2015. március 24., kedd

Könyvek

Hey Ho!

Szeretném megosztani veletek egy könyves blogot, ahonnan letölthettek könyveket...

2015. március 16., hétfő

Történetek egy helyen...

Hey Ho!

Hűha... régen volt itt ezen a blogon bejegyzés. És, azt sem tudom, hogy van -e olyan ember aki még visszanéz ide, avagy aki olvasná az itt írtakat. De hát ha...

Ami miatt végül is én most ezt a bejegyzést írom/írtam az az, hogy a Writtings nevezetű blogomon, mint a régi történeteimet, mint a régi és új novelláimat/kisebb történeteimet raktam és rakom fel.

Olvasási lehetőségek: Alkonyatos, RobStenes, One Directionos, Fifty Shades of Grey - alapú több fejezetes történetek.
Novellák és kisebb történetek.

Ezek mind az én írásaim, régiek és újak egyaránt.

Akit esetleg érdekel, az itt erre a linkre kattintva, megkukkanthatja a blogot:


Köszönöm,

És

Üdv mindenkinek!

Dóry

2014. október 25., szombat

Új Blog!

Sziasztok!

Tudom... tudom... és azt is tudom, hogy ti is tudjátok, hogy már régen volt rész, ahogyan bejegyzés is a blogon.
Megvallom, nem sokkal ezelőtt úgy egy hónapja kb... bele is kezdtem az 5. fejezetbe... csak aztán folytatni már nem folytattam, mert megfeledkeztem róla. Ez egy amolyan cikis helyzet, ha belegondolok. És amire csak azt tudom mondani, hogy sorry.

Talán, majd most így a közeljövőben befejezem majd ezt a storyt. Csak, hogy ne maradjon így félben, és lezáratlanul.
Amit majd valószínűleg, nem ezen a blogon fogom majd feltüntetni... de ki tudja?

Hogy mit értek azon, hogy lehet,hogy nem ezen a blogon fogom majd feltüntetni a folytatást?

Azt, hogy nyitottam egy blogot... de ezen a blogon, csak is az eddig megírt történeteim találhatók, olvashatók, egy helyen. Igaz, még nincsen fent oly sok... csak amiket mostanában írtam, amit egy facebook-os csoportomban osztogattam meg.

Akit ha esetleg érdekel, az itt megtalálhatja az írásaimat:


Nézzetek be bátran... itt elérhető leszek, s vagyok... ha netán érdekelne az előbb imént említett csoport, azt ezen a helyen találhatod:


További szép és kellemes hétvégét!

Dóry

2014. július 18., péntek

Sorry...+ Új blog!



Sziasztok!

Megértem, hogyha ezután a bejegyzés után utálni fogtok. Bevallom, én is saját magamat, egy kicsit.
De, ahogyan már korábban, úgy most is előjött ugyan az az érzés, hogy ezt én már nem szeretném tovább folytatni. Mármint ezt a történetet.
Igaz amikor másodjára is úgy döntöttem, hogy mégis folytatom ezt a történetet, és meg is írom, akkor tényleg úgy gondoltam, hogy menni fog.
De ahogyan telt az idő... már nem volt hozzá kedvem. Egyszerűen semmi kedvem már ehhez a történethez.
Az az érzésem, hogy már csak így is kínzom magam vele, hol ott már réges-rég tudom, hogy "már" nem akarom ezt a történetet megírni.
Így, hogy ne kínozzam magamat azzal, hogy szenvedjek a részek megírásával, és hogy titeket se azzal, hogy csak felesleges ígérgetésekbe bocsátkozzak, hogy ekkor - meg akkor jön a folytatás, vagy hogy egy hónapban egyetlen egy résszel jelentkezzek.... úgy döntöttem, hogy "végleges" ama elhatározásom, hogy ezt a történetet nem folytatom tovább. Ugyanis, már semmi hangulatom, sem pedig kedvem hozzá. Vhogy elvesztette az intenzitását, számomra.
Sajnálom.
De azt még jobban sajnálnám, ha csak továbbra is kínoznám magamat azzal, hogy csak ígérgetném az új részt, hol ott, sehol sincs. :$

Viszont, hogy ne maradjatok olvasni való nélkül, általam. Nyitottam egy új blogot, amelyen egy már korábban, általam megírt történet átírását/újabb változatát fogom majd feltüntetni! Új írói névvel: Samantha Carter-ként.

A történet címe: The Price of Love is - A szerelemnek ára van

Még egyszer tényleg, nagyon sajnálom, ezt a kialakult helyzetet, és őszinte bocsánatkéréssel tartozom nektek, a felesleges várakoztatásokért. :/

Samantha Carter
alias: Dóry

2014. július 3., csütörtök

04. A meghívás

Hey Ho!

Egy napos csúszással, íme itt is van a folytatás. Remélem, hogy tetszeni fog. :) Nóci, neked pedig köszönöm, hogy írtál! ;)

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Liam karjaiban olyan nyugalom, és békesség árasztott el, amilyent még eddig soha nem éreztem, és ez kellemes érzés volt számomra. Olyan érzések kavalkádja keringenek a testemben és a szívemben egyaránt, amelyek eddig még nem. Mintha az idő megállt volna körülöttünk, és csak is én meg Liam volnánk, mindentől és mindenkitől elzárkózva.

Végtelen boldogság önti el a szívemet, amiért most itt lehetek Liam karjaiban, aki továbbra is a gyerekkori történeteivel áraszt el, kérésemre.

Hallgatva őt arról, hogy milyen boldog és szeretett teljes gyerekkora volt, enyhe irigység támad fel bennem, de ezt azonnal le is küzdöm azzal, hogy magam elé képzelem őt, kicsinek.

- Bár nekem is olyan nagy családom lehetne mint amilyen neked – sóhajtok fel kelletlenül. – Tudod, mindig is hiányzott az, hogy legyenek testvéreim avagy unokatestvéreim. Jó lett volna, ha én is ugyanúgy osztozhattam volna velük mindenben, mint ahogyan ti is. De, annak végtelenül örülök, hogy Mandy-vel találkoztam – mosolyodom el, a vörös hajú lányra gondolva.

- Mióta ismeritek egymást? – kérdezi, továbbra is az ujjaimmal játszadozva.

- Egész pontosabban nyolc éves korunk óta. Akkor töltötte be, Mandy a nyolcat, amikor beköltöztek a mellettünk lévő házba. A nagyi vigyázott rám az nap, és pont bújócskát játszottunk, amikor egyszer csak Mandy át mászott hozzánk a kerítésen, csak hogy ő is játszhat –e velünk. Már akkor tudtam, hogy ő nem olyan lány mint azok akikkel egy iskolába jártam. Őt soha nem érdekelte a felszín, vagy a külső. Csak is az amit a belső mutat. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, és szinte élvezettel vártam a másnap délutánokat, hogy újra együtt lehessünk. Azóta is, szinte minden időt együtt töltöttünk, és egymás mellett álltunk.

- Rajta kívül nincsenek más barátaid?

- Nem. Vagyis... olyan barát, mint amilyen Mandy, egy sem. Ő az egyedüli, aki megért, és akire bármikor – bármiben számíthatok, ahogyan ő is rám.

- Értem – mondja.

Eztán egyikünk sem kérdezz a másiktól semmit. Pedig, még lehetne mit. Viszont, úgy gondolom most, hogy éppenséggel ennyi elég is volt, bár mindent tudni szeretnék róla, de tudom, hogy nem lenne fair vele szemben, ha miközben én az ő életéről faggatnám, magamról viszont pedig semmit sem lennék hajlandó megosztani vele.

