SZÜNET!

Hey Ho!

Mielőtt azt hinnétek, vagy gondolnátok, hogy ez miattatok van, vagy hogy ellenetek irányul, Szeretném leszögezni, hogy ez NEM így van!

Azért rendelek el egy kis szünetet, mert erre most ismét, nagy szükségem van.

Nem az van, hogy nincs ihletem, vagy időm rá! Ha nem az van, hogy most úgy érzem, gondolkodnom kell. Mégpedig azon, hogy akarom -e még én ezt írni, avagy egyáltalán bármit is írni akarok -e még.

Közel négy éve már, hogy elkezdtem írni, és csak írtam, és írtam. És, most egyrészről ezért is kell némi gondolkodási idő, hogy akarok -e még a későbbiekben is írni, avagy már nem.

Másrészről pedig, az az ok, hogy már nem érzem úgy, hogy szeretnék 1D-s történetet, vagy bármelyik One Direction-os tagról írni. 

Már rengeteg, és számtalan velük kapcsolatosan íródó blog van fent itt a bloggeren, különféle témában.

Pl: Valamelyiküknek van egy lány testvére, aki beleszeret valamelyik tagba, akivel később össze is jön. Pl.: A lány vagy nagy rajongója a fiúknak, vagy sem... és éppen ezért jön össze velük. Vagy, a lány vmi szintén híres énekes, vagy híres a vmelyik család tagja, amely révén közel kerül a srácokhoz.... Vagy, gyerekkori barátja valamelyiknek, és a későbbiekben a barátságukból szerelem lesz... Vagy csak simán, vmelyik tag szerepel csak, de mint csak magán ember... és stb... és stb.

És ez miatt is, meg az miatt is, hogy már nem szeretnék az 1D-vel foglalkozni, sem pedig egyik taggal sem.

Nem azért mert már utálnám őket... egyszerűen csak azért, mert úgy érzem, hogy csak sablonos lenne az amit írnék. Még úgyis, hogyha nem arra alapoznám a tulajdonságukat, mint amilyennek őket megismerhettük.

Igaz, hogy akad egy-két olyan blog, amelynél vmelyik fiú tag a bandából az egyik főszereplő, amelyet szeretek és olvasok is... de őszintén szólva, nekem már elegem van a róluk íródó történetekből. (Kivéve abból az egy-két blogból, amelyet szeretek.)

Tudom... tudom, most azt mondjátok, hogy akkor hogyha elegem van már belőlük akkor ne olvassam, és ne is sértegessem azokat, akik mégis ilyen történeteket írnak.
Oké! Ezt alá is írom, hogy nem fogom! Hisz mindenki olyan történetet ír, amilyet akar! Mindenki olyan szereplő - karaktert választ, akit akar!

Én csak azt mondom, hogy egyenlőre felhagyok ezzel a történettel, és bloggal. 

Lehet, hogy mégis folytatni fogom majd a történetet... de lehet, hogy nem.

Az a helyzet, hogy ezt a történetet és az eddigi alap story-kat, amelyeknek a címét már a blogon is feltüntettem, már nem érzem úgy, hogy megszeretném írni.

Valami mást szeretnék.... valami olyasmi történeten gondolkozom és dolgozom, amelynek semmi köze az 1D-hez.
Inkább amolyan, szerelmes regény féleség... mint mondjuk pl.: Samantha Young: Dublin Street. 

Én most ilyesmi történeten agyalok... és egyedül csak ezen a történeten szeretnék most dolgozni - s erre koncentrálni, amelyet a későbbiekben a bloggeren is publikálni szeretnék majd.

Sajnálom. Tényleg, rettentően sajnálom, hogy most ezt a bejegyzést meg kellett írnom. De úgy éreztem, hogy úgy fer veletek szemben is, hogyha megmondom az igazat, s nem pedig különféle kifogásokat találni, hogy miért nem érkezik friss.

Ha esetleg mégis úgy döntenék, hogy folytatom majd a Derniére Danse - Az utolsó tánc c. történetet, akkor úgyis jelentkezem, ahogyan akkor is, ha úgy döntök majd, hogy mégsem írom tovább.

Köszönöm Nóci-nak, hogy tartotta bennem a lelket, és hogy támogatott, a kezdetektől fogva! KÖSZÖNÖM NEKED!

Remélhetőleg, hamarosan jelentkezem majd!!!

Ölel mindenkit, Dóry

02. Az újbóli találkozás

Hey Ho!

Tudom azt mondtam, hogy a hét közepén várható majd az új rész - amely tulajdonképpen csütörtök lett volna -, de gondoltam, hogy mivel egy héttel ezelőtt hoztam nektek a prológust is, így mégis csak ma teszem fel nektek a részt. A folytatást, pedig majd a hétvégén hozom, ha véletlenül nem előtte.

