Chapter 15 + Epilógus

Hey Ho!

Hát végül, ide is elérkeztünk: az első Liam-es story, utolsó fejezetéhez. Nem is tudom, hogy mit is mondhatnék. Egyet azonban mégis: KÖSZÖNÖM NEKTEK! Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, s vagytok velem, és hogy biztattok ez történetem során. S csak remélni tudom, hogy a további történetemnél is számíthatok majd rátok. Mert lesz új történet. Egy avagy két héten belül, meg is kezdem majd, és feltehetőleg, hetente két résszel érkezem majd hozzátok. Csak előtte, lesz majd egy kis dezign átalakítás, amelyet a következő történet miatt lesz.

De addig is, itt az utolsó rész. Megvallom, csak a szívemhez nőt ez a történet, ahogyan Liam és Emily és a többiek is, és egy kicsit sajnálom is, hogy véget ért az ő történetük. Legalábbis egyenlőre...

Nem is jártatom tovább a számat, helyette inkább kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok nektek a befejező részhez, mely remélem tetszeni fog majd nektek. :)

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Tengo ganas de ti - Téged akarlak!

Pár órával később...

Azt sem tudjam, hogy nevessek –e vagy sírjak, amikor azt látom, amint Keith az imént halott hír folyamán, a karjaiba kapja szerelmét, megpörgeti és hangosan kiáltja, hogy:

- Apa leszek!

A többiek vele együtt örülnek és nevetnek is, ahogyan végül én is teszek.

- Gratulálok öregem – veregetem vállon, majd Monic-ot ölelem át. – Látod? Mondtam én, hogy minden rendben lesz – suttogom a fülébe, mielőtt elengedném.

- Igen és köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytál cserben – mondja, megszorítva a kezemet, majd hagyja, hogy Keith újra magához vonja őt.

Miközben mindenki más helyet foglal a nappaliban, és arról beszélget, hogy ki mit fog majd venni a kicsinek, ha megszületik, én csak egy apró mosollyal az arcomon, észrevétlenül, ki sétálok a ház elé, le a lépcsőn.

Örülök, hogy végül mégis nekem lett igazam. Na, nem mintha, nem váltottam volna be az ígéretemet, miszerint, ha Keith esetleg nem akarná a babát, akkor majd én segítek neki, ahogyan a többiek is, de azért még is jobb, hogy a gyerek iránti felelősséget, azt a pici apja vállalja el.

Azonban akármennyire is akarok teljes mértékben velük együtt örülni, még sem teszem. Mert nem tudok. Addig nem tudok végtelenül boldog lenni, ameddig Emily-től bocsánatot nem kérek, és ameddig a karjaiban nem tudhatom őt.

Az időt nézve, már több mint egy órája, hogy véget ért a műszakja, de ő még sehol sincs.

Netán, esetleg még mindig haragszik rám?

Én ezt nem akarom! Nem akarom, hogy haragudjon rám! – mondom magamnak, és amikor már épp azt tervezném, hogy felüljek Shirley-re, akkor váratlanul egy kék Mustang parkol le előttem, amelyből közvetlenül a szarházi, puhány gyerek pattan ki, dühösen.

- Te meg mi a francot akarsz itt? – kérdezek rá, de ő válasz helyett, felém lendíti az egyik öklét, amellyel pillanatokon belül, be is talál nekem. – Mi a franc? – hökkenek meg, amikor az állkapcsomhoz nyúlok.

- Te mocskos, szemét állat! – támad rám ismét. – Hogy tehetted? Hogy voltál rá képes? – húz be ismét, amely során már én sem fogom vissza tovább magam.

Nem akartam visszaütni, már csak Emily miatt sem, de azért csak nem hagyhatom, hogy ez a kis féreg, csak úgy szétverjen, mert bedilizett.

- Mi van? Megvagy te húzatva! – ütök vissza.

Nem tudom, hogy mennyi ideje is püföljük egymást, de amikor megérzem magamon, H erőse karjait, amint lefogni próbál, és azt kiálltja a fülembe, hogy: Hagyd abba, Liam! Még a végén megölöd! – akkor, végre elengedem a mostanra már kissé szét vert gyereket, és hátrébb lépek.