Nem! Egyenlőre, még nem. Még nem árulhatom el neki azt, hogy ki is vagyok valójában! Jobb, ha csak apránként, osztok meg vele részleteket az életemből, amik igazak, mint sem, egyből az egészet!

Gondolataimat, most kivételesen nem az enyém, ha nem Liam megcsörrenő telefonja szakítja meg, amelyet a srác, egy kelletlen sóhaj kíséretében kiveszi a még mindig zenélő készüléket, majd azt a füléhez tartja, de a másik karjával, még mindig engem karol át.

- Mondd! ... A parton... igen... hogy mi?... nem, dehogy is felejtettem el... jó... mondom, hogy jó... megyek... én is téged... – feleli, majd kinyomja a telefont. – Bocs, csak a húgom az – húzza el a száját.

- Minden rendben? – kérdezem, felé fordítva a fejem.

- Igen, csak éppenséggel elfelejtettem, hogy ma kerti parti van nálunk. Tudod, család és közeli barátok között – magyarázza, miközben mindkettőnket felállít.

- Értem. Akkor tehát... – kezdek bele, a búcsúzkodásba, mire hirtelen félbe szakít.

- Tudod mit? Mi lenne, ha te is velem jönnél?

- Hogy mi? – nézek rá, döbbenten a kérdését hallva. – Nem, lehet. Mandy...

- Miért nem szólsz neki is? – kérdezi, és mintha reménykedést is kihallanék a hangjából.

- Hát... nem is tudom... – gondolkozom el egy pillanatra.

Ezt most tényleg megkérdezte? Mármint, hogy tartsak vele a családi kerti partijukra? Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? És, ha netalán tán, valamelyikük felismer? Képesek leszek –e arra, hogy letagadjam a valódi kilétemet?

- Hidd el, örülni fognak neked. Nem fognak megenni – unszol mosolyogva, mire egy megadó sóhajjal részesítem őt. – Akkor előtte hazaviszlek a barátnődhöz. Menjünk – mondja, majd le sétálunk a szikláról...
***

- Tényleg, nem csókolt meg? – teszi fel ugyanazt a kérdést, már vagy ötödjére is, barátnőm amikor az utolsó simításokkal is végez a hajamon.

Kérésemnek eleget téve, csak laza hullámokat készített nekem, amelyek immár szabadon leengedve terül szét a csupasz vállaimon.

- Nem, nem csókolt meg! – ismétlem magam, miközben megtekintem magam az egész alakos tükörben.

Egy fehér vékony pántos, nyakba akasztós ruha díszeleg rajtam, melyhez egy aranyszínű szandált ad át nekem épp Mandy.

- Tessék ezt vedd fel! – utasít, mire eleget téve neki, belebújok a szandálba. – Komolyan mondom csajszikám, hogyha Liam meglát, lefog esni a szája! – mondja, az állát a vállamnak támasztva.

- Ugyan – legyintek rá, csak hogy tudassam vele, zöldségeket beszél.

Az ő választása, egy világos rózsaszín és fehér virág mintás, pánt nélküli ruhára esett, mely gyönyörűen illik vörös hullámos hajához, amelyet ő is hozzám hasonlóan, laza hullámokban hagyja, hogy a hátára bomoljon.

- Úgy gondolom, hogy most ismételten csak kitettem magunkért. Nem gondolod? – néz vissza rám a tükörben.

- De – válaszolom nevetve.

Amikor a ruháinkhoz egyező színű kis táskáinkat elővesszük, egy hangos kopogásra leszünk figyelmesek, amely a bejárati ajtó felől jön.

Mivel Mandy, hamarabb kész lett azzal, hogy a szükséges dolgokat a táskájába rakja, ő ment ajtót nyitni.

Mielőtt elhagynám a szobát, még egyszer utoljára beletekintek a tükörbe, ahonnan egy halvány szolid sminket viselő lánynak az izgatottságtól csillogó sötétkék tekintete mered vissza rám.

- Dani, gyere már! Megjött a lovagod! – kiabál értem barátnőm, és én egy „megölöm” gondolattal a fejemben, sétálok ki a szobából egyenesen a nappali felé, ahol őt és Liam-et sejtem.

Jesszusom! Tényleg azt kiáltotta nekem, pont Liam füle hallatára, hogy ő a lovagom??? Most ezután, hogyan is tudnék a fiú szemébe nézni, anélkül, hogy a képem ne válna rákvörössé? – kérdezem magamtól, de már késő a kérdésemen rágódnom. Ugyanis, amint a nappaliba lépek, a fiú gyönyörű barna tekintete rám siklik. Először végig tekint rajtam, majd amikor a szemeit az enyémekbe mélyeszti, éreztem, hogy elvesztem.

Érzem, hogy ettől a pillanattól kezdve, nem lesz megállás. Nem fogok tudni anélkül rá gondolni, hogy ne érezzem a gyomromban a felreppenő pillangókat, amikor rám tekint. Hogy, ne érezzem azt, hogy milyen hevesen dobog a mellkasomban a szívem, amikor meghallom mély, bársonyos hangját. És, hogy ne érezzem azt, hogy a testem bele ne remegjen, érintéseinek nyomán.

- Hé! Hahó! – hangzik fel valahonnan elég közelről egy ismerős hang, de nem törődünk vele. – Liam, őszintén örülök, hogy a művem ennyire sikeres lett, amiért le sem tudod venni a szemedet a barátnőmről amióta belépett a nappaliba... és annak is örülök, hogy igazam lett, de mi lenne, ha elindulnánk? Hé! Halljátok, amit mondok?! – erősödik fel a hang, mire hirtelen kapjuk rá zavart tekintetünket. – Na, végre! – csapja össze a két tenyerét barátnőm, majd kifele kezd terelni bennünket a szabadba.

- Gyönyörű vagy – szólal meg először, Liam amikor mellém lép.

- Ö... köszönöm – nyögöm ki, még mindig zavartan. – Te is... vagyis...

- Azt akarja mondani, hogy jól nézel ki – válaszol helyettem barátnőm. – Vagyis ő ezt így akarta mondani neked. Viszont, ez azt jelenti egyébként, hogy eszméletlenül dögösen áll neked a fehér szín.

- Mandy! – sziszegem a vörös hajú lány nevét, elképedve.

Ezt nem hiszem el! Mégis, hogy tehette ezt meg ezt velem? Velem, az állítólagosan legjobb barátnőjével?! – nézek rá még mindig, mire ő egy széles vigyor kíséretében, belekarol az először szintén elképedt majd, egy szívdöglesztő féloldalas mosolyú arcot vágó Liam-be, aki a másik karját felém tartja.

Érzem, hogy az arcom felvette a rákvörös színt, de hogy leplezzem a pirulásomat, elfogadva a felkínált kart, a tekintetemet előre felé fordítom, amikor Liam kíséretében, elindulunk hozzájuk...

2014. június 25., szerda

03. Újra a sziklán

Hey Ho!

Igen, jól látjátok! Majd közel, egy hónap után VISSZATÉRTEM!!!  Egész pontosan egy új résszel! Remélem, hogy akad még egy - két, hű olvasóm aki időközönként vissza - vissza tekint a blogra, várva a folytatásra. Ha mégsem, akkor csak remélni tudom, hogy előbb - utóbb újra itt láthatom majd őket, ahogyan az ujjakat is. :$
Nem is rizsázok többet! Csak annyit, hogy kellemes olvasást kívánok nektek ehhez a részhez! :) A negyedik rész pedig, már íródik is! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Danise]

Liam. 

Alig tudom elhinni, hogy újra látom őt viszont, és hogy most már a nevét is tudom.

Pedig már, kezdtem feladni a reményt. A reményt, hogy újra látom őt. De most itt van. Közvetlen mellettem ül, és miközben a barátnőm csacsogását hallgatjuk, ő az egyik karját a hátam mögé teszi, a székem karfájára.