Az első rész senkinek sem tettszett? Csak mert egyetlen egy komment sem érkezett az fejezet alá, így úgy hiszem, hogy nem nyerte el a tetszéseteket. Kérdezem, mi volt a baj vele? Esetleg, unalmas lett? Vagy, túl hamar jelenítettem meg benne, Liam-et? Vagy... vagy, mi? Érdekelne a véleményetek.

Jó-jó! Abba is hagyom, a panaszkodást! Helyette inkább, kellemes olvasást kívánok a második részhez!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Egy hét telt el azóta az éjszaka óta, amelyet a part egyik szikláján ülve töltöttem el, azzal a fiúval, akitől életem első csókját kaptam. Még most is beleborzongnom az emlékbe, amikor újra visszaidézem magamban, mézédes ajkait, melyek finom, lágysággal tapadtak az enyémekre.

Sokszor felvetődött bennem az a gondolat, hogy újra le kellene mennem oda, hátha ő is ott lesz, de a rettentő gyávaságomnak köszönhetően, semmi merszem nem volt elmenni odáig. De aztán mindig oda jutottam ki, hogy csak feleslegesen mentem volna, mert őt, aligha találtam volna ott. A megnyerő külsejének, a testet megborzongató hangjának és a szívet megdobbantó féloldalas mosolyának köszönhetően, már biztos megismert valaki mást, akivel foglalkozhatott, mindazon időn belül, amíg én rá gondoltam, és arra az együtt töltött éjszakára.

Persze mindezek gondolatok mellett, az a lehetőség is felvetődött bennem, hogy mi van akkor, ha mégis ott van a sziklánál, és azt várja, hogy egyszer megjelenjek? Ha, ő is gondol rám, mint ahogyan én rá?

Bárcsak, olyan merész és bátor volnék, mint barátnőm, Mandy! Ő az én helyemben, már rég elment volna oda – ahogyan azt a héten, gyakorta is a fülembe duruzsolta -. Vagy, már rég valaki mást pécézett volna ki magának. Igen. Ez ő! De én, ha akarnék se, tudnék olyan lenni mint ő – sóhajtok fel, miközben hagyom, hogy a barátnőm belém karolva vezessen végig kirakodó vásár terén.

- Már megint csak rá gondolsz, igaz? – fordul felém, és hátra tolja a fejére a napszemüvegét. Válaszként, csak bólintok, mire unottan megrázza a fejét. – Mondtam már neked, hogyha nem tolod le a képedet a partra, akkor hagyd a fenébe, és keress valaki mást. Nézz csak körbe! – mutat körénk – Ez a hely is, szinte teli s teli van, dögösebbnél – dögösebb pasival, és te csak aziránt az egy után sopánkodsz, akinek még a nevét sem tudod.

- Jó-jó! Igazad van. De... nekem ez nem megy. Én nem tudom magam, csak úgy egyszerűen túl tenni, egy másik fiún, mint te. De ígérem, hogy nem fogok utána ácsingózni – győzködöm, de mind a ketten tudjuk, hogy leginkább magamat próbálom meggyőzni erről.

- Nem kell, hogy megígérd! Csak az kell, hogy lazíts végre, és engedd el magad. Ha nem találkozol vele még ma se, akkor kerítünk neked egy másik pasit, aki elfeledteti veled azt, hogy ki is vagy valójában! – mondja, újra belém karolva, majd tovább vonszol magával a kirakodó bódék mellett.

A délután további részében, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elengedjem magam, ami Mandy mellett nem is volt olyan nehéz. Mellette, még ha nagyon ritkán is, de időnként önmagam lehettem. Ő volt mindig is az én támaszom, ahogyan most is.

- Nézz csak oda! – vonja magára újra a figyelmemet, barátnőm. – Oda, ahol az a fekete harley áll! – kérésére, abba az irányba fordítom a tekintetemet, amerre mutat. Ám amikor felismerni vélem az egyik ott álló tagot, aki viszont engem figyel, elakad a lélegzetem, míg a szívem hevesebben kezd el dobogni a mellkasomban.

Ő volna az? Nem lehet ő! Biztosan csak összekeverem valakivel! – gondolom magamban, még mindig rajta tartva a szememet. Amikor az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzza, amellyel már megajándékozott engem, első találkozásunk alkalmával, már semmi kétségem az felől, hogy nem ő az.

Hosszú percek telnek el amíg, mi egymást fürkésszük, amit tulajdonképpen nem is bánnék, ha a mellettem lévő vörös hajú lány, nem kezdene el bökdösni.