- A kurva életbe is, mi a franc ütött ismét belétek? – lép hozzám közelebb, Gin és az arcomon igyekszik felmérni a sérüléseimet.

- Mit tudom én? Őt kérdezd! – mutatok a még mindig a földön támaszkodó alakra. – Idejött és rám támadott, én pedig csak nem hagyhattam, hogy szétverjen, így hát visszaütöttem – mondom, kiszabadítva magamat H, szorításából.

- Zach? – fordul most az említett felé, akit egyben fel is segít. – Miért jöttél ide? És miért akarod szétverni a bátyámat?

- Emily miatt – feleli, letörölve a vért a szája széléről.

- Emily miatt? – kérdezek vissza, gúnyosan. Csak ne hogy azt mondja, hogy azért, mert a lány, velem jár és nem vele! Mert akkor biztosan, hogy pofán röhögném, a szerencsétlent.

- Igen miatta – sziszegi felém.

- Na és miért?

- Még kérdezed? Ne tetettesd már a hülyét! Még van képed, úgy tenni, mintha nem csináltál volna semmit?

Ennek tényleg nincs ki mind a négy kereke! Mégis, honnan kéne én nekem tudnom arról, hogy miről beszél?

- Na jó! Ha nem köpöd ki, hogy mi a franc bajod van, akkor húz innen a fenébe, mielőtt úgy nem döntök, hogy a szart is kiverem belőled – morgom, karba tett kézzel.

- Még el sem kezdtetek rendesen járni, és te már megcsaltad őt – vágja hozzám, mire azt hiszem, nem csak, hogy én, de még a többiek is, meglepetten néznek rá.

Mégis miről beszél ez?

- És ugyan mikor csaltam volna meg őt? És kivel? – nevetek fel gúnyosan.

- Monic-cal. A legjobb barátod, csajával – amikor ezt kimondja, először nagyokat pislogva meredek rá, majd amikor tudatosul bennem a válasza, hangosan felnevetek.

- Hogy kivel? – hallom meg a srácok meglepett kérdését, de én csak röhögök tovább.

Hát ez kész! Még soha életemben nem hallottam ilyen jó viccet! Vagy de! Mégis... akkor amikor is a drágalátos barátnője, azt állította, hogy én kikezdtem vele.

- Hogy én és Monic? Ne röhögtess már! – röhögök továbbra is. – Már bocs, Mo – becézem le a szokásos módon a szőke hajú lányt – nem úgy értve. De ez akkor is képtelenség. Ezt aztán te is tudhatnád, ahogyan mindenki más is, aki ismer minket, hogy mi csak haverok vagyunk. Hogy ezt a marhaságot, hogy honnan vetted azt nem tudom, de ha megtudom, hogy ezzel a hülyeséggel, Emily-t is megetetted, akkor addig is éltél, öregem – mondom most már komolyabban, egyenesen a szemébe nézve.

Ő állja a tekintetemet, hosszan és fürkészve, ám amikor ráébred, hogy minden szavam igaz volt, és hogy tényleg komolyan gondoltam azt, amit mondtam, le hajtsa a fejét.

Állj! Ugye ezt, nem az volt aminek láttam? Ugye nem?
- Mondd, hogy nem mondtad el ezt, Emily-nek! – szólok rá, közelebb lépve. De amikor nem szól, az előbbi düh, most újra felkerekedni kezd bennem. – Én megöllek! – kiáltom rá, és már nyúlnék is újra felé, amikor H, ismét lefog.

- Nem mondtam én neki semmit! Nekem is ő mondta el ezt!

- Mégis mit? – kérdi helyettem Gin, miközben ideges, aggódó tekintettel néz rám.

- Látott titeket ma. Amikor... amikor a bekötő útnál, ölelkeztetek és hallotta, hogy... hogy te azt mondod Monic-nak, hogy: majd te segítesz neki felnevelni a gyereket – mondja, és a szőke lányra néz, akit, Katina karol át – És, ezért elment. Elment, LA-ből.

- A rohadt életbe! Ezt nem hiszem el! – morogja az orra előtt húgom, és az arcát a kezei közé temeti.

