart, mert megtehette. De én? Én, mindig is azt tettem, amire a szüleim utasítottak.

Még a hajamat sem festhettem be, ahogyan a körmeimet sem, de még kirívó ruhákat sem hordhattam. Ahogyan bulizni se járhattam el, soha. De most minden megváltozik! – jut eszembe, Mandy jobb kedvre derítő kijelentése.

Na igen! Annyiban igaza lett, hogy most távol a szüleimtől, és a médiától, és mindenki mástól, aki akár ismerhet is engem, most azt tehetek amit csak akarok, vagyis, amit eddig még nem tehettem meg.

Az első dolog, amit megtettem az utazáson kívül, az az volt, hogy befestettem, méz szőke hajamat, vöröses barnára. A második, hogy lecseréltem a sznob ruháimat, olyan ruhákra, mint amilyeneket egy átlagos, szabad lány hordhat. Végre, nem kell kosztümökben járkálnom! – könnyebbültem is meg rögvest, amikor levethettem magamról őket.

A körmeimet pedig, a hajamhoz illően vörösre festettem be, már csak dacból is, emlékezve arra, hogy anyám ha most látna, szörnyet halna a kinézetem láttán.

De most nem gondolhatok a szüleimre! Nem azért vagyok most itt, távol több kilométerekre az otthonomtól, hogy most miattuk rágjam magam, hanem azért, hogy megtapasztalhassam azt, hogy milyen is a normális, fiatal tinédzserek élete! – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak halk lépteket hallok meg magam mögött.

Ki lehet az? – kérdezem magamtól, miközben azon vagyok, hogy nehogy megforduljak. – Hátha észre veszi majd magát,és elmegy!

Eltelik néhány másodperc, amikor az idegen, nem szólalva meg, helyet foglal mellettem, csupán alig egy karnyújtásnyira.

Hiába vagyok kíváncsi arra, hogy ki is lehet ő, de egyszerűen képtelen vagyok arra rávenni magamat, hogy akár rá is pillantsak!

Ki lehet ő? És mit akar?
Némán ülünk egymás mellett, és bár érzem, hogy időnként a tekintetét rám szegezi, én azonban mégsem tudok rá nézni. Pedig az illata, az a finom citromhéj illata amelyet a szél fúj felém, mélyen az orromba kúszta magát, ezzel is, összezsugorítva a gyomromat.

Érthetetlen ez az egész helyzet, hiszen még azt sem tudom, hogy ki az, és hogy – hogy is néz ki, de azt tudom, hogy fiú. Bár lehet, hogy férfi!

Vajon bántani akar? Ha igen, akkor mégis mire vár? Miért nem tett már valamit?

Lehet, hogy csak szimplán ő is csak a naplemente miatt jött ide, és nem miattam!

Igen! Ez lehet az oka az itt létének, és nem pedig én! – próbálom megnyugtatni magam, amikor egyszer csak, meghallom, kissé érdes, mély hangját, amely furcsa érzést kelt bennem, és amelytől megborzongnom.

- Szép nem? – teszi fel újra a kérdést, amikor még mindig nem szólalok meg. – Igaz, nem vagyok egy romantikus alkat, sőt mi több utálom a csöpögős és nyálas dolgokat, de ez. A naplementét azt szeretem. Van benne valami... valami, amely miatt akarva s akaratlanul is, de lenyűgöz, és megnyugtat – folytatja tovább, amikor észreveszi, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. – Viszont a napkeltét, azt még nem láttam. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy milyen is lehet. Te láttad már?

Válasz helyet, csak nemlegesen megrázom a fejemet, de még mindig nem nézek rá. Nem értem saját magamat, de őt sem, hogy mégis miért beszélt még mindig hozzám azután is, amikor nem feleltem neki, amikor megkérdezett.

- Mit szólnál hozzá, hogyha együtt megvárnánk amíg fel nem kell a nap? – kérdez ismét, mire én csak megvonom a vállam. – Ez most mit jelent? Igent, vagy nemet? Mert azt jelentheti mind a kettőt.

- Még... khm... még meggondolom – szólalok meg, és végre ránézek.