- Mi az? – kérdezem, nem véve le a szememet a fiúról.

- Mondd, hogy ő az! Mondd, hogy ez az a srác, akivel nem vagytok képesek levenni egymásról a tekinteteket, az ugyanaz a pasi, akivel egy egész éjszakát töltöttél el kettesben, azon a sziklán! Ugye? – kérdi, és amikor végre rá emelem a tekintetemet, látom, hogy mindentudóan elmosolyodik.

- Igen, ő az – bólintok rá, és amikor úja a fiúra pillantok, látom, hogy elindul... egyenesen felénk, mire én akaratlanul is, belemarkolok, barátnőm engem bökdöső karjába.

- Ne már! Mit csinálsz? – rántsa ki a karját az ujjaim közül. – Ó-ó! Ide tart! – vigyorodik el elképedve, amikor észreveszi az egyre felénk közeledő alakot – Istenem, milyen dögös! – sóhajt fel, és épphogy csak visszatudom tartani magamat attól, hogy én is felsóhajtsak.

- Sziasztok, csajok! – köszön ránk, mire rajtam, újra végig fut az a jól eső borzongás, melyet a hangja vált ki belőlem.

Istenem! Mi történik velem? – sóhajtok fel magamban.

- Helló! – mosolyog rá, bárgyún barátnőm, míg én csak inteni tudok neki.

Újbóli szótlanságom miatt, a barna szemei körül a nevető ráncait veszem észre.

- Örülök, hogy újra viszont látlak. Reménykedtem benne, hogy így lesz – jelenti ki, még mindig féloldalasan elmosolyodva.

- Ö... én is örülök – motyogom zavartan.

- Egyébként én, Liam vagyok – mutatkozik be.

- Mandy vagyok – viszonozza barátnőm a bemutatkozást, egyedül csak én nem.

Én nem is tudok megszólalni sem. Csoda, hogy az előbb sikerült kinyögnöm valamit. Na de most? Most meg áruljam el a nevem? Nem! Ezt nem tehetem! Nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én igazából! Nem akarom, hogy csak azért álljon velem szóba, mert én vagyok Danise Monroe, a híres francia jégkorcsolyázó! De akkor, mit mondjak, ki vagyok?

Gyerünk Danise, gondolkodj! Kell egy jó álcázó név. De mi legyen az?

Bár a nevem az lehet az igazi, csak a vezetéknevemet kéne megváltoztatni. De mire? – kérdem magamtól, amikor egyszer csak megpillantom az egyik elhaladó árus, névtábláján a: Jeremy Jenkins nevet.

Ez az! – kiálltok fel magamban, boldogan – Danise Jenkins, lesz a nevem.

Amíg magamban az új nevemen agyaltam, barátnőm idegesen bökdösni kezdi a karomat, míg a velem szemben álló srác, továbbra is kíváncsian vár arra, hogy én is eláruljam a nevemet.

- Danise – bököm ki.

- Danise, hm. Mintha hallottam volna már ezt a nevet – mondja, még mindig rajtam tartva a tekintetét.

- Megeshet, hogy nem csak én vagyok az egyedüli lány, akinek ugyanezt a nevet adták a szüleik – vágom ki magamat, feltehetőleg ügyesen, ami nem csak barátnőmet, de még engem is meglep.

- Igazad van – bólint rá. – Nem iszunk meg valamit? – kérdi.

- Miért is ne? – kérdez vissza, Mandy, és még mielőtt valami elutasításon gondolkodhatnék, barátnőm egy rám vetett huncut mosollyal az ajkain, fogadja el, Liam ajánlatát, aki egyszer csak minden szó nélkül mellém lép, és az egyik karját a derekam köré fonja, majd így vezet el minket az egyik ital bódéhoz.

Karjának ölelését a derekamon, egy újbóli borzongást vált ki, amelyet ő is észrevett. Tudom és látom is a gyönyörű barna szemeiből, amikor rám pillant...

01. Naplemente & Napkelte

Hey Ho!

Íme itt is van az első rész. Mely lehet hogy számotokra kissé furcsának fog majd tűnni, de úgy gondoltam, és gondolom is, hogy épp ez miatt, mármint ami a fejezetben történik, lesz majd érdekesebb a folytatás. 