Váratlanul csap rám a felismerés. A felismerés arról, hogy Emily, most azt hiszi, hogy én csak kihasználni akartam őt, és hogy csak egy játék lett volna számomra. Mégis, hogyan feltételezhette azt rólam, rólunk, hogy mi együtt vagyunk? Hát nem látta, hogy Monic és Keith, mennyire boldogok együtt, és hogy mennyire szeretik egymást?

Hát ennyire nem tudott megbízni bennem? – kérdezem magamat, csalódottan.

Ez mind ezt miatt a hülye gyerek miatt van! Ha ő nem jött volna nekem azzal a kérdéssel tegnap, hogy: én meddig akarom őt is bolondítani, akkor a lány, nem hinné azt, amit most hisz.

- Te! – ordítok rá a szerencsétlenre. – Miattad, hiszi most azt amit hisz! – próbálom kiszabadítani magamat, barátom karjaiból, de viszont ő annyira szorít, hogy képtelen vagyok szabadulni. – H, eressz! – sziszegem a srácnak. – Eressz már el, a kurva életbe is!

- El ne engedd! – szól rá a húgom. – Állj le, Liam! Elhiszem, és tudom is, hogy, most nagyon pipa vagy, de ha most szét vered Zach-et, akkor soha nem fogjuk megtudni, hogy hova, vagy hogy merre ment Emily. És most te! – fordul újra a srác felé. – Először is, fogd már fel végre, hogy Liam, soha! De soha, nem kavart Melissa-val! Az ég adta világon, soha nem is történt közöttük semmi, mert Liam-et nem érdekelte a csajod! Ő viszont, amikor csak tehette, mindig rámászott, azonban a bátyám, mind annyiszor le is koptatta magáról, és éppen ezért hazudta azt neked, hogy Liam kikezdett vele, majd dobta – böki meg a mellkasát, úgy mint ahogyan nekem is, múlt éjszaka. – Másodszor, pedig most szépen elárulod nekünk, hogy hova ment Emily, vagy hogy merre ment, mert ha nem, akkor, esküszöm neked, hogy én foglak szét tépni téged! Megértetted? – fenyegeti meg.

Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy amilyen pici a húgom, annyira jóval, erősebb és bátrabb is ő. Nem hiába szokták azt mondani a hozzá hasonlóakra, hogy: „Kicsi a bors, de erős.” Ezért én csak is büszke tudok lenni rá. Bárcsak a szüleink is észrevennék azt, hogy milyen erős és bátor az ő lányuk!

- Azt mondta, hogy vissza megy Brooklyn-ba. Az árvaházba, ahol felnevelkedett - adja meg a választ.

Hát neki is elmondta, hogy honnan jött? – kérdezem magamtól meglepetten, de nem sokáig foglalkozom ezzel a kérdéssel.

- H, most már elengedhetsz! – szólok a kemény srácra, mögöttem. – Engedj, hadd hozzam vissza, Emily-t – fordulok meg. És amikor lássa rajtam, hogy mit akarok tenni, elenged. – Kösz – biccentek felé, majd kikerülve őt, Shirley-hez lépek.

- Találd meg, és hozd vissza őt, Liam! – fut hozzám, Gin és ölel magához búcsúzóul.

- Megpróbálom – mosolygok rá halványan, félszegen átkarolva őt.

Amikor elengedjük egymást, felvéve a bukósisakot, beindítom Shirley-t, majd megfordulva a ház előtt, elindulok, megkeresni a lányt, aki felforgatta az egész világomat...

[Emily]

Epilógus

Egy nappal később...

Hát újra itt vagyok. Itt, ezen a helyen, ahová a szüleim és Georgie elvesztése után kerültem. A helyen, ahol tizennyolc éves koromig éltem.

Amikor betöltöttem a tizennyolcat és elmentem innen, akkor azt hittem, s gondoltam is, hogy ide, soha többet nem akarok visszajönni. És most mégis itt vagyok, közel másfél év után.

Teresa nővér, csak úgy mint egykor, amikor először találkoztunk, úgy most is csupa szeretettel és kedvességgel fogadott. Csak én ezekből az érzelmekből, akkor nem kértem, most azonban mégis, készségesen az ő karjaiban találtam vigaszt.

Nem kérdezett semmit sem, csak magához ölelt és vigasztalóan simogatta a hátamat.