A gyomrom oly picire zsugorodik össze, hogy még a kólámból is alig tudok csak, aprókat kortyolni.

Hihetetlen, hogy milyen érzéseket ki nem tud váltani belőlem, ez az „idegen” srác, akinek a tekintetét amikor megérzem magamon, én is rápillantok. Micsoda gyönyörű barna szemei vannak! – sóhajtok fel gondolatban. És azok az aprócska gödrök az ajkai mellett! Bárcsak megérinthetném őket...

Miért van rám ilyen hatással? Miért akarom őt megérinteni, és megcsókolni? – kérdezem magamtól, amikor újra felelevenítem magamban, a csókját. A csókját, mely miatt a pillantásom, akaratlanul is az ajkaira téved.

Milyen lágy, és milyen csábító! – nyögök fel gondolatban, nem kis megdöbbenést kiváltva ezzel, magamból.

Még soha nem voltak ilyen gondolataim! Amely egyben megrémít, és fel is dob.

- És te milyen zenéket is szeretsz hallgatni? – próbálkozik újra a beszélgetésbe belevonni engem is a gondolataimba beférkőző fiú.

- Ööö... hát... nos.. khm... én... – Remek! Még egy épp kéz – láb mondatot sem tudok már kinyögni, annyira a bűvkörébe vont a mellettem ülő srác.

- Dani, a rock és a spanyol dalokért van oda. De... – szólal meg barátnőm helyettem. De mielőtt még azt is elárulhatná, hogy a tánc miatt milyen zenéket is szeretek, a szavába vágok.

- De ugyanúgy szeretem, a hegedű és a zongora hangszerek által játszó dalokat.

Jó! Lehet, hogy ezt így éppen nem kellett volna most bevágnom. Mert minden bizonnyal, most azt gondolja magában, hogy micsoda unalmas liba is lehetek, ha ilyeneket hallgatok.

Na szép! Ügyes vagy Danise! – dicsérem magam, miszerint most, jó unalmassá tettem magamat, Liam szemében.

- Óh, igazán? – kérdi felvonva az egyik szemöldökét, mire én csak lehajtott fejjel, helyeslőn bólintok.

- Mióta is motorozol, Liam? – menti meg az időközben beállt, néma kínos csendet, Mandy. Akire, egy hálás pillantást vetek a szemem sarkából.

- Úgy, hét éve – feleli a srác.

- Komolyan? Egyszer engem is elvihetnél egy körre – dobja be magát a barátnőm, mire a számomra váratlan flörtölést hallgatva, köhögve köpöm ki a szénsavas üdítőt.

- Jól vagy? – néz rám aggódó tekintettel, Liam.

- I-ii.. khm... ig-gen. Khm... – köhögöm a választ, s közben pedig gyilkos pillantásokat küldözgetek, a rám kacsintó barátnőm felé. – Igen – ismétlem újra, amikor már eltűnik a kaparászó érzés a torkomból.

- Mit is kérdeztél, Mandy? – fordul vissza, Liam a vörös hajú lány felé.

- Csak azt, hogy egyszer Danise-t is elvinnéd egy körre? Ugyanis, már régóta szeretné kipróbálni a motorozást – mondja, és rám vigyorog.

- Hogy mi? Én... nem is – kezdek azonnal bele a visszakozásba, de úgy tűnik, hogy hasztalanul, ugyanis Liam, az helyett, hogy nekem hinne, a vörös hajú boszorkánynak hisz.

- Mit szólnál hozzá, ha már most kipróbálhatnád? – kérdőn néz rám barna szemeivel, és bár én még utoljára megpróbálkozom egy tiltakozással, azonban Mandy-nek köszönhetően, Liam azzal a térdrotyogtató féloldalas mosolyának a kíséretében, megragadva az egyik kezemet, felhúz a székről, majd egy kacsintást követően – amelyet a barátnőmnek szán -, a motorja felé húz.

Hiába próbálok segítséget kérni, Mandy-től azonban ő az helyett, hogy megszánna, hangosan felnevet, mire a körülötte lévők egyszerre tekintenek rá.

- Aztán vigyázz rá, el ne veszítsd! – kiáltja Liam-nek, aki időközben egy fekete bukósisakot helyezz fel a fejemre, majd aztán a sajátjára is.

- Nem fogom! Ne aggódj! – nevet rá, miközben felsegít a fekete járműre. – Kapaszkodj jó erősen belém! – utasít, és én végre is hajtom a kérését. – De, azért ne ennyire! Nem ka-kap-ok... – nevetve lazít a szorításomon. – Készen állsz?

- Nem! – adom meg gyorsan a választ, mire hangosan felnevetve beindítja a motort.

Amikor felbőg a motor, és elindulunk, a szemeimet szorosan lehunyva, kapaszkodok még jobban bele az előtte ülő srácba, de vigyázva arra, hogy nehogy ismét ugyanolyan szorosan öleljem, mint az imént.

Édes istenem, add, hogy túl éljem ezt! Mert ha nem, akkor megfogadom, hogy a halála végéig kísérteni fogom, Mandy-t! – rimánkodom magamban...

Érezve, hogy a szél belekap a hajamba - amely kilóg a sisak alatt -, és a ruhámba, kinyitom a szemeimet, csak hogy kíváncsian körbe tudjak szemlélni. De csak a tengerpartra vezető homokos talaj, és a vízbe be s ki menő emberek látványa terül elém, ami nem kis meglepetést okoz számomra.

Hogyan értünk ilyen hamar ide? És, miért is éppen ide jöttünk? – teszem fel magamnak a kérdéseket, de igazság szerint nem is foglalkozom a válaszokkal. Annál inkább foglalkozom azzal, hogy bár egyébként a motorozás felőli kíváncsiskodás az nem az enyém, mégis örülök annak, hogy Mandy éppenséggel az ellentétét állította.

Liam a part szélére megérkezve, leállítja a motort, majd miután ő száll le először, engem is lesegít.

- Nah, hogy érzed magad? – kérdezi kíváncsian és mosolyogva fürkészi az arcomat, amikor lesegíti rólam a sisakot.

- Nem tudom – felelem őszintén, összekulcsolva az ujjaimat. – Végig lehunyva tartottam a szemeimet, egészen addig, ameddig ide nem értünk.

- Nem mondod komolyan?! – kérdezi nevetve, de amikor lássa rajtam, hogy nem vicceltem, a nevetése alábbhagy, de a szeme még mindig mosolyog. – Ennyire rossz volt? – nyúl az egyik kezemért, amelyek a sajátjába véve, végig simít rajta, ujjaival.

Az érintésének nyomán, egy pillanatra a torkomra forr a szó, de leküszködve egy feltörekvő sóhajt, válaszolok neki.

- Nem! Nem! – rázom meg a fejemet hevesen. – Csak, féltem és ezért volt lecsukva. De aztán, amikor megéreztem, hogy a szél belekap a hajamba és a ruhámba, már nem tudtam tovább lecsukva tartani. Amikor megláttam, hogy ide érkeztünk, akkor arra gondoltam, hogy...

- Hogy?

- Hogy, bár korábban kinyitottam volna a szememet – nyögöm ki.

- Majd hazafele nyitva tartod – mondja, majd összekulcsolva az ujjainkat, indul el velem a sziklák felé.

Hagyom, hogy ismét magával vonszoljon, és miközben lépéseink egyre távolodnak a motorjától, az a kérdés kezd el foglalkoztatni, hogy hova is akar vinni.

Amikor azon sziklás részhez közeledünk, ahol először találkoztunk, meglepetten, de mosolyogva nézek fel Liam-re, aki szintén az ajkain mosollyal viszonozza a tekintetemet.