Ez a rész most, a női főszereplő szemszögéből íródott, amely nos, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket! Skys-nak pedig köszönöm a prológushoz írt véleményét (és üzenem neked, hogy no para... nincs harag... örülök, hogy itt vagy újra, és hogy írtál...<3)

A második rész pedig, majd a hét közepén érkezik, míg a harmadik rész pedig egy hét múlva. Tudjátok, azt írtam, hogy hetente két rész lesz majd, így ehhez is igyekszem majd magamat tartani. És csak remélni tudom, hogy ez sikerül is majd. :) 

A következő részig is, pedig szép és kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Ehhez a részhez pedig, kellemes olvasást, és jó szórakozást, kívánok!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Ha jól rémlik, egyszer azt hallottam, hogy legtöbbször a változások jók is lehetnek. Mint például, egy környezet váltás. De mindmáig, ezt értelmetlennek látom, és gondolom is.

Már mégis, miért... vagyis, mit javíthatna a helyzetemen, az, hogy most per pillanat, több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól? Jó, azt meg kell, hogy valljam, az hogy távol vagyok a szüleimtől, az örömmel és megnyugvással tölt el.

Örülök, hogy végre nem loholnak egész nap a nyakamon, az idegesítő szokásaikkal, és utasításaikkal. Végre, nem kell hallanom, amikor azt mondják nekem, hogy: Danise, neked csak a tánc legyen az első létfontosságú dolog! Ne koncentrálj másra, csak is arra, hogy mindig a legeslegjobbra törekedj!
Ebben az egész utazásban, ez az ami miatt örülök annak, hogy nem vagyok a szüleim közelében, akik szerencsére, azt sem tudják, hogy hol is lehetek, ahogyan senki más sem, kivéve egy valakit. Aki nem más, mint az én legeslegjobb barátnőm, Mandy.

Ő az egyedüli személy az életemben, aki tudja, hogy miken mentem keresztül eddigi, tizennyolc évem során, és azt is, hogy hol vagyok.

Ha ő, nem vetette volna fel, hogy jöjjünk el otthonról, és utazzunk el valamerre, akkor, most még mindig azt kellene elviselnem, hogy az anyám, minden olyan orvoshoz, magával hurcoljon, aki valamicskét is tudna segíteni a lábamon.

Pedig, tudja nagyon is jól, hogyha nem pihentetem éppen eleget, és ha nem járok kezelésekre Dr. Smith-ez, akkor az orvos balsejtelme valósul meg.

De nem! Ő ezt, meg sem hallotta, vagy nem is akarta meghallani! Neki egyedül csak az a fontos, hogy táncoljak, akár egészséges lábbal, akár beteggel.

Pont úgy viselkedett velem a sérülésem óta, mintha nekem nem számított volna, és mintha nem is számítana a verseny, és az hogy táncoljak. Pedig ez nem igaz! Igen is számít, és jelent is nekem.

Mióta az eszemet tudom, mindig is jég táncoltam, és nem csak azért, mert ezt ők erőltették rám – persze, az igaz, hogy ők voltak akik először a jégre vittek -, hanem azért, mert tényleg ezt akartam csinálni. Mert olyankor amikor a jégre léphettem, igazán egyedül érezhettem magam, de leginkább szabad voltam.

Most viszont, itt vagyok Los Angeles tengerpartján, az egyik kiálló sziklán ülve, lóbálva a lábaimat és a tekintetemmel, a naplementét fürkészem, miközben a langyos, s lágy szellő a hajat libbenti meg.

Nem foglalkozom a tengerparton lévő hatalmas bulizó társasággal, ahogyan most a barátnőmmel sem, aki könnyű szerrel vetette bele magát a táncba és az alkohol fogyasztásába. Kettőnk közül, mindig is ő volt az, aki szart a világra, és élte az életét, mindenkitől függetlenül. Ő mindig is azt tette, amit csak akart, mert megtehette. De én? Én, mindig is azt tettem, amire a szüleim utasítottak.

Még a hajamat sem festhettem be, ahogyan a körmeimet sem, de még kirívó ruhákat sem hordhattam. Ahogyan bulizni se járhattam el, soha. De most minden megváltozik! – jut eszembe, Mandy jobb kedvre derítő kijelentése.

Na igen! Annyiban igaza lett, hogy most távol a szüleimtől, és a médiától, és mindenki mástól, aki akár ismerhet is engem, most azt tehetek amit csak akarok, vagyis, amit eddig még nem tehettem meg.

Az első dolog, amit megtettem az utazáson kívül, az az volt, hogy befestettem, méz szőke hajamat, vöröses barnára. A második, hogy lecseréltem a sznob ruháimat, olyan ruhákra, mint amilyeneket egy átlagos, szabad lány hordhat. Végre, nem kell kosztümökben járkálnom! – könnyebbültem is meg rögvest, amikor levethettem magamról őket.

A körmeimet pedig, a hajamhoz illően vörösre festettem be, már csak dacból is, emlékezve arra, hogy anyám ha most látna, szörnyet halna a kinézetem láttán.