Szerettem volna elmondani neki, mindent. Mindent arról, hogy miért is viselkedtem, úgy akkor, amikor itt nevelkedtem. Szerettem volna elmondani neki, hogy hol voltam és mit csináltam ez idő alatt, amelyet távol töltöttem az árvaháztól. Ahogyan azt is szerettem volna elmondani, hogy mi sodort ide, mi miatt vagyok most mégis itt, de mégsem mondok semmit, csak némán zokogok.

A könnyeim hamar elfogynak, így amikor a nővér azt javasolja, hogy menjek ki csak nyugodtan a kis patakhoz, a helyre, ahol az itt töltött éveim alatt, javarészt töltöttem az időmet, elindulok a számomra, oly kedves és megnyugtató törzshelyemre.

Amikor odaérek, ahogyan régen, úgy most is leülök a patak partjára – csak miután, a szokásos mennyiségű kavicsot felszedegettem -. A kezeimben lévő kavicsokat, egyesével kezdem el bele hajigálni a patak vízébe.

Miközben a kavicsokat dobálgatom, a gondolataim egyre csak mindig ugyanoda vezetnek vissza... egész pontosan a fiúhoz, akiben mélységesen csalódtam. És bár a szívem azt súgja nekem, hogy hibát követtem el azzal, hogy elmenekültem az helyett, hogy rákérdeztem volna, hogy: mi az igazság -, mégsem tudom elfogadni azt a tudatot, hogy esetleg mégis, igaz az a sejtésem, hogy Liam csak játszott velem.

Mellette viszont, amikor arra gondolok, hogy miként is viselkedett velem, akkor amikor megvallotta: tetszek neki és kedvel engem. Hittem neki, és nem csak azért mert, azt akartam, hogy viszonozza az érzéseimet, hanem azért is, mert őszintének láttam őt...

De mégis miért, próbálok meg kibúvókat találni miatta? Miért is igyekszem magamnak bemagyarázni azt, hogy esetleg félre érthettem valamit? – kérdezem magamtól, helytelenül fejcsóválva, eldobva egy újabb kődarabot.

Jobb lesz, ha elfelejtem őt és... és, Gin-ket. Nem szabad többé rá/rájuk gondolnom! És, szerintem jobb lesz, ha újra magam köré húzom a falaimat, mielőtt még több fájdalommal szembesülnék, mint amennyit, eltudnék viselni – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak egy ismerős hang, épp a nevemet kiáltja.

Nem! Ez nem lehet igaz! Csak a képzeleted játszik veled! – mondogatom magamnak, ám amikor egyre közelebbről hallatszik a hang, szorosan lehunyom a szemeimet. – Ő nem lehet most itt! Ő, LA-ben van, és jól szórakozik rajtam a hátam mögött.

- Emily – szólít meg ismét. Tudom, hogy akármennyire is azt kívánom, hogy ne legyen itt, azonban valahol legbelül, mégis örülök neki, és ezt a szívem heves dobogása is elárulja, amikor megfordulok és szembe nézek vele. – Emily – ejti ki újra a nevem.

- Liam – suttogom a nevét, halkan. – Mit keresel itt? És... és, honnan... hogyan találtál meg? – kérdezem érdeklődőn, visszatartva magamat attól, hogy el ne bőgjem magam, amiért itt van most.

- Miattad jöttem, és a barátod, az a fajan...

- Liam, kérlek – vágok a szavába, amikor épp szalutálni akarná, Zach-et.

Ha nem fájna annyira a látványa, és az amit velem tett, akkor rég a képébe vágtam volna, hogy: éppenséggel, ő az egyedüli személy, akit el lehetne hordani mindennek.

- Nos, ő árulta el, hogy hol találhatlak meg, miután ismét összeverekedtünk - folytatja tovább, és én pedig ekkor fedezem fel a szája szegletében lévő vérző sebet, és az egyik felszakad szemöldökét.

- Jézusom! – kiáltok fel. – Te megsérültél! – jelentem ki, mint sem kérdezem. – Jól vagy? – kérdem, és már épp nyújtanám felé a kezeimet, hogy megérinthessem a sebeket, amikor az eszembe jut, hogy ő és Monic...

- Nyugi! Nem vészes! – nyugtat meg, egy félszeges mosollyal. – De, a barátodról már nem mondhatnám el – mondja csak úgy mellékesen.

- Már megint? És mégis miért? És egyáltalán miért jöttél utánam? Azért, hogy ezt elmond nekem?

- Nem, nem ezért jöttem. Hanem azért, hogy elmondjam neked, hogy amit tegnap lát...

- Ne! Nem akarom hallani! – tapasztom be a füleimet a kezeimmel. – Nem érdekel. És, most kérlek, menj el! Csak, menj el! - kérem, és elfordulok tőle, amikor a könnyeim, újra utat készülnek törni maguknak.

Hallom amint az orra alatt morog, de nem megy el. Vár néhány másodpercet, majd aztán mögém lép, és a kezeit a derekamra csúsztatva, fordít vissza maga felé.

- Nézz rám! Nézz a szemembe, Emily! – utasít, de nem parancsoló a hangja, inkább könyörgő. Amikor nem akarok az arcára nézni, az egyik kezét az állam alá csúsztatja, és megemeli úgy, hogy a tekintete az enyémbe fúródhasson. – Semmi nem igaz abból, amit hiszel és gondolsz. Monic és köztem, a barátságon kívül, soha nem volt semmi, és nem is lesz. Csak azért láthattál minket tegnap a bekötőútnál, mert Monic ott akart velem találkozni, ugyanis mi... mi vagyunk egymásnak a legjobb barátai. Tőlem kért tanácsot, mert nem tudta, hogy hogyan mondja el, Keith-nek, hogy gyereket vár. Az a gyerek, nem az enyém, hanem Keith-é. Én csak azért mondtam azt, hogy számíthatnak mind a ketten rám a kicsivel, mert hogyha Keith nem akarná a picit, akkor én segítenék neki.

A hangjából, színtiszta őszinteség hallatszódig, amely a gyönyörű szép barna szemeiben is tükrőzödik. Tényleg, ez volna az igazság? Végül is, hogyha ennyire őszintének vélem, hallom és látom őt, akkor csak igazat mondhat. Nem?

- Kérlek! Hinned, kell nekem! Nem játszottam, soha sem az érzéseiddel, és nem is akarok! – mondja, miközben végig simít az arcomon és az ajkaimon. – Fontos vagy nekem. Nem tudom, hogy miért. De azt tudom, hogy kellesz nekem. Kérlek, higgy nekem! – kérlel.

Hiába próbálok valami hazugságra való jelet keresni rajta, mégsem találok. A szívemben érzem, hogy igazat mond.

- Igen – szólalok meg. – Hiszek neked!

- Komolyan? – kérdez vissza, és immár mind a két tenyere az arcomon pihen.

- Úgy sajnálom, hogy ilyen bután viselkedtem. Hiba volt, hogy nem mentem oda hozzátok, csak... csak, azt hittem... vagyis az eszembe jutott, az előtte való este, és Zach és... ne haragudj!

- Shh... – csitítgat. – Most már minden rendben lesz.

- Ígéred?

- Ígérem! – feleli, és kezeit a derekamra csúsztatva átölel, s mi fulladás-szorosan összesimulunk.

Lábujjhegyre állok, és ő lehajol hozzám, mígnem az ajkait végigfuttatja az enyémen. Az ajkai érzésének hatására, lehunyom a szemeimet, és egy pillanatra az a gondolat fut át az agyamon, hogy: sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), hogy mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten. Ekkor felemelt, úgy hogy a lábam ne érje a földet, és én csak hagytam, hogy most ennek a pillanatnak, hogy ennek az érzésnek éljünk... amikor is az ajkaink, lágy csókban forrnak össze.

- Leszel újra a barátnőm? – teszi fel a kérdést, amikor egy kis időre elválnak ajkaink.

- Igen, leszek – bólintok rá, egy boldog mosollyal az arcomon, mire ő rám veti, szédítő féloldalas mosolyát, viszonzásként, majd ismét felém hajolva, még mielőtt ajkaink újra összeérhetnének, még egy utolsó mondatot - vagyis inkább egy kijelentést - , a számba suttog, egy határozott magabiztossággal:

- Csak, hogy tudd: Téged akarlak!

Final Feliz