Először ő lép fel a sziklára, majd aztán engem is felhúz maga felé.

Ugyanannak a sziklának azon részén foglalunk helyet egymás mellett, mint akkor este.

- Nem hittem volna, hogy pontosan emlékszel arra, hogy hol is ültünk – jegyzem meg.

- Akkor most, minden bizonnyal csalódtál bennem – mondja, de nem megbántottan, hanem vigyorogva.

- Igen. De, ez kellemes csalódás – válaszolom mosolyogva.

- Ennek igazán örülök – vigyorog még mindig rám, és úgy helyezkedik, hogy a hátam mögé kerüljön.

- Mi... mit, csinálsz? – kérdezem hirtelen, amikor a karjait körém vonva, a hátamat a mellkasának dönti.

- Csak, kényelmesen elhelyezkedem. Ne tán, zavar? – kérdi, és az ujjaimmal kezd el játszadozni.

Nem felelek. Pontosabban, nem is tudok még megszólalni sem. Annyira váratlanul ért a cselekvése. Viszont egyáltalán nem érzem magamat, kényelmetlenül, vagy inkább zavartnak. Sőt mi több. Boldognak érzem magam. Meleget és biztonságot nyújtó ölelésében, pillanatokon belül ellazulnak az izmaim, és átadva magamat ennek a csodálatos érzésnek, végre megszólalok:

- Nem! Egyáltalán nem!

2014. május 27., kedd

SZÜNET!



Hey Ho!

Mielőtt azt hinnétek, vagy gondolnátok, hogy ez miattatok van, vagy hogy ellenetek irányul, Szeretném leszögezni, hogy ez NEM így van!
Azért rendelek el egy kis szünetet, mert erre most ismét, nagy szükségem van.
Nem az van, hogy nincs ihletem, vagy időm rá! Ha nem az van, hogy most úgy érzem, gondolkodnom kell. Mégpedig azon, hogy akarom -e még én ezt írni, avagy egyáltalán bármit is írni akarok -e még.
Közel négy éve már, hogy elkezdtem írni, és csak írtam, és írtam. És, most egyrészről ezért is kell némi gondolkodási idő, hogy akarok -e még a későbbiekben is írni, avagy már nem.
Másrészről pedig, az az ok, hogy már nem érzem úgy, hogy szeretnék 1D-s történetet, vagy bármelyik One Direction-os tagról írni. 
Már rengeteg, és számtalan velük kapcsolatosan íródó blog van fent itt a bloggeren, különféle témában.
Pl: Valamelyiküknek van egy lány testvére, aki beleszeret valamelyik tagba, akivel később össze is jön. Pl.: A lány vagy nagy rajongója a fiúknak, vagy sem... és éppen ezért jön össze velük. Vagy, a lány vmi szintén híres énekes, vagy híres a vmelyik család tagja, amely révén közel kerül a srácokhoz.... Vagy, gyerekkori barátja valamelyiknek, és a későbbiekben a barátságukból szerelem lesz... Vagy csak simán, vmelyik tag szerepel csak, de mint csak magán ember... és stb... és stb.
És ez miatt is, meg az miatt is, hogy már nem szeretnék az 1D-vel foglalkozni, sem pedig egyik taggal sem.
Nem azért mert már utálnám őket... egyszerűen csak azért, mert úgy érzem, hogy csak sablonos lenne az amit írnék. Még úgyis, hogyha nem arra alapoznám a tulajdonságukat, mint amilyennek őket megismerhettük.
Igaz, hogy akad egy-két olyan blog, amelynél vmelyik fiú tag a bandából az egyik főszereplő, amelyet szeretek és olvasok is... de őszintén szólva, nekem már elegem van a róluk íródó történetekből. (Kivéve abból az egy-két blogból, amelyet szeretek.)
Tudom... tudom, most azt mondjátok, hogy akkor hogyha elegem van már belőlük akkor ne olvassam, és ne is sértegessem azokat, akik mégis ilyen történeteket írnak.
Oké! Ezt alá is írom, hogy nem fogom! Hisz mindenki olyan történetet ír, amilyet akar! Mindenki olyan szereplő - karaktert választ, akit akar!
Én csak azt mondom, hogy egyenlőre felhagyok ezzel a történettel, és bloggal. 
Lehet, hogy mégis folytatni fogom majd a történetet... de lehet, hogy nem.
Az a helyzet, hogy ezt a történetet és az eddigi alap story-kat, amelyeknek a címét már a blogon is feltüntettem, már nem érzem úgy, hogy megszeretném írni.
Valami mást szeretnék.... valami olyasmi történeten gondolkozom és dolgozom, amelynek semmi köze az 1D-hez.
Inkább amolyan, szerelmes regény féleség... mint mondjuk pl.: Samantha Young: Dublin Street. 
Én most ilyesmi történeten agyalok... és egyedül csak ezen a történeten szeretnék most dolgozni - s erre koncentrálni, amelyet a későbbiekben a bloggeren is publikálni szeretnék majd.
Sajnálom. Tényleg, rettentően sajnálom, hogy most ezt a bejegyzést meg kellett írnom. De úgy éreztem, hogy úgy fer veletek szemben is, hogyha megmondom az igazat, s nem pedig különféle kifogásokat találni, hogy miért nem érkezik friss.
Ha esetleg mégis úgy döntenék, hogy folytatom majd a Derniére Danse - Az utolsó tánc c. történetet, akkor úgyis jelentkezem, ahogyan akkor is, ha úgy döntök majd, hogy mégsem írom tovább.

Köszönöm Nóci-nak, hogy tartotta bennem a lelket, és hogy támogatott, a kezdetektől fogva! KÖSZÖNÖM NEKED!

Remélhetőleg, hamarosan jelentkezem majd!!!

Ölel mindenkit, Dóry

2014. május 20., kedd

02. Az újbóli találkozás

Hey Ho!

Tudom azt mondtam, hogy a hét közepén várható majd az új rész - amely tulajdonképpen csütörtök lett volna -, de gondoltam, hogy mivel egy héttel ezelőtt hoztam nektek a prológust is, így mégis csak ma teszem fel nektek a részt. A folytatást, pedig majd a hétvégén hozom, ha véletlenül nem előtte.
Az első rész senkinek sem tettszett? Csak mert egyetlen egy komment sem érkezett az fejezet alá, így úgy hiszem, hogy nem nyerte el a tetszéseteket. Kérdezem, mi volt a baj vele? Esetleg, unalmas lett? Vagy, túl hamar jelenítettem meg benne, Liam-et? Vagy... vagy, mi? Érdekelne a véleményetek.
Jó-jó! Abba is hagyom, a panaszkodást! Helyette inkább, kellemes olvasást kívánok a második részhez!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Egy hét telt el azóta az éjszaka óta, amelyet a part egyik szikláján ülve töltöttem el, azzal a fiúval, akitől életem első csókját kaptam. Még most is beleborzongnom az emlékbe, amikor újra visszaidézem magamban, mézédes ajkait, melyek finom, lágysággal tapadtak az enyémekre.

Sokszor felvetődött bennem az a gondolat, hogy újra le kellene mennem oda, hátha ő is ott lesz, de a rettentő gyávaságomnak köszönhetően, semmi merszem nem volt elmenni odáig. De aztán mindig oda jutottam ki, hogy csak feleslegesen mentem volna, mert őt, aligha találtam volna ott. A megnyerő külsejének, a testet megborzongató hangjának és a szívet megdobbantó féloldalas mosolyának köszönhetően, már biztos megismert valaki mást, akivel foglalkozhatott, mindazon időn belül, amíg én rá gondoltam, és arra az együtt töltött éjszakára.

Persze mindezek gondolatok mellett, az a lehetőség is felvetődött bennem, hogy mi van akkor, ha mégis ott van a sziklánál, és azt várja, hogy egyszer megjelenjek? Ha, ő is gondol rám, mint ahogyan én rá?

Bárcsak, olyan merész és bátor volnék, mint barátnőm, Mandy! Ő az én helyemben, már rég elment volna oda – ahogyan azt a héten, gyakorta is a fülembe duruzsolta -. Vagy, már rég valaki mást pécézett volna ki magának. Igen. Ez ő! De én, ha akarnék se, tudnék olyan lenni mint ő – sóhajtok fel, miközben hagyom, hogy a barátnőm belém karolva vezessen végig kirakodó vásár terén.

- Már megint csak rá gondolsz, igaz? – fordul felém, és hátra tolja a fejére a napszemüvegét. Válaszként, csak bólintok, mire unottan megrázza a fejét. – Mondtam már neked, hogyha nem tolod le a képedet a partra, akkor hagyd a fenébe, és keress valaki mást. Nézz csak körbe! – mutat körénk – Ez a hely is, szinte teli s teli van, dögösebbnél – dögösebb pasival, és te csak aziránt az egy után sopánkodsz, akinek még a nevét sem tudod.

- Jó-jó! Igazad van. De... nekem ez nem megy. Én nem tudom magam, csak úgy egyszerűen túl tenni, egy másik fiún, mint te. De ígérem, hogy nem fogok utána ácsingózni – győzködöm, de mind a ketten tudjuk, hogy leginkább magamat próbálom meggyőzni erről.

- Nem kell, hogy megígérd! Csak az kell, hogy lazíts végre, és engedd el magad. Ha nem találkozol vele még ma se, akkor kerítünk neked egy másik pasit, aki elfeledteti veled azt, hogy ki is vagy valójában! – mondja, újra belém karolva, majd tovább vonszol magával a kirakodó bódék mellett.

A délután további részében, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elengedjem magam, ami Mandy mellett nem is volt olyan nehéz. Mellette, még ha nagyon ritkán is, de időnként önmagam lehettem. Ő volt mindig is az én támaszom, ahogyan most is.

- Nézz csak oda! – vonja magára újra a figyelmemet, barátnőm. – Oda, ahol az a fekete harley áll! – kérésére, abba az irányba fordítom a tekintetemet, amerre mutat. Ám amikor felismerni vélem az egyik ott álló tagot, aki viszont engem figyel, elakad a lélegzetem, míg a szívem hevesebben kezd el dobogni a mellkasomban.

Ő volna az? Nem lehet ő! Biztosan csak összekeverem valakivel! – gondolom magamban, még mindig rajta tartva a szememet. Amikor az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzza, amellyel már megajándékozott engem, első találkozásunk alkalmával, már semmi kétségem az felől, hogy nem ő az.

Hosszú percek telnek el amíg, mi egymást fürkésszük, amit tulajdonképpen nem is bánnék, ha a mellettem lévő vörös hajú lány, nem kezdene el bökdösni.

- Mi az? – kérdezem, nem véve le a szememet a fiúról.

- Mondd, hogy ő az! Mondd, hogy ez az a srác, akivel nem vagytok képesek levenni egymásról a tekinteteket, az ugyanaz a pasi, akivel egy egész éjszakát töltöttél el kettesben, azon a sziklán! Ugye? – kérdi, és amikor végre rá emelem a tekintetemet, látom, hogy mindentudóan elmosolyodik.

- Igen, ő az – bólintok rá, és amikor úja a fiúra pillantok, látom, hogy elindul... egyenesen felénk, mire én akaratlanul is, belemarkolok, barátnőm engem bökdöső karjába.

- Ne már! Mit csinálsz? – rántsa ki a karját az ujjaim közül. – Ó-ó! Ide tart! – vigyorodik el elképedve, amikor észreveszi az egyre felénk közeledő alakot – Istenem, milyen dögös! – sóhajt fel, és épphogy csak visszatudom tartani magamat attól, hogy én is felsóhajtsak.

- Sziasztok, csajok! – köszön ránk, mire rajtam, újra végig fut az a jól eső borzongás, melyet a hangja vált ki belőlem.

Istenem! Mi történik velem? – sóhajtok fel magamban.

- Helló! – mosolyog rá, bárgyún barátnőm, míg én csak inteni tudok neki.

Újbóli szótlanságom miatt, a barna szemei körül a nevető ráncait veszem észre.

- Örülök, hogy újra viszont látlak. Reménykedtem benne, hogy így lesz – jelenti ki, még mindig féloldalasan elmosolyodva.

- Ö... én is örülök – motyogom zavartan.

- Egyébként én, Liam vagyok – mutatkozik be.

- Mandy vagyok – viszonozza barátnőm a bemutatkozást, egyedül csak én nem.

Én nem is tudok megszólalni sem. Csoda, hogy az előbb sikerült kinyögnöm valamit. Na de most? Most meg áruljam el a nevem? Nem! Ezt nem tehetem! Nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én igazából! Nem akarom, hogy csak azért álljon velem szóba, mert én vagyok Danise Monroe, a híres francia jégkorcsolyázó! De akkor, mit mondjak, ki vagyok?

Gyerünk Danise, gondolkodj! Kell egy jó álcázó név. De mi legyen az?

Bár a nevem az lehet az igazi, csak a vezetéknevemet kéne megváltoztatni. De mire? – kérdem magamtól, amikor egyszer csak megpillantom az egyik elhaladó árus, névtábláján a: Jeremy Jenkins nevet.

Ez az! – kiálltok fel magamban, boldogan – Danise Jenkins, lesz a nevem.

Amíg magamban az új nevemen agyaltam, barátnőm idegesen bökdösni kezdi a karomat, míg a velem szemben álló srác, továbbra is kíváncsian vár arra, hogy én is eláruljam a nevemet.

- Danise – bököm ki.

- Danise, hm. Mintha hallottam volna már ezt a nevet – mondja, még mindig rajtam tartva a tekintetét.

- Megeshet, hogy nem csak én vagyok az egyedüli lány, akinek ugyanezt a nevet adták a szüleik – vágom ki magamat, feltehetőleg ügyesen, ami nem csak barátnőmet, de még engem is meglep.

- Igazad van – bólint rá. – Nem iszunk meg valamit? – kérdi.

- Miért is ne? – kérdez vissza, Mandy, és még mielőtt valami elutasításon gondolkodhatnék, barátnőm egy rám vetett huncut mosollyal az ajkain, fogadja el, Liam ajánlatát, aki egyszer csak minden szó nélkül mellém lép, és az egyik karját a derekam köré fonja, majd így vezet el minket az egyik ital bódéhoz.

Karjának ölelését a derekamon, egy újbóli borzongást vált ki, amelyet ő is észrevett. Tudom és látom is a gyönyörű barna szemeiből, amikor rám pillant...

2014. május 17., szombat

01. Naplemente & Napkelte

Hey Ho!

Íme itt is van az első rész. Mely lehet hogy számotokra kissé furcsának fog majd tűnni, de úgy gondoltam, és gondolom is, hogy épp ez miatt, mármint ami a fejezetben történik, lesz majd érdekesebb a folytatás. 
Ez a rész most, a női főszereplő szemszögéből íródott, amely nos, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseiteket! Skys-nak pedig köszönöm a prológushoz írt véleményét (és üzenem neked, hogy no para... nincs harag... örülök, hogy itt vagy újra, és hogy írtál...<3)
A második rész pedig, majd a hét közepén érkezik, míg a harmadik rész pedig egy hét múlva. Tudjátok, azt írtam, hogy hetente két rész lesz majd, így ehhez is igyekszem majd magamat tartani. És csak remélni tudom, hogy ez sikerül is majd. :) 
A következő részig is, pedig szép és kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Ehhez a részhez pedig, kellemes olvasást, és jó szórakozást, kívánok!

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Ha jól rémlik, egyszer azt hallottam, hogy legtöbbször a változások jók is lehetnek. Mint például, egy környezet váltás. De mindmáig, ezt értelmetlennek látom, és gondolom is.

Már mégis, miért... vagyis, mit javíthatna a helyzetemen, az, hogy most per pillanat, több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól? Jó, azt meg kell, hogy valljam, az hogy távol vagyok a szüleimtől, az örömmel és megnyugvással tölt el.

Örülök, hogy végre nem loholnak egész nap a nyakamon, az idegesítő szokásaikkal, és utasításaikkal. Végre, nem kell hallanom, amikor azt mondják nekem, hogy: Danise, neked csak a tánc legyen az első létfontosságú dolog! Ne koncentrálj másra, csak is arra, hogy mindig a legeslegjobbra törekedj!
Ebben az egész utazásban, ez az ami miatt örülök annak, hogy nem vagyok a szüleim közelében, akik szerencsére, azt sem tudják, hogy hol is lehetek, ahogyan senki más sem, kivéve egy valakit. Aki nem más, mint az én legeslegjobb barátnőm, Mandy.

Ő az egyedüli személy az életemben, aki tudja, hogy miken mentem keresztül eddigi, tizennyolc évem során, és azt is, hogy hol vagyok.

Ha ő, nem vetette volna fel, hogy jöjjünk el otthonról, és utazzunk el valamerre, akkor, most még mindig azt kellene elviselnem, hogy az anyám, minden olyan orvoshoz, magával hurcoljon, aki valamicskét is tudna segíteni a lábamon.

Pedig, tudja nagyon is jól, hogyha nem pihentetem éppen eleget, és ha nem járok kezelésekre Dr. Smith-ez, akkor az orvos balsejtelme valósul meg.

De nem! Ő ezt, meg sem hallotta, vagy nem is akarta meghallani! Neki egyedül csak az a fontos, hogy táncoljak, akár egészséges lábbal, akár beteggel.

Pont úgy viselkedett velem a sérülésem óta, mintha nekem nem számított volna, és mintha nem is számítana a verseny, és az hogy táncoljak. Pedig ez nem igaz! Igen is számít, és jelent is nekem.

Mióta az eszemet tudom, mindig is jég táncoltam, és nem csak azért, mert ezt ők erőltették rám – persze, az igaz, hogy ők voltak akik először a jégre vittek -, hanem azért, mert tényleg ezt akartam csinálni. Mert olyankor amikor a jégre léphettem, igazán egyedül érezhettem magam, de leginkább szabad voltam.

Most viszont, itt vagyok Los Angeles tengerpartján, az egyik kiálló sziklán ülve, lóbálva a lábaimat és a tekintetemmel, a naplementét fürkészem, miközben a langyos, s lágy szellő a hajat libbenti meg.

Nem foglalkozom a tengerparton lévő hatalmas bulizó társasággal, ahogyan most a barátnőmmel sem, aki könnyű szerrel vetette bele magát a táncba és az alkohol fogyasztásába. Kettőnk közül, mindig is ő volt az, aki szart a világra, és élte az életét, mindenkitől függetlenül. Ő mindig is azt tette, amit csak akart, mert megtehette. De én? Én, mindig is azt tettem, amire a szüleim utasítottak.

Még a hajamat sem festhettem be, ahogyan a körmeimet sem, de még kirívó ruhákat sem hordhattam. Ahogyan bulizni se járhattam el, soha. De most minden megváltozik! – jut eszembe, Mandy jobb kedvre derítő kijelentése.

Na igen! Annyiban igaza lett, hogy most távol a szüleimtől, és a médiától, és mindenki mástól, aki akár ismerhet is engem, most azt tehetek amit csak akarok, vagyis, amit eddig még nem tehettem meg.

Az első dolog, amit megtettem az utazáson kívül, az az volt, hogy befestettem, méz szőke hajamat, vöröses barnára. A második, hogy lecseréltem a sznob ruháimat, olyan ruhákra, mint amilyeneket egy átlagos, szabad lány hordhat. Végre, nem kell kosztümökben járkálnom! – könnyebbültem is meg rögvest, amikor levethettem magamról őket.

A körmeimet pedig, a hajamhoz illően vörösre festettem be, már csak dacból is, emlékezve arra, hogy anyám ha most látna, szörnyet halna a kinézetem láttán.

De most nem gondolhatok a szüleimre! Nem azért vagyok most itt, távol több kilométerekre az otthonomtól, hogy most miattuk rágjam magam, hanem azért, hogy megtapasztalhassam azt, hogy milyen is a normális, fiatal tinédzserek élete! – figyelmeztetem magamat, amikor egyszer csak halk lépteket hallok meg magam mögött.

Ki lehet az? – kérdezem magamtól, miközben azon vagyok, hogy nehogy megforduljak. – Hátha észre veszi majd magát,és elmegy!

Eltelik néhány másodperc, amikor az idegen, nem szólalva meg, helyet foglal mellettem, csupán alig egy karnyújtásnyira.

Hiába vagyok kíváncsi arra, hogy ki is lehet ő, de egyszerűen képtelen vagyok arra rávenni magamat, hogy akár rá is pillantsak!

Ki lehet ő? És mit akar?
Némán ülünk egymás mellett, és bár érzem, hogy időnként a tekintetét rám szegezi, én azonban mégsem tudok rá nézni. Pedig az illata, az a finom citromhéj illata amelyet a szél fúj felém, mélyen az orromba kúszta magát, ezzel is, összezsugorítva a gyomromat.

Érthetetlen ez az egész helyzet, hiszen még azt sem tudom, hogy ki az, és hogy – hogy is néz ki, de azt tudom, hogy fiú. Bár lehet, hogy férfi!

Vajon bántani akar? Ha igen, akkor mégis mire vár? Miért nem tett már valamit?

Lehet, hogy csak szimplán ő is csak a naplemente miatt jött ide, és nem miattam!

Igen! Ez lehet az oka az itt létének, és nem pedig én! – próbálom megnyugtatni magam, amikor egyszer csak, meghallom, kissé érdes, mély hangját, amely furcsa érzést kelt bennem, és amelytől megborzongnom.

- Szép nem? – teszi fel újra a kérdést, amikor még mindig nem szólalok meg. – Igaz, nem vagyok egy romantikus alkat, sőt mi több utálom a csöpögős és nyálas dolgokat, de ez. A naplementét azt szeretem. Van benne valami... valami, amely miatt akarva s akaratlanul is, de lenyűgöz, és megnyugtat – folytatja tovább, amikor észreveszi, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. – Viszont a napkeltét, azt még nem láttam. Pedig kíváncsi lennék rá, hogy milyen is lehet. Te láttad már?

Válasz helyet, csak nemlegesen megrázom a fejemet, de még mindig nem nézek rá. Nem értem saját magamat, de őt sem, hogy mégis miért beszélt még mindig hozzám azután is, amikor nem feleltem neki, amikor megkérdezett.

- Mit szólnál hozzá, hogyha együtt megvárnánk amíg fel nem kell a nap? – kérdez ismét, mire én csak megvonom a vállam. – Ez most mit jelent? Igent, vagy nemet? Mert azt jelentheti mind a kettőt.

- Még... khm... még meggondolom – szólalok meg, és végre ránézek.

Ám amikor megpillantom az arcát, a lélegzetem is eláll. Rövid sötét haja enyhén felzselézve lapul a fején, míg az arcát csupán alig pár napos borosta fedi. A csokoládébarna szemeivel, még helyesebb a profilja. Ő a leghelyesebb srác, akit valaha is láttam – jelentem ki magamban, amikor az ajkait egy féloldalas mosolyra húzza.

- Még nem láttalak erre felé, új vagy itt, igaz?

- Igen – bólintok rá.

- És, egyedül vagy a családoddal? Esetleg a barátaiddal, vagy a barátoddal? – érdeklődik kíváncsian.

Nem felelek azonnal, hiszen azt sem tudom, hogy most csak azért kérdezi, mert szimplán csak kíváncsi, avagy esetleg valami hátsó szándékai is vannak. De aztán amikor a barna szemeibe nézek újra, önként adok válaszokat a feltett kérdéseire, igaz vigyázva, nem fedve fel a valódi kilétemet.

- Egy barátnőmmel vagyok itt, egy amolyan csajos kiruccanásként.... Elég messze lakom innen... Egyke vagyok, sajnos. De a barátnőm, ő olyan nekem mintha, a testvérem volna.... – és, így egymást faggatva, múlik el felettünk az idő, és az éjszaka.

Megtudom, hogy ő itt lakik az édesanyjával, két húgával és a gyerekkori legjobb barátjával, aki tulajdonképpen a nagyobbik húgával jár. Amikor rákérdeztem arra, hogy őt nem zavarja –e, hogy a barátja a húgával jár, azt felelte rá: hogy amikor megtudta, hogy ők együtt vannak, összeverekedett a fiúval, majd a bunyó végeztével, az áldását adta rájuk.

Meglepetten néztem rá ekkor, de amikor észrevettem a karjain a tetoválásokat, és a fekete pólója alól kidudorodó izmokat, akkor már értettem az akkori viselkedését.

Miközben őt hallgatom, arra gondolok, hogy bár van benne valami, talán a viselkedése, talán a stílusa, vagy a gondolkodás módja az, ami miatt olyan rosszfiús hatást kelt az emberben, azonban a közvetlenkedésével és azzal, hogy megszólított, mégis úgy hiszem, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint amilyennek tűnni akar.

Bár igaz is, alig pár órája, hogy ismerem őt, mégis honnan állíthatnám azt róla, hogy ő nem rossz?! Lehet, hogy csak most ilyen, és holnap, vagy a legközelebbi találkozásunkkor tökre bunkón fog majd viselkedni, de ezzel majd ráérek akkor foglalkozni. Most csak élvezni akarom ezt a pillanatot. A pillanatot, hogy ő itt van mellettem, és velem beszélgetve, várva a napfelkeltét, az helyett, hogy bulizna a parton lévőekkel...

- Nézd csak! Ott jön! – mutat arra fele, amerről a nap éppen lassan fel kelni látszódik.

Mind a ketten elhallgatunk, és csak a felkelő napra figyelünk.

Milyen gyönyörű! Akárcsak a naplemente! – gondolom magamnak, és amikor a beszélgető társamra pillantok, aki viszonozza is a pillantásomat, az ő szemei is ugyanazt az érzést tükrözik vissza, amelyeket valószínűleg az enyémekben is látni lehet. Élbűvölést és lenyűgözés, amelyet a nap felkelése ébreszt fel bennünk.

- Gyönyörű! – hangzik el egyszerre mindkettőnk szájából ez az egyetlen egy szó, mire először egymásra mosolygunk, majd amikor a tekintetünk a másik ajkára téved, a távolság amely köztünk van, mintha egy szempillantás alatt lerövidült volna.

Magam sem tudom, hogy ki csókolta meg először a másikat, de azt igen, hogy amikor ajkaink egymásra találtak, soha... hogy soha nem éreztem még ilyent. Ilyen felülmúlhatatlan, csodálatos érzést, amelyet ajkaink egymáshoz való érintése vált ki belőlünk. A tapasztalatlanságom, mintha nem is létezne, könnyedén viszonozom a csókját, és cseppet sem érdekel, hogy jó formán, nem is ismerjük egymást.

- Hűű – motyogom zavartan, amikor elválnak ajkaink és én a levegő után kapkodok, ahogyan látom ő is éppen.

Nem hittem volna, hogy az életem első csókját, egy olyan fiútól kapom majd, akinek még a nevét sem tudom, de mégis vele voltam egy éjszakán át. Ahogyan azt sem hittem volna, hogy ennyire élvezni is fogom ezt a csókot.

Azonban mielőtt tovább mélázhatnék életem első csókján, és a mellettem ülő fiún, a telefonom mely mindez idáig néma volt, most: Nickelback – Never Again c. dala, most fülsértőként hat ránk. Ijedtem pattanok fel ültő helyemből, és kapom elő az Iphone-omat és mielőtt megnyomnám a fogadó gombot, vörös hajú barátnőm nyelvnyújtogatós képe villog fel előttem.

- Hol van az én jéghercegnő barátnőm? – csendül fel, aggódó hangja.

- Csak itt lent a parton, de már megyek is – felelem.

- És melyik részén? Mert én sehol sem találtalak. Épp az imént értem haza, de amikor nem leltelek itthon, megijedtem – mondja, mire enyhe bűntudat kezd el ébredezni bennem. Legalább egy sms-t írhattam volna neki, amelyben a hol létem helyét megadhattam volna neki.

De az az igazság, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt kint fogom majd tölteni az éjszakát, ráadásul egy fiúval. A fiúval, akinek a csókjától, még mindig bizsereg az ajkam.

- Ne haragudj! – kérek tőle bocsánatot.

- Ha egy pasi van a háttérben, akkor már rég el is van felejtve a dolog. Ugye, egy állatian jóképú pasi társaságában töltötted az éjszakát? – kérdi, és érzem a hangjában, hogy kezd izgatott lenni.

- Igen – ennyit mondok neki, hiszen tudom, hogy nem lettem volna képes letagadni előtte az igazságot, mert ő mindig is nagyon jól rátudott érezni a dolgokra, ahogyan az igazságra is.

- Wáááááá! El sem hiszem! Ezt most komoly? Na azonnal sipirc vissza a nyaralóba, és hallani akarom a részleteket! – kiáltja bele a telefonba, mire én remélni tudom, hogy a már mellettem álló srác, semmit sem hallott abból, amit a barátnőm mondott.

- Oké. Jó-jó, Mandy! Most leteszlek, mindjárt ott leszek! Szia! – köszönök el tőle, majd amikor ő is bekiált egy: Sziát! – a készüléket visszacsúsztatom a zsebembe. – Bocs, csak a barátnőm volt. Most... most mennem kell – motyogom zavartan az orrom alatt, amikor újra ránézek.

- Nincs semmi baj! – mosolyodik el. – Esetleg láthatlak még valamikor?

Uhh... erre most mit feleljek? Egyrészről azt szeretném neki mondani, hogy igen. Viszont másrészt, pedig nemet mondanék. Szimplán már csak azért is, mert ha rájön arra, hogy ki is vagyok én... akkor félek, hogy csalódni fogok majd benne, és abban a pillanatokban, amelyeket az elmúlt éjszaka alatt éltünk át.

- Nem tudom – csupán csak ennyit mondok, ami voltaképp maga az igazság is.

- Értem – bólint rá. – És, a nevedet elárulod?

- Nem! – bököm ki hirtelen. Majd kérdő és nevető tekintetét látva, elárulom neki az okát is. – Ne rontjuk el ezzel ezt a pillanatot! Ha majd viszont találkozunk, akkor elárulom majd a nevem.

- Rendben – mosolyodik el, majd miután végig simít az arcomon, segít lemenni a szikláról, amely előtt egy utolsó pillantás után elválnak az útjaink.

Amikor már eltávolodunk egymástól, még egyszer hátra tekintek, és amikor látom, hogy ő is éppen így tesz, az ajkaim úgyszintén elsőre mosolyra húzódnak, majd egy apró nevetés tőr elő belőlem, miközben egyre közeledem, a nyaraló felé...

2014. május 12., hétfő

00. Prologue

Hey Ho!

Újra itt! Újra egy újabb bejegyzés! És egy Újabb történet! Egy történet, amellyel egy bizonyos kis ideig foglak majd titeket szórakoztatni (legalábbis remélem, hogy majd így lesz)! Nem is fűznék most ehhez a bejegyzéshez konkrétan semmit, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog majd nektek. A tartalmat amiről a történet fog majd szólni, azt ide is leírom nektek, hátha akad köztetek olyan, aki még nem olvasta volna el. Mellé pedig egy prológust is hoztam nektek! 
A héten, pedig megpróbálom meghozni már az első fejit! Addig is legyen mindenkinek vidám, szép és kellemes hete!

Ölel mindenkit, Dóry

Dernière Danse - Az utolsó tánc

 

A híres francia, fiatal jégkorcsolyázó, Danise Monroe, hirtelen az egyik napról a másikra, eltűnik, miután megtudja, hogy a legutóbbi lábsérülése miatt, soha nem táncolhat.

Senki sem tudja, hogy hol van, és hogy mi lehet vele. Mindenki keresi őt, ő azonban, hogy senki se találhasson rá, hosszú utat tesz meg, egészen Los Angelesig, ahol mindenki csak Danise Jenkis-ként ismeri meg őt.

Danise, a számára oly felfoghatatlan hír, miatt egészen magába roskad, de csak addig, ameddig nem találkozik, a szőke herceg - fehér lovon, helyett a barna herceggel, egy fekete harley motoron. Aki a rossz fiús sármával, és őrjítő féloldalas mosolyával, egy szempillantás alatt leveszi őt a lábáról.

A kettőjük kapcsolata, mint egy tündérmeseként indul el... azaz, a jó kislány, beleszeret a rosszfiúba, aki viszonozza is a szerelmét... minden happy-n alakul, vagyis csak majd nem... hiszen, közben valaki, aki csak is a magáénak akarja a barna herceget, rájön, Danise valódi kilétére... és, hogy szétválaszthassa a szerelmespárt, leleplezi a lányt. Aki bár, fájó szívvel, de mégis visszatér a hazájába, ahol meg kell küzdenie, a szerelme elvesztésével, a mindenre elszánt, és csak az önmagukkal foglalkozó szüleivel, és persze a sajtókkal is

És bár nem szabadna táncolnia, mégis részt vesz a jégkorcsolya tánc, bajnoki versenyén, csak hogy eltáncolhassa: Az utolsó táncát...

Hogy lehet –e, még közös jövője Danise-nek és a barna hercegnek... és, hogy happy end-del végződik –e a történet... azt, ha nyomon követed a főhősnőnk életét, megtudhatod...

[Danise]

Prológus

Beszív, s ki fúj! Beszív, s ki fúj! – ismételgetem magamban, mielőtt egy utolsó mély levegőt veszek. Amikor a nevemet hallom a hangfalakból visszhangzani, egy nyugodt mosolyt varázsolva az arcomra, kilököm magam a jégre. Megvárom amíg mindenki elcsendesedik, és előtétedig a csarnok. Egyedül csak én vagyok kivilágítva, ami egyrészről zavar is, másrészről pedig örülök neki. Örülök, mert így tudom, hogy egyedül csak én látszom, és engem figyel mindenki.

Amíg visszaszámolok magamban tízig, a csarnokot betölti az a finom és lágy dallam, amelyre most táncolni kezdek. Nem számít más, ahogyan senki sem, egyedül csak is arra figyelek, amit a zene és a tánc művel velem.

A bal lábamat lendítve siklok előre, majd a jobbal lendítek és másfél fordulat után a jobb lábamra, hátrafelé érkezem vissza a jégre.

Hallanom kéne a tapsokat ilyenkor, de én nem figyelek oda. Hiszen ez csak egy szimpla Axel volt, amit minden itt lévő versenyző megtudott eddig csinálni. És ez ugyanígy megyen végig, egészen a Holdig. Az egyetlen egy olyan elemig, amelyet eddig még soha sem tudtam megcsinálni. Pedig egyszerűnek tűnik, de valahogy soha sem a legjobbkor kezdem el... amikor megérkezem a mérleg forgásból, csak úgy mint mindig, úgy most is rögvest a Hold-ba akarok megérkezni, de nem sikerül. Az egyik lábam kisiklik alólam, és én elveszítem az egyensúlyomat. Tudom, hogy hatalmas és fájdalmas zuhanás lesz ez, de igyekszem nem kimutatni az érzéseimet...

Amikor elterülök a jégen, mindenki egy emberként kiált fel, míg a verseny rendezői, orvosért kiáltanak, akik az orvosi táskájuk mellé egy hordágyat is magukkal hoznak. Mr. Smith, a versenyzők mellé kirendelt orvos, amikor megtapogatja a sérült bal lábamat, és az én ajkaimat pedig egy fájdalmas sziszegés hagyja el, akkor nem kertelve, int a szüleimnek, akikkel együtt le visznek a jégről, ki a csarnokból, majd az ott álló mentők egyikébe raknak be. Hiába tiltakozom, hogy nem kell engem kórházba vinni, nem hallgatnak rám. Csak apám szól rám szigorúan, hogy fejezzem be a hisztit.

Nem is szólok többet, viszont a bokámban egyre erősebben érzem a fájdalmas lüktetéseket, amelyek miatt, Dr. Smith, együtt érzően és vigasztalóan simogatja meg a kezemet.

- Minden rendben lesz! – suttogja, amint megérkezünk a Szent Anna kórházhoz.

Ott minden olyan gyorsan történik, hogy követni sem tudom az orvosok cselekvéseit, pláne meg azután nem, miután egy jó adag fájdalom csillapítót és nyugtatót belém fecskendeznek, amelyektől érzem, hogy rövidesen elveszítem a külvilággal a kapcsolatot...

Amikor felébredek, egy steril kórházi szobában találom magamat. A ruhám helyet, egy kórházi hálóing van rajtam, míg a fájós lábamat pedig sűrű géz kebelezi be.

Már épp orvosért avagy nővérért kiáltanék, amikor egyszer csak felismerni vélem anyám idegesen felcsattanó hangját, amelyet valószínűleg az orvossal szemben használhat.

- Nem érdekel! Márpedig az én lányom akkor is táncolni fog, és hamarosan jégre fog majd lépni. Éppen ezért, vagy segít rajta, vagy kerítünk a számára egy másik orvost.

- Asszonyom, ez nem így megy. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de ahhoz hogy felépülhessen a lánya, ahhoz idő kell, és itt nem egy-két hétre gondolok, hanem többre, hónapokra akár
– mondja egy mély, rekedt tónusú hang.

- Nem! Szó sem lehet arról, hogy több hónapig ne lépjen a jégre! Neki ott a helye! – kiáltja anyám, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet! Kérem hallgasson rám, és hagyja, hogy hadd kezeljük őt, addig ameddig helyre nem jön – kéri az orvos, de én már nem is figyelek oda, amit az anyám válaszol neki.

Egyedül csak is arra tudok gondolni, amit az orvos mondott. „Márpedig, ha nem hallgat rám, akkor még az az ötven százaléknyi esély is odavész, hogy valaha is versenyezhet!”...

Nem! Nem! Nem! Én táncolni szeretnék! Nem lehet, hogy egy szimpla kis eséstől, minden álmom odavesszen – mondogatom magamnak, miközben magatehetetlenül, az időközben kicsorduló könnyeimet törölgetem le az arcomról...