De most nem gondolhatok a szüleimre! Nem azért vagyok most itt, távol több kilométerekre az otthonomtól, hogy most miattuk rágjam magam, hanem azért, hogy megtapasztalhassam azt, hogy milyen is a normális, fiatal tinédzserek élete! – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak halk lépteket hallok meg magam mögött.

Ki lehet az? – kérdezem magamtól, miközben azon vagyok, hogy nehogy megforduljak. – Hátha észre veszi majd magát,és elmegy!

Eltelik néhány másodperc, amikor az idegen, nem szólalva meg, helyet foglal mellettem, csupán alig egy karnyújtásnyira.

Hiába vagyok kíváncsi arra, hogy ki is lehet ő, de egyszerűen képtelen vagyok arra rávenni magamat, hogy akár rá is pillantsak!

Ki lehet ő? És mit akar?
Némán ülünk egymás mellett, és bár érzem, hogy időnként a tekintetét rám szegezi, én azonban mégsem tudok rá nézni. Pedig az illata, az a finom citromhéj illata amelyet a szél fúj felém, mélyen az orromba kúszta magát, ezzel is, összezsugorítva a gyomromat.

Érthetetlen ez az egész helyzet, hiszen még azt sem tudom, hogy ki az, és hogy – hogy is néz ki, de azt tudom, hogy fiú. Bár lehet, hogy férfi!

Vajon bántani akar? Ha igen, akkor mégis mire vár? Miért nem tett már valamit?

Lehet, hogy csak szimplán ő is csak a naplemente miatt jött ide, és nem miattam!

Igen! Ez lehet az oka az itt létének, és nem pedig én! – próbálom megnyugtatni magam, amikor egyszer csak, meghallom, kissé érdes, mély hangját, amely furcsa érzést kelt bennem, és amelytől megborzongnom.

- Szép nem? – teszi fel újra a kérdést, amikor még mindig nem szólalok meg. – Igaz, nem vagyok egy romantikus alkat, sőt mi több utálom a csöpögős és nyálas dolgokat, de ez. A naplementét azt szeretem. Van benne valami... valami, amely miatt akarva s akaratlanul is, de lenyűgöz, és megnyugtat – folytatja tovább, amikor észreveszi, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. – Viszont a napkeltét, azt még nem láttam. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy milyen is lehet. Te láttad már?

Válasz helyet, csak nemlegesen megrázom a fejemet, de még mindig nem nézek rá. Nem értem saját magamat, de őt sem, hogy mégis miért beszélt még mindig hozzám azután is, amikor nem feleltem neki, amikor megkérdezett.

- Mit szólnál hozzá, hogyha együtt megvárnánk amíg fel nem kell a nap? – kérdez ismét, mire én csak megvonom a vállam. – Ez most mit jelent? Igent, vagy nemet? Mert azt jelentheti mind a kettőt.

- Még... khm... még meggondolom – szólalok meg, és végre ránézek.

Ám amikor megpillantom az arcát, a lélegzetem is eláll. Rövid sötét haja enyhén felzselézve lapul a fején, míg az arcát csupán alig pár napos borosta fedi. A csokoládébarna szemeivel, még helyesebb a profilja. Ő a leghelyesebb srác, akit valaha is láttam – jelentem ki magamban, amikor az ajkait egy féloldalas mosolyra húzza.

- Még nem láttalak erre felé, új vagy itt, igaz?

- Igen – bólintok rá.

- És, egyedül vagy a családoddal? Esetleg a barátaiddal, vagy a barátoddal? – érdeklődik kíváncsian.

Nem felelek azonnal, hiszen azt sem tudom, hogy most csak azért kérdezi, mert szimplán csak kíváncsi, avagy esetleg valami hátsó szándékai is vannak. De aztán amikor a barna szemeibe nézek újra, önként adok válaszokat a feltett kérdéseire, igaz vigyázva, nem fedve fel a valódi kilétemet.

- Egy barátnőmmel vagyok itt, egy amolyan csajos kiruccanásként.... Elég messze lakom innen... Egyke vagyok, sajnos. De a barátnőm, ő olyan nekem mintha, a testvérem volna.... – és, így egymást faggatva, múlik el felettünk az idő, és az éjszaka.

Megtudom, hogy ő itt lakik az édesanyjával, két húgával és a gyerekkori legjobb barátjával, aki tulajdonképpen a nagyobbik húgával jár. Amikor rákérdeztem arra, hogy őt nem zavarja –e, hogy a barátja a húgával jár, azt felelte rá: hogy amikor megtudta, hogy ők együtt vannak, összeverekedett a fiúval, majd a bunyó végeztével, az áldását adta rájuk.