Ám amikor megpillantom az arcát, a lélegzetem is eláll. Rövid sötét haja enyhén felzselézve lapul a fején, míg az arcát csupán alig pár napos borosta fedi. A csokoládébarna szemeivel, még helyesebb a profilja. Ő a leghelyesebb srác, akit valaha is láttam – jelentem ki magamban, amikor az ajkait egy féloldalas mosolyra húzza.

- Még nem láttalak erre felé, új vagy itt, igaz?

- Igen – bólintok rá.

- És, egyedül vagy a családoddal? Esetleg a barátaiddal, vagy a barátoddal? – érdeklődik kíváncsian.

Nem felelek azonnal, hiszen azt sem tudom, hogy most csak azért kérdezi, mert szimplán csak kíváncsi, avagy esetleg valami hátsó szándékai is vannak. De aztán amikor a barna szemeibe nézek újra, önként adok válaszokat a feltett kérdéseire, igaz vigyázva, nem fedve fel a valódi kilétemet.

- Egy barátnőmmel vagyok itt, egy amolyan csajos kiruccanásként.... Elég messze lakom innen... Egyke vagyok, sajnos. De a barátnőm, ő olyan nekem mintha, a testvérem volna.... – és, így egymást faggatva, múlik el felettünk az idő, és az éjszaka.

Megtudom, hogy ő itt lakik az édesanyjával, két húgával és a gyerekkori legjobb barátjával, aki tulajdonképpen a nagyobbik húgával jár. Amikor rákérdeztem arra, hogy őt nem zavarja –e, hogy a barátja a húgával jár, azt felelte rá: hogy amikor megtudta, hogy ők együtt vannak, összeverekedett a fiúval, majd a bunyó végeztével, az áldását adta rájuk.

Meglepetten néztem rá ekkor, de amikor észrevettem a karjain a tetoválásokat, és a fekete pólója alól kidudorodó izmokat, akkor már értettem az akkori viselkedését.

Miközben őt hallgatom, arra gondolok, hogy bár van benne valami, talán a viselkedése, talán a stílusa, vagy a gondolkodás módja az, ami miatt olyan rosszfiús hatást kelt az emberben, azonban a közvetlenkedésével és azzal, hogy megszólított, mégis úgy hiszem, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnni akar.

Bár igaz is, alig pár órája, hogy ismerem őt, mégis honnan állíthatnám azt róla, hogy ő nem rossz?! Lehet, hogy csak most ilyen, és holnap, vagy a legközelebbi találkozásunkkor tökre bunkón fog majd viselkedni, de ezzel majd ráérek akkor foglalkozni. Most csak élvezni akarom ezt a pillanatot. A pillanatot, hogy ő itt van mellettem, és velem beszélgetve, várva a napfelkeltét, az helyett, hogy bulizna a parton lévőekkel...

- Nézd csak! Ott jön! – mutat arra fele, amerről a nap éppen lassan fel kelni látszódik.

Mind a ketten elhallgatunk, és csak a felkelő napra figyelünk.

Milyen gyönyörű! Akárcsak a naplemente! – gondolom magamnak, és amikor a beszélgető társamra pillantok, aki viszonozza is a pillantásomat, az ő szemei is ugyanazt az érzést tükrözik vissza, amelyeket valószínűleg az enyémekben is látni lehet. Élbűvölést és lenyűgözés, amelyet a nap felkelése ébreszt fel bennünk.

- Gyönyörű! – hangzik el egyszerre mindkettőnk szájából ez az egyetlen egy szó, mire először egymásra mosolygunk, majd amikor a tekintetünk a másik ajkára téved, a távolság amely köztünk van, mintha egy szempillantás alatt lerövidült volna.

Magam sem tudom, hogy ki csókolta meg először a másikat, de azt igen, hogy amikor ajkaink egymásra találtak, soha... hogy soha nem éreztem még ilyent. Ilyen felülmúlhatatlan, csodálatos érzést, amelyet ajkaink egymáshoz való érintése vált ki belőlünk. A tapasztalatlanságom, mintha nem is létezne, könnyedén viszonozom a csókját, és cseppet sem érdekel, hogy jó formán, nem is ismerjük egymást.

- Hűű – motyogom zavartan, amikor elválnak ajkaink és én a levegő után kapkodok, ahogyan látom ő is éppen.

Nem hittem volna, hogy az életem első csókját, egy olyan fiútól kapom majd, akinek még a nevét sem tudom, de mégis vele voltam egy éjszakán át. Ahogyan azt sem hittem volna, hogy ennyire élvezni is fogom ezt a csókot.

Azonban mielőtt tovább mélázhatnék életem első csókján, és a mellettem ülő fiún, a telefonom mely mindez idáig néma volt, most: Nickelback – Never Again c. dala, most fülsértőként hat ránk. Ijedtem pattanok fel ültő helyemből, és kapom elő az Iphone-omat és mielőtt megnyomnám a fogadó gombot, vörös hajú barátnőm nyelvnyújtogatós képe villog fel előttem.

- Hol van az én jéghercegnő barátnőm? – csendül fel, aggódó hangja.

- Csak itt lent a parton, de már megyek is – felelem.

- És melyik részén? Mert én sehol sem találtalak. Épp az imént értem haza, de amikor nem leltelek itthon, megijedtem – mondja, mire enyhe bűntudat kezd el ébredezni bennem. Legalább egy sms-t írhattam volna neki, amelyben a hol létem helyét megadhattam volna neki.

De az az igazság, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt kint fogom majd tölteni az éjszakát, ráadásul egy fiúval. A fiúval, akinek a csókjától, még mindig bizsereg az ajkam.

- Ne haragudj! – kérek tőle bocsánatot.

- Ha egy pasi van a háttérben, akkor már rég el is van felejtve a dolog. Ugye, egy állatian jóképú pasi társaságában töltötted az éjszakát? – kérdi, és érzem a hangjában, hogy kezd izgatott lenni.

- Igen – ennyit mondok neki, hiszen tudom, hogy nem lettem volna képes letagadni előtte az igazságot, mert ő mindig is nagyon jól rátudott érezni a dolgokra, ahogyan az igazságra is.

- Wáááááá! El sem hiszem! Ezt most komoly? Na azonnal sipirc vissza a nyaralóba, és hallani akarom a részleteket! – kiáltja bele a telefonba, mire én remélni tudom, hogy a már mellettem álló srác, semmit sem hallott abból, amit a barátnőm mondott.

- Oké. Jó-jó, Mandy! Most leteszlek, mindjárt ott leszek! Szia! – köszönök el tőle, majd amikor ő is bekiált egy: Sziát! – a készüléket visszacsúsztatom a zsebembe. – Bocs, csak a barátnőm volt. Most... most mennem kell – motyogom zavartan az orrom alatt, amikor újra ránézek.

- Nincs semmi baj! – mosolyodik el. – Esetleg láthatlak még valamikor?

Uhh... erre most mit feleljek? Egyrészről azt szeretném neki mondani, hogy igen. Viszont másrészt, pedig nemet mondanék. Szimplán már csak azért is, mert ha rájön arra, hogy ki is vagyok én... akkor félek, hogy csalódni fogok majd benne, és abban a pillanatokban, amelyeket az elmúlt éjszaka alatt éltünk át.

- Nem tudom – csupán csak ennyit mondok, ami voltaképp maga az igazság is.

- Értem – bólint rá. – És, a nevedet elárulod?

- Nem! – bököm ki hirtelen. Majd kérdő és nevető tekintetét látva, elárulom neki az okát is. – Ne rontjuk el ezzel ezt a pillanatot! Ha majd viszont találkozunk, akkor elárulom majd a nevem.

- Rendben – mosolyodik el, majd miután végig simít az arcomon, segít lemenni a szikláról, amely előtt egy utolsó pillantás után elválnak az útjaink.

Amikor már eltávolodunk egymástól, még egyszer hátra tekintek, és amikor látom, hogy ő is éppen így tesz, az ajkaim úgyszintén elsőre mosolyra húzódnak, majd egy apró nevetés tőr elő belőlem, miközben egyre közeledem, a nyaraló felé...