Részlet!

Hey Ho!

Ilyen még nem volt, legalábbis ezen a blogomon nem, hogy részletet/ízelítőt hoztam volna az éppen következő fejezetből. De most kivételt teszek, ugyanis nem tudom, hogy a héten sikerül -e befejeznem a részt. Sajnos, orvoshoz kell, hogy menjek holnap délután, és holnap  után is. Csütörtökön meg nagy takarítást kell végeznem, pénteken meg szintén orvos és fogorvos, és aztán a hétvége... na igen, az meg a húsvéti előkészületek. Aligha lesz egy szabad percem is, de ha mégis lesz, akkor írni fogom tovább a fejezetet, és igyekszem, még a héten befejezni és feltenni!
Addig is itt van ez a kis részlet, remélem tetszeni fog majd.

Ölel mindenkit: Dóry

Együtt

"Mosolyra húzódik a szám, a lányra gondolva, aki soha nem adta fel, hogy én valaha bárkinek is megnyíljak.
- Nézd csak, hogy milyen elbűvölő amikor mosolyog! – szólal meg egy ismerős hang mellőlem, akire amikor felnézek, szintén rámosolygok. – Csak nem rám gondoltál? – húzza fel a szemöldökét kíváncsian, miközben a szemeiben jókedv és humor tükröződik vissza rám.
- Sajnálom. De el kell, hogy keserítselek... nem rád gondoltam – próbálom komolynak tettetni magam, ám amikor a srác tetettet megbántottságában, az ajkai szomorúan lekonyulnak, elnevetem magam.
- Ez fájt! – szorítja az egyik kezét a szíve fölé. – Na, jó! A tréfát félretéve, örülök, hogy most már mosolyogni is láthatlak – ölel magához. – Szia!
- Szia! – köszönök vissza, és visszaülök a helyemre.
Zach hozzám hasonlóan, helyet foglal, éppen csak velem szemben, majd a mellettünk elhaladó Tom-nak leadja a rendelését.
Amíg a rendelését várjuk, Zach kifaggat a mosolygásom okáról. Lehet, hogy meg kellene hogy lepjen, avagy furcsának kéne találnom, hogy őt is beavatom az életem régi és jelenlegi időkorszakában, de mégsem érzem, hogy ez így lenne. Kedvelem őt, és egy jó barátot látok benne. S valamiért, meg is bízok benne.
- Emily! – hallom meg Gin hangját, aki a nevemet kiáltva közelít felém, egy hatalmas nagy mosollyal az arcán, amely ugyanúgy terebélyesedik a mögötte érkező többiekén is. – Alig vártam már, hogy találkozunk! A bátyám, mindent elmondott! Vagyis azt, hogy ti jártok. Ez annyira jó hír! Úgy örülök nektek! – ölel meg szorosan, amelyet én viszonozok is. Amikor elenged, a többiek is köszöntenek.
- És, Liam? – kérdem, kíváncsian fürkészve a hátuk mögött, hátha észreveszem a fiút.
- Ne aggódj! Nem lépett le. Mindjárt ő is jön – nyugtat meg Gin, majd összetolva az én asztalomat a szomszédos asztallal, helyet foglalnak.
Amikor Tom újra megjelenik mellettem, kissé meglepetten veszem észre, hogy nem csak Zach italát hozta ki, de a többiekét is. De nem teszem szóvá, helyette belekortyolok a saját italomba.
- Várj csak! Te most összejöttél, Liam-mel? – teszi fel a kérdést, Zach zavarodott tekintettel.
- Igen, haver! Emily, most már a barátnőm! – feleli helyettem, egy mély bársonyos hang, közel a fülemhez, és én megborzongok. – Szia! – köszönt az ajkaimhoz közelítve, és mielőtt viszonozhatnám köszöntését, váratlanul megcsókol, hosszan és mámorosan, teljesen elkábítva engem..."

Chapter 12

Hey Ho!

Igaz azt mondtam, hogy valószínűleg csak a hétvégén lesz várható a következő rész, azonban most meglepetésként, mégis ma/most hoztam, kárpótolva azért, amiért az előző rész, nem lett valami nagy durranás. :$ Viszont remélem, hogy ez a rész elnyeri majd a tetszéseiteket. Két szemszögből íródott: Emily-éből és Liam-éből. Megvallom nekem a vége tetszik igazán. :)

Az előző részhez írt véleményeket, nagyon szépen köszönöm! És Mo-nak is a díjat! :)

A következő rész érkezésének időpontja még kérdéses, de megpróbálom hamarabb hozni majd. 

Addig is, kellemes olvasást kívánok, és legyetek "rosszak"! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Emily]

Leszel a barátnőm?

Most ez tényleg megtörtént? Vagy csak álmodom? Liam, tényleg randira hívott? Egyáltalán nevezhető ez randinak? Végül is azt kérdezte, hogy nem –e tölteném vele a holnap délutánt, ami azt jelenti, hogy csak ő meg én lennék.

Mintha milliónyi pillangó repesne a hasamban, olyan boldog vagyok. Csak álmodoztam és ábrándoztam erről a pillanatról, de hinni nem hittem benne, hogy egyáltalán meg is valósulhat.

De amikor a mellettem ülő srácra pillantok, aki ugyanúgy fürkészi az arcomat, mint ahogyan én az övét, már elhiszem azt, hogy ez a valóság.

Vajon hova fogunk menni, és mit fogunk csinálni? – kérdezem magamtól, amikor megszólal egy másik hang a fejemben, és csak egyetlen egy nevet emleget: Rachel... Rachel... Rachel...

Jesszusom! Rachel! Még is hogy felejthettem el, hogy már neki ígérkeztem el, a holnapi nap folyamán?

Most mégis mit csináljak?

A korábbi mosoly eltűnik az arcomról, és a kétségbeesés veszi át a helyét, amelyet a velem ülő fiú is hamar észrevesz.

- Mi az? Mi a baj, Emily? – kérdezi aggódva.

- Én... az a helyzet, hogy a... holnapi napra, már elígérkeztem valaki másnak, és ez... – motyogom bűnbánóan, és egy kis időre lehajtom a fejemet, mind addig ameddig annyira össze nem tudom szedni magam, hogy akadálymentesen tudjak beszélni. – Megfeledkeztem róla, és csak most jutott az eszembe, hogy a holnap délutánt, mégsem tudom veled tölteni. Liam, én, nagyon sajnálom. Ha... – ha mégis mi? Mégis mit mondhatnék?- gondolkozom magamban a folytatáson, ám Liam, bár az arca és a tekintete egy pillanatra szomorúságot, és csalódottságot mutatott, mostanra már ugyanazt a féloldalas mosolyát virítva rám, amely megdobogtatja a szívemet... és kezdem azt hinni, hogy ő, ezzel tisztában is van.

- Nincs semmi baj. Értem én – mondja, miközben feláll mellőlem. – Talán, majd valamikor máskor – vonja meg a vállát, és bár az a féloldalas mosoly azt mutatja, hogy ezzel az egésszel nincs semmi baja, amit tulajdonképpen el is hinnék neki, ha... ha a hangja el nem árulná őt.

- Liam... – ejtem ki a nevét kétségbeesetten, miközben azon tanakodom, hogy miként is tudnám elérni azt, hogy amit az előbb mondott az, valóban igaz is legyen, amikor megjelenik mellettünk, Monic barátja, Keith.

- Sziasztok! – köszönt minket, Liam-et egy kéz és válldörgöléssel, míg engem egy öleléssel. – Mit csináltok itt kint? – kérdezi kíváncsian.

- Semmit – vágja rá Liam kikerülve engem, majd felmegy a lépcsőn és belép a házba.

- Ennek meg mi a baja? – fordul felém, Keith.

- Semmi. Nem érdekes – vonom meg a vállam. – Én azt hiszem, most hazamegyek. Megmondanád a többieknek, hogy sajnálom, de nagyon fáradtnak éreztem magam, és ez miatt hazamentem? – esdeklő a hangom, amely miatt kissé furcsán, majd fürkészően tekint rám. Azonban nem kérdez semmit, csak bólint, amelyet én egy öleléssel meg is köszönök neki, majd elbúcsúzva tőle, elindulok haza.

Ezt most aztán jól elszúrtam! Miért ilyen nehéz, és bonyolult minden?

Annyira rosszul érzem magam, amiért le kellett mondanom a holnap délután Liam-mel. Pedig amikor feltette nekem a kérdést, mennyire boldog voltam. Szinte úsztam a boldogságban... de csak egy kis ideig. Mert utána, ez a boldog rózsaszín felhő avagy buborék, egy szempillantás alatt kipukkadt.

Mégis hogy felejtkezhettem meg Rachel-ről? A lányról, akit hosszú ideig próbáltam nem észrevenni, és igyekeztem eltaszítani magamtól, és most pedig talán élete egyik remény sugarát adtam neki, miszerint ő neki is végre megnyílok... vagy legalább is, úgy állhatok majd hozzá, mint ahogyan azt egy barátnő is tenné.

De akármennyire is örültem annak, hogy egy olyan srác, mint: Liam, Helyesbítve, maga a srác, aki már az első pillantásnál levett a lábamról, velem szeretne tölteni egy délutánt. Velem, egy árva lánnyal, az helyett, hogy olyan lánnyal lenne aki valóban és tényleg illene hozzá. Azonban, amikor a fekete hajú lány neve és az arca a gondolataimba férkőzte magát, egyszerűen tudtam, vagyis éreztem azt, hogy őt kell választanom. Főleg meg azok után, ahogyan viselkedtem vele, és ahogy reményt öntöttem belé.

Nem lett volna helyes a részemről, ha helyette, azt a lehetőséget választanám, amely esetleg összehozhatna azzal a fiúval, aki tetszik nekem. Aki miatt a szívem, valahányszor csak megpillantom, hevesebben kezd verni.

Bárcsak... bárcsak itt lennél velem, most anya! Bárcsak elmondhatnád, hogy mit is kellett volna tennem! – sóhajtok, fel fele nézve az égre, pont úgy, mint akkor, amikor elvesztettem a számomra legfontosabb, három embert.

Gondolataimat, egy ismerős hang zavarja meg, aki a nevem kiáltásával igyekszik megállásra késztetni. Amikor megállok és hátra pillantok, Liam felém közeledő alakját vélem felismerni...

[Liam]

Én, ostoba! Idióta! Barom! ... – és még további illetővel jelzem magamat, miközben azután a lány után futok, aki elvette az eszemet.

Nem is tudom, hogy mi ütött belém akkor amikor otthagytam őt Keith-el a ház előtt... egyszerűen nem tudtam akkor tovább ott maradni vele. Nem azért, mert lemondta a holnapi „randinkat”, - bár ez is közre játszott, hiszen sértette az önérzetemet, de leginkább a szívemet -, ha nem azért, mert nem akartam semmi olyasmit mondani, amelyet aztán később megbántam volna.

Pedig milyen boldoggá tett azzal, hogy igent mondott. De aztán... aztán amikor közölte velem, hogy már másnak ígérkezett el, a csalódottság mellé amelyet éreztem, a féltékenység leple is utol ért. Mert biztos voltam abban, ahogyan most is, hogy azzal a sráccal lesz, akivel nap, mint nap láttam a bárban, beszélgetni és nevetni.

Igaz nem rég még azt akartam, hogy inkább vele legyen, és őt válassza. Azonban mostanra bár beláttam, hogy amit a legesleginkább akarok, az az, hogy velem legyen. Annak ellenére is, hogy én balhés srác vagyok, aki szereti felpörgetni az adrenalinszintjét, motoros versenyezéssel, és minden egyéb kihívással, köztük a verekedéssel.

Vajon ha ezt megtudná rólam, akkor is akarna? Ha egyáltalán ő is akarna engem?