Meglepetten néztem rá ekkor, de amikor észrevettem a karjain a tetoválásokat, és a fekete pólója alól kidudorodó izmokat, akkor már értettem az akkori viselkedését.

Miközben őt hallgatom, arra gondolok, hogy bár van benne valami, talán a viselkedése, talán a stílusa, vagy a gondolkodás módja az, ami miatt olyan rosszfiús hatást kelt az emberben, azonban a közvetlenkedésével és azzal, hogy megszólított, mégis úgy hiszem, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnni akar.

Bár igaz is, alig pár órája, hogy ismerem őt, mégis honnan állíthatnám azt róla, hogy ő nem rossz?! Lehet, hogy csak most ilyen, és holnap, vagy a legközelebbi találkozásunkkor tökre bunkón fog majd viselkedni, de ezzel majd ráérek akkor foglalkozni. Most csak élvezni akarom ezt a pillanatot. A pillanatot, hogy ő itt van mellettem, és velem beszélgetve, várva a napfelkeltét, az helyett, hogy bulizna a parton lévőekkel...

- Nézd csak! Ott jön! – mutat arra fele, amerről a nap éppen lassan fel kelni látszódik.

Mind a ketten elhallgatunk, és csak a felkelő napra figyelünk.

Milyen gyönyörű! Akárcsak a naplemente! – gondolom magamnak, és amikor a beszélgető társamra pillantok, aki viszonozza is a pillantásomat, az ő szemei is ugyanazt az érzést tükrözik vissza, amelyeket valószínűleg az enyémekben is látni lehet. Élbűvölést és lenyűgözés, amelyet a nap felkelése ébreszt fel bennünk.

- Gyönyörű! – hangzik el egyszerre mindkettőnk szájából ez az egyetlen egy szó, mire először egymásra mosolygunk, majd amikor a tekintetünk a másik ajkára téved, a távolság amely köztünk van, mintha egy szempillantás alatt lerövidült volna.

Magam sem tudom, hogy ki csókolta meg először a másikat, de azt igen, hogy amikor ajkaink egymásra találtak, soha... hogy soha nem éreztem még ilyent. Ilyen felülmúlhatatlan, csodálatos érzést, amelyet ajkaink egymáshoz való érintése vált ki belőlünk. A tapasztalatlanságom, mintha nem is létezne, könnyedén viszonozom a csókját, és cseppet sem érdekel, hogy jó formán, nem is ismerjük egymást.

- Hűű – motyogom zavartan, amikor elválnak ajkaink és én a levegő után kapkodok, ahogyan látom ő is éppen.

Nem hittem volna, hogy az életem első csókját, egy olyan fiútól kapom majd, akinek még a nevét sem tudom, de mégis vele voltam egy éjszakán át. Ahogyan azt sem hittem volna, hogy ennyire élvezni is fogom ezt a csókot.

Azonban mielőtt tovább mélázhatnék életem első csókján, és a mellettem ülő fiún, a telefonom mely mindez idáig néma volt, most: Nickelback – Never Again c. dala, most fülsértőként hat ránk. Ijedtem pattanok fel ültő helyemből, és kapom elő az Iphone-omat és mielőtt megnyomnám a fogadó gombot, vörös hajú barátnőm nyelvnyújtogatós képe villog fel előttem.

- Hol van az én jéghercegnő barátnőm? – csendül fel, aggódó hangja.

- Csak itt lent a parton, de már megyek is – felelem.

- És melyik részén? Mert én sehol sem találtalak. Épp az imént értem haza, de amikor nem leltelek itthon, megijedtem – mondja, mire enyhe bűntudat kezd el ébredezni bennem. Legalább egy sms-t írhattam volna neki, amelyben a hol létem helyét megadhattam volna neki.

De az az igazság, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt kint fogom majd tölteni az éjszakát, ráadásul egy fiúval. A fiúval, akinek a csókjától, még mindig bizsereg az ajkam.

- Ne haragudj! – kérek tőle bocsánatot.

- Ha egy pasi van a háttérben, akkor már rég el is van felejtve a dolog. Ugye, egy állatian jóképú pasi társaságában töltötted az éjszakát? – kérdi, és érzem a hangjában, hogy kezd izgatott lenni.

- Igen – ennyit mondok neki, hiszen tudom, hogy nem lettem volna képes letagadni előtte az igazságot, mert ő mindig is nagyon jól rátudott érezni a dolgokra, ahogyan az igazságra is.

- Wáááááá! El sem hiszem! Ezt most komoly? Na azonnal sipirc vissza a nyaralóba, és hallani akarom a részleteket! – kiáltja bele a telefonba, mire én remélni tudom, hogy a már mellettem álló srác, semmit sem hallott abból, amit a barátnőm mondott.

- Oké. Jó-jó, Mandy! Most leteszlek, mindjárt ott leszek! Szia! – köszönök el tőle, majd amikor ő is bekiált egy: Sziát! – a készüléket visszacsúsztatom a zsebembe. – Bocs, csak a barátnőm volt. Most... most mennem kell – motyogom zavartan az orrom alatt, amikor újra ránézek.

- Nincs semmi baj! – mosolyodik el. – Esetleg láthatlak még valamikor?

Uhh... erre most mit feleljek? Egyrészről azt szeretném neki mondani, hogy igen. Viszont másrészt, pedig nemet mondanék. Szimplán már csak azért is, mert ha rájön arra, hogy ki is vagyok én... akkor félek, hogy csalódni fogok majd benne, és abban a pillanatokban, amelyeket az elmúlt éjszaka alatt éltünk át.

- Nem tudom – csupán csak ennyit mondok, ami voltaképp maga az igazság is.

- Értem – bólint rá. – És, a nevedet elárulod?

- Nem! – bököm ki hirtelen. Majd kérdő és nevető tekintetét látva, elárulom neki az okát is. – Ne rontjuk el ezzel ezt a pillanatot! Ha majd viszont találkozunk, akkor elárulom majd a nevem.

- Rendben – mosolyodik el, majd miután végig simít az arcomon, segít lemenni a szikláról, amely előtt egy utolsó pillantás után elválnak az útjaink.

Amikor már eltávolodunk egymástól, még egyszer hátra tekintek, és amikor látom, hogy ő is éppen így tesz, az ajkaim úgyszintén elsőre mosolyra húzódnak, majd egy apró nevetés tőr elő belőlem, miközben egyre közeledem, a nyaraló felé...

00. Prologue

Hey Ho!

Újra itt! Újra egy újabb bejegyzés! És egy Újabb történet! Egy történet, amellyel egy bizonyos kis ideig foglak majd titeket szórakoztatni (legalábbis remélem, hogy majd így lesz)! Nem is fűznék most ehhez a bejegyzéshez konkrétan semmit, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog majd nektek. A tartalmat amiről a történet fog majd szólni, azt ide is leírom nektek, hátha akad köztetek olyan, aki még nem olvasta volna el. Mellé pedig egy prológust is hoztam nektek! 

A héten, pedig megpróbálom meghozni már az első fejit! Addig is legyen mindenkinek vidám, szép és kellemes hete!

Ölel mindenkit, Dóry

Dernière Danse - Az utolsó tánc

 

A híres francia, fiatal jégkorcsolyázó, Danise Monroe, hirtelen az egyik napról a másikra, eltűnik, miután megtudja, hogy a legutóbbi lábsérülése miatt, soha nem táncolhat.

Senki sem tudja, hogy hol van, és hogy mi lehet vele. Mindenki keresi őt, ő azonban, hogy senki se találhasson rá, hosszú utat tesz meg, egészen Los Angelesig, ahol mindenki csak Danise Jenkis-ként ismeri meg őt.

Danise, a számára oly felfoghatatlan hír, miatt egészen magába roskad, de csak addig, ameddig nem találkozik, a szőke herceg - fehér lovon, helyett a barna herceggel, egy fekete harley motoron. Aki a rossz fiús sármával, és őrjítő féloldalas mosolyával, egy szempillantás alatt leveszi őt a lábáról.

A kettőjük kapcsolata, mint egy tündérmeseként indul el... azaz, a jó kislány, beleszeret a rosszfiúba, aki viszonozza is a szerelmét... minden happy-n alakul, vagyis csak majd nem... hiszen, közben valaki, aki csak is a magáénak akarja a barna herceget, rájön, Danise valódi kilétére... és, hogy szétválaszthassa a szerelmespárt, leleplezi a lányt. Aki bár, fájó szívvel, de mégis visszatér a hazájába, ahol meg kell küzdenie, a szerelme elvesztésével, a mindenre elszánt, és csak az önmagukkal foglalkozó szüleivel, és persze a sajtókkal is

És bár nem szabadna táncolnia, mégis részt vesz a jégkorcsolya tánc, bajnoki versenyén, csak hogy eltáncolhassa: Az utolsó táncát...

Hogy lehet –e, még közös jövője Danise-nek és a barna hercegnek... és, hogy happy end-del végződik –e a történet... azt, ha nyomon követed a főhősnőnk életét, megtudhatod...

[Danise]

Prológus

Beszív, s ki fúj! Beszív, s ki fúj! – ismételgetem magamban, mielőtt egy utolsó mély levegőt veszek. Amikor a nevemet hallom a hangfalakból visszhangzani, egy nyugodt mosolyt varázsolva az arcomra, kilököm magam a jégre. Megvárom amíg mindenki elcsendesedik, és előtétedig a csarnok. Egyedül csak én vagyok kivilágítva, ami egyrészről zavar is, másrészről pedig örülök neki. Örülök, mert így tudom, hogy egyedül csak én látszom, és engem figyel mindenki.

Amíg visszaszámolok magamban tízig, a csarnokot betölti az a finom és lágy dallam, amelyre most táncolni kezdek. Nem számít más, ahogyan senki sem, egyedül csak is arra figyelek, amit a zene és a tánc művel velem.

A bal lábamat lendítve siklok előre, majd a jobbal lendítek és másfél fordulat után a jobb lábamra, hátrafelé érkezem vissza a jégre.

Hallanom kéne a tapsokat ilyenkor, de én nem figyelek oda. Hiszen ez csak egy szimpla Axel volt, amit minden itt lévő versenyző megtudott eddig csinálni. És ez ugyanígy megyen végig, egészen a Holdig. Az egyetlen egy olyan elemig, amelyet eddig még soha sem tudtam megcsinálni. Pedig egyszerűnek tűnik, de valahogy soha sem a legjobbkor kezdem el... amikor megérkezem a mérleg forgásból, csak úgy mint mindig, úgy most is rögvest a Hold-ba akarok megérkezni, de nem sikerül. Az egyik lábam kisiklik alólam, és én elveszítem az egyensúlyomat. Tudom, hogy hatalmas és fájdalmas zuhanás lesz ez, de igyekszem nem kimutatni az érzéseimet...

Amikor elterülök a jégen, mindenki egy emberként kiált fel, míg a verseny rendezői, orvosért kiáltanak, akik az orvosi táskájuk mellé egy hordágyat is magukkal hoznak. Mr. Smith, a versenyzők mellé kirendelt orvos, amikor megtapogatja a sérült bal lábamat, és az én ajkaimat pedig egy fájdalmas sziszegés hagyja el, akkor nem kertelve, int a szüleimnek, akikkel együtt le visznek a jégről, ki a csarnokból, majd az ott álló mentők egyikébe raknak be. Hiába tiltakozom, hogy nem kell engem kórházba vinni, nem hallgatnak rám. Csak apám szól rám szigorúan, hogy fejezzem be a hisztit.

Nem is szólok többet, viszont a bokámban egyre erősebben érzem a fájdalmas lüktetéseket, amelyek miatt, Dr. Smith, együtt érzően és vigasztalóan simogatja meg a kezemet.

- Minden rendben lesz! – suttogja, amint megérkezünk a Szent Anna kórházhoz.

Ott minden olyan gyorsan történik, hogy követni sem tudom az orvosok cselekvéseit, pláne meg azután nem, miután egy jó adag fájdalom csillapítót és nyugtatót belém fecskendeznek, amelyektől érzem, hogy rövidesen elveszítem a külvilággal a kapcsolatot...

Amikor felébredek, egy steril kórházi szobában találom magamat. A ruhám helyet, egy kórházi hálóing van rajtam, míg a fájós lábamat pedig sűrű géz kebelezi be.

Már épp orvosért avagy nővérért kiáltanék, amikor egyszer csak felismerni vélem anyám idegesen felcsattanó hangját, amelyet valószínűleg az orvossal szemben használhat.

- Nem érdekel! Márpedig az én lányom akkor is táncolni fog, és hamarosan jégre fog majd lépni. Éppen ezért, vagy segít rajta, vagy kerítünk a számára egy másik orvost.

- Asszonyom, ez nem így megy. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de ahhoz hogy felépülhessen a lánya, ahhoz idő kell, és itt nem egy-két hétre gondolok, hanem többre, hónapokra akár – mondja egy mély, rekedt tónusú hang.

- Nem! Szó sem lehet arról, hogy több hónapig ne lépjen a jégre! Neki ott a helye! – kiáltja anyám, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet! Kérem hallgasson rám, és hagyja, hogy hadd kezeljük őt, addig ameddig helyre nem jön – kéri az orvos, de én már nem is figyelek oda, amit az anyám válaszol neki.

Egyedül csak is arra tudok gondolni, amit az orvos mondott. „Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet!”...

Nem! Nem! Nem! Én táncolni szeretnék! Nem lehet, hogy egy szimpla kis eséstől, minden álmom odavesszen – mondogatom magamnak, miközben magatehetetlenül, az időközben kicsorduló könnyeimet törölgetem le az arcomról...