Igaza volt Keith-nek és Gin-nek, is hogy egy nagy seggfej voltam, amiért csak úgy otthagytam őt.

Amikor megláttam a lányt, aki alig pár méternyi távolságnyira lehetett tőlem, a nevét kezdem el kiabálni, amelyet amikor meg is hall, megáll és hátrafordul.

Megpillantva és könnyes szemeit, még számtalan szitok szóval illetem magam, hiszen tudom, hogy a viselkedésem miatt ilyen szomorú.

- Idiótán viselkedtem veled, amiért bocsánatot is kérek tőled – szólalok meg amikor, megállok előtte. – Hazudtam neked, azzal, hogy nincs semmi baj azzal, hogy már, mással van programod. Mert igenis baj volt. Mégpedig egy olyan baj, amely... – istenem, de nehéz be ismerni neki - ... amely féltékenységet hozott ki belőlem – nyögöm ki elfúltan.

Pillanatokig néma csend telepszik közénk, és ő csak könnyes szemmel mered rám, míg végül szólásra nyitja finom ajkait.

- Féltékenységet? – kérdezi, mire bólintok – De, miért?

Miért? Miért? Ezt komolyan megkérdezte? Hát még nem esett le neki, hogy tetszik nekem?

- Mert nem akarom, hogy mással légy! Azt akarom, hogy velem legyél! – felelem őszintén, a szemeibe nézve.

Hát, végül kimondtam. Most már tudja. Egyfajta megkönnyebbülés ez részemről, másrészről pedig szorongással önt el, hiszen mi van akkor, ha ő nem érez így? Akkor mihez kezdek majd? Eltudnám –e viselni azt a tudatot, hogy ő mással van? Hogy más öleli és csókolja őt, és nem én?

- Miért? – kérdezi, és amikor hitetlenül a szemeibe nézek azt látom, hogy tényleg tudni akarja, hogy miért, akarom azt, hogy velem legyen.

- Kedvellek, Emily! Szeretek a közeledben lenni, és szeretem látni a gyönyörű szemeidet és mosolyodat. Pontosabban nem tudom, hogy miért, vagy legalábbis még nem tudom. De azt igen, hogy azt akarom, velem légy. Hogy a barátnőm légy.

- Én is kedvellek, és én is szeretek a közeledben lenni – feleli néhány másodperc után – amely számomra, hosszú időnek tűnt, mert azt akartam tudni, hogy ő, hogy érez. – Csak... csak...

- Csak? – kérdezek vissza, s kezdek el tartani attól, hogy most visszafog utasítani. Aminek a lehetőségét, nem is tudhatom kizárni. – Csak te már jársz valakivel – próbálom befejezni helyette a megkezdett mondatot. – Ugye?

- Hogy? Mi? – rázza meg a fejét, miután értelmezi az előbbi mondatomat és kérdésemet. – Nem, dehogyis! Nem járok senkivel – amikor ezt kimondja, legbelül gondolatban szinte madarat lehetne fogatni velem, amiért azt mondta, hogy nem jár senkivel sem.

- De akkor, mi a baj? Esetleg, én... – ebbe még belegondolni is rossz – én vagyok a baj?

Egyáltalán biztos vagyok én abban, hogy tudni szeretném a választ? – kérdezem magamtól, miközben a válaszára várok. Nem az lenne a legjobb számomra, ha most megfordulnék és faképnél hagynám őt, mielőtt megadná nekem a kegyelem döfést: miszerint, ő nem úgy érez irántam, mint ahogyan én iránta.

- Mi? Nem! – vágja rá, letörölve a könnyeit az arcáról, majd újra a szemembe néz. – Én vagyok a baj. Vagyis, én még... tudod, nem jártam még ezelőtt senkivel sem. És attól félek, hogy valamit elrontok... vagy nem is tudom.

Nem is kicsit lepett meg a válaszával, de jó irányban. Egy megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon, és a kezeit az enyémekbe veszem.

- Én sem vagyok tökéletes. Én egy balhés srác vagyok, Emily, és bár számtalanszor azt mondogattam magamban, hogy nálam sokkal jobbat is érdemelsz, de még sem tudlak kiverni a fejemből. És attól, hogy esetleg elrontasz valamit, nem kell tartanod, hiszen én is elronthatok majd valamit, ahogyan ez minden párkapcsolatban szokás. De, együtt megoldanánk.

- Biztos vagy benne, hogy velem akarsz lenni? – teszi fel az újabb kérdést, mire a kezeit elengedve az ujjaimat az arcára simítom.

- Igen – felelem, és az ajkaihoz közeledem, de nem érintem meg őket. Nem amíg, azt nem mondja, hogy a barátnőm lesz. – Felteszem újra a kérdést: leszel a barátnőm?

- Igen, Liam. Leszek a barátnőd – adja meg a választ, amelynek hallatán, közvetlenül utána, az ajkaimat végül, az övéire illesztem.

Csókot csók követett. Erősen magamhoz öleltem őt, mire ő visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak. Életem végig itt akarok maradni, csókolni és ölelni őt...

Chapter 11

Hey Ho!

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de rengeteg dolgom akadt a héten, és nem tudtam gépközelben lenni. Most viszont meghoztam a részt... amely, hát... nem lett a legjobb... sajnos, nem emlékeztem rá pontosan, hogy mit akartam az elejére írni, így ilyen lett a rész. Sajnálom. :/ 

A következő részt nem tudom, hogy tudom -e szerdán hozni, bár nagyon kétséges... ugyanis, a jövő héten kétszeri napon biztosan orvoshoz kell mennem vérvételre, meg ilyesmire... így valószínűleg megint csak hétvégén lesz, majd várható új rész...

Az előző részhez írt véleményeket nagyon szépen köszönöm! :)

Legyen szép és kellemes hétvégétek! 

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Ránk mindig számíthatsz!

Szokatlan a csend amely most körülvesz, amely pontosan arra hasonlít, mintha egyes egyedül lennék, mindenkitől és minden zaj forrásától távol. De nem vagyok egyedül, csak az a helyzet, hogy egyikünk sem tud megszólalni, és ez nagy szó. Már ami a húgomat, avagy Monic-ot illeti.

Mind az előbb hallottak hatásai alá kerültünk, és azokat igyekszünk felfogni, de én saját magamról tudom, hogy ez: nem is olyan könnyű, mint mondani.

Ha én, vagy mi, sem tudjuk mindezt megemészteni, akkor vajon Emily-nek milyen lehetett mindezen keresztül menni?!

Ez a kérdés, ahogyan végignézek a többieken, úgy látom, hogy bennük is felmerült.

Egymásra, majd Emily-re tekintünk, aki időközben kibújva a karjaim közül, újra az ablaknál talált menedéket magának.

Gyönyörű arcvonásait, most könnyek és az emlékek áztatják – amelyek, gondolom újra felelevenednek előtte -.

Szeretnék odamenni hozzá és a karjaiba vonni, és elriasztani mindent, amely elszomorítja őt, és ami fájdalmat okoz neki. De nem tudom, hogy ő hogyan reagálna rá. Eltaszítana magától, ahogyan mindenki mással is tette, aki esetleg barátkozni szeretett volna vele?

Hiszen azt mondta, hogy nem barátkozott senkivel sem, csak azt nem mondta ki, hogy miért. De nem is kellett, hogy kimondja. Mind tudtuk a mondata folytatását: félt.

Pedig én, nem akarom, hogy féljen. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát. Eddig is azt akartam, de most... most még jobban. Azt akarom, hogy tudja: ránk számíthat, mi mellette leszünk, és hogy – soha, nem fogjuk őt magára hagyni -... mondhatnám az utóbbit is, azonban azt mondaná rá, hogy ne mondjak semmi ilyesmit, hiszen egy ilyen ígéretet, aligha lehet betartani. Viszont, megpróbálni betartani azt, az még nem lehet vétség – gondolom én, majd közelebb lépek hozzá.

Amikor a kezeimet a vállára csúsztatom, érzem amint megremeg az érintésem alatt, amelyet követően rám emeli, könnyes smaragdzöld szemeit. Szomorúság és fájdalom sugárzik a szemeiből, amelyet látva, még inkább arra az elhatározásra jutok, hogy megvédjem őt... és bár magamtól is meg kellene, hogy védjem, azonban tudom, hogy képtelen vagyok, tovább arra, hogy ne akarjam őt.

- Emily – ejtem ki a nevét, majd néhány másodperc múlva, újra megszólalok. – Más az én, a mi helyünkben, most azt mondaná neked, hogy sajnálja, mind azt ami veled történt. Mi magunk is így érezzük, de tudva azt, hogy mi itt, mind csak is saját és egymásra számíthattunk eddigi egész életünkben, és ez eztán se lesz másképp, azt tudnod kell, és azt hiszem, hogy ezt mondhatom a többiek nevében is... mi itt vagyunk, és leszünk is neked mindig – mondom, és amikor a srácokra tekintek, bólintva jelzik felém, hogy egyetértenek azzal amit mondtam.

- Igaz nem régóta ismerjük egymást, de mi mégis úgy érezzük, hogy te már hozzánk tartozol – lép közelebb hozzánk Gin, aki felé kinyújtva az egyik kezemet, magamhoz ölelek.

- Kedvelünk, kis csaj. Úgyhogy, fel a fejjel! Ránk számíthatsz, mi melletted leszünk! – csatlakozik hozzánk H is, akinek a viselkedése meg is lep.

Hiszen őt, mióta ismerem, soha sem láttam még ilyennek. Vagyis nem olyan embernek ismertem meg őt, mint aki ennyire érzelmes is tud lenni. Majd, H-t követi Monic, Katina és Csirke, aki hozzánk hasonlóan biztató szavakkal illetik, a karjaim között álló lányt, aki bár először bizonytalanul vizslatott végig minket, majd aztán végül ő szólal meg.

- Én... – rekedtes a hangja, de nem törődve vele tovább folytatja – köszönöm. És szeretném, ha tudnátok, hogy... hogy ti is számíthattok rám – fejezi be a mondatát, amely során bátorítóan rámosolygok, amit ő, félszegen is, de viszonoz is...



Később...



Alig telt csak el, két-három óra azóta, hogy Emily vallott nekünk, élete egyik legnehezebb és legfájóbb bizonyos pontjáról, azonban most már látni rajta, hogy újra felengedett. Öröm látni, hogy újra mosolyog, és hogy vidáman nevetgél a többiekkel.

Kitérve a ház elé, az világos kék eget, már a sötétkék váltja fel, telis – teli ragyogó csillaggal övezve. A lépcsőre leülve, a karjaimat magam mellé támasztva, hátradőlök, és a tekintetemet az ég felé fordítom.

El telik egy kis idő, amikor lépteket hallok mögöttem, de nem fordulok és nézem meg, hogy ki az, mert azt már akkor tudom, amikor az illető, eper illata - amikor közelebb ér hozzám -, megcsapja az orromat. Majd leül mellém, és hozzám hasonlóan ő is a csillagos eget kezdi el szemlélni.

Néhány percnyi csönd után, egyszerre fordulunk a másik felé, és nyitjuk szólásra a szánkat. Egyetlen egy árva szó se hagyja el ajkainkat, viszont nevetés már annál inkább. Nem kell megkérdeznem tőle, avagy felemlítenem... mind a kettőnknek ugyanannak a napnak az emléke jutott az eszünkben, amikor érte mentem a munkahelyére. Azonban a nevetésünk pillanatokon belül el is hal, amikor az azután történtek jutnak az eszünkben. Ahogyan gondolom az enyémre is lehet, úgy az ő arcára is rá van írva, az az érzelem, amelyet én okoztam...

Bár jóvátehetném, azt a hülye ballépésemet – motyogom magamban, amikor a gyönyörű szemeibe révedek. Ahogyan akkor aznap is, most is hatalmas kényszert érzek arra, hogy megcsókoljam őt... de nem akarok hibázni. Nem támadhatom le őt most! Most, amikor kitárta élete egyik és az egyetlen fájó pontját, és félelmeit is, amelyet bár nem mondott ki, de mégis éreztük a ki nem mondott szavak súlyát.

- Emily, én... – na mi van nagyfiú? Hova lett az a nagy magabiztosságod? – kérdezi egy aprócska hang a fejemben, amelyet igyekezvén lerázni – kinyögöm, a kérdésemet felé - ... vagyis, szóval... volna kedved, esetleg... velem tölteni a holnap délutánt?

Istenem! Még soha nem sikerült ennyire tré-re egy randi kérésem sem. Ha úgy vesszük, még soha nem is randiztam, na nem mintha akartam is volna. De ez vele másképp gondolom, és akarom is. Jó, igaz el kell majd egy – két tanács majd a srácoktól, de ezen majd rá érek akkor gondolkodni, ha Emily igent mond rá. Bár, mért mondana igent? Mi van, ha már azzal a másik sráccal jár? Remélem, hogy nem...

- Igen. De csak akkor, ha utána nem fogod azt mondani, hogy „nem szabadott volna” – mondja,  macskakörmöket rajzolva a levegőbe.

Várjunk csak! Azt mondta, hogy igen? Igent mondott? – kérdezem magamban, és amikor az ajkai mosolyra húzódnak, nem tudom nem megállni, hogy ne viszonozzam azt, csak kissé önelégültebben...

Chapter 10

Hey Ho!

Nos, drága Liam kedvelő olvasóim, íme itt is van  a folytatás - amely hosszabb lett mint az előző -, ahogyan azt ígértem is. ;) Ez a fejezet most csak Emily-ről szól, az ő szemszögéből. De a következőt, azt Liam szemszögéből tervezem, amelyet a szerdai napra tervezek megírni, és feltenni. :) Remélem, tetszeni fog. :) Az előző részhez írt véleményeiteket, lányok: Skys; Nicole Red; Nóci; Reni és Brigi, nagyon szépen köszönöm! :)

Mindenkinek kellemes, és sok nap sütéses vidám hétvégét, kívánok!

Ölel mindenkit: Dóry

Vallomás

[Emily]

Nem hittem a szemeimnek, ahogyan abban sem, hogy ő tényleg itt van, visszatért. Egy pillanatra öröm hullám fut végig rajtam, amiért viszont látom őt... azonban mindez eltörpül az mellett, amelybe most Rachel kavart bele, bár tudom, hogy nem szándékosan. Aki, honnan is tudhatná, hogy ki ez a két fiú, és hogy mi közöm van hozzájuk, és hogy mennyit tudnak rólam?! Ezért nem is hibáztatom őt. Magamat, viszont már annál inkább.

Ha már az ismeretségünk elején elmondtam volna a két fiúnak, hogy mi miatt kötöttem itt ki, akkor most nem kéne, zavaromban, és idegességemben az ajkaimat rágcsálnom.

Mégis mit mondjak, vagy tegyek? – kérdezem magamtól, és azon tanakodom, hogy mivel is terelhetném el a témát, magamról.

- Liam! – kiáltok fel, mint aki most ocsúdott fel a viszontlátástól, amit ha úgy vesszük igaz is. – Hát, visszajöttél? És mikor? – támadom le a kérdéseimmel, amellyel úgy tűnik sikerül is meglepnem.

- I-igen, vissza – feleli, összeráncolva a homlokát. – Épp most érkeztem. De, érdekelne a te válaszod is, miszerint, hogy honnan is...

- Nem mindegy az neked, vagy neked? – támadok neki, és a mellette kíváncsian szemlélő másik srácnak, amikor az eszembe jut, hogy a: „legjobb védekezés, a támadás”. – Elégedjetek meg annyival, hogy Rachel-el, egy árvaházban találkoztunk. És, ha most megbocsátotok, nekem dolgoznom kell – mondom, majd az egyik asztalhoz lépek, ahol az újonnan érkező vendégek rendelését veszem fel.

Tudom, hogy kissé durva voltam, és nyers is, amelyért bűntudatot is érzek, de egyszerűen képtelen voltam, elárulni nekik azt, hogy honnan is jöttem. Azonban, tudom, hogy előbb vagy utóbb, de el kell nekik mondanom... és azt hiszem, hogy inkább előbb, még akkor is, ha lehet, hogy utána azt fogom majd gondolni: bárcsak tartottam volna a számat. Vagy azt, hogy helyesen döntöttem. Így, hogy most Rachel-t viszont látom, azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy mindent elmondjak a srácoknak.

Miután elhatároztam azt, hogy színt vallok, még a mai nap folyamán, igyekszem addig a kezdeti idegességemet, és félelmemet leküzdeni azzal, hogy beletemetkezem a munkába.

Liam, még a támadásom következtében elhagyta a bárt, és bár magamon éreztem a tekintetét, mégsem tudtam rá nézni. Pedig, milyen jó lett volna látni, gyönyörű arcát és szemeit! – sóhajtok fel magamban.

Zach, szintén nem sokkal később, Liam távozása után lelépett, egy: „ne haragudj”, kéréssel. Rachel pedig, leült a fiú helyére, és miközben az általam kevert alkoholmentes koktélját kortyolgatja, engem figyel, és arra vár, hogy végre rá is szánjak egy kis időt. Amelyet, most meg is teszek.

- Ők nem tudják igaz? Vagyis, helyesbítek: ők sem tudnak, sokat rólad? – teszi fel a kérdést, amelyre, tulajdonképpen számítottam is.

- Nem, nem tudják – válaszolom.

- És, miért nem mondtad el nekik? Hiszen, láttam rajtad, hogy ők velük legalább kommunikálsz is.

- Rach... ez... ez nekem, nem olyan könnyű – sóhajtok fel. – Nem tudtam, és most sem hiszem, hogy tudok róla beszélni. Én... én azzal a tudattal jöttem ide, hogy egy új életet kezdek, és hogy megpróbálok majd nyitni mások felé... úgy, ahogyan...

- Felém, nem?

- Igen – mondom, lecsukva a szemeimet, amelyeket felnyitva, újra megszólalok – Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled, és hogy semmibe se vettelek. Pedig te voltál az egyetlen egy olyan személy az életemben, a családom után, aki ki tartott mellettem, és aki nem hagyott magamra. Bárcsak... bárcsak más körülmények között találkoztunk volna. Megtudsz nekem valaha is bocsátani, ahogyan veled viselkedtem? – nézek rá, esdekelve.

A lány, percekig nem mond semmit, csak néz rám fürkésző tekintetével. És amikor már kezdeném azt hinni, hogy az árvaházban való viselkedéseimmel, esetleg sikerült annyira megbántanom őt, hogy már rég feladta azt, hogy akár barátnők is lehetünk egyszer, akkor váratlanul mosolyra húzódik az ajka.

- Naná, hogy megtudok bocsátani neked! Igaz, rosszul esett amiért állandóan visszautasítottad a barátságomat, de mindig abban reménykedtem, hogy majd egyszer talán viszonozni fogod majd.

Az én ajkaimon is mosoly ül a válasza után, és azért amiért, kaptam egy esélyt tőle. Egy esélyt arra, hogy barátnők lehessünk. A megbocsátását következően, megbeszélünk egy találkozót holnapra, majd elköszönve tőlem, csatlakozik egy turistáknak tűnő csapathoz, én pedig visszaállok a pult mögé...



Késő délután, 5 órakor...



Az idő, most sokkal gyorsabban telt, mint azt vártam volna. Érdekes, hogy amikor az ember nem akarja, hogy gyorsan elteljen az idő, akkor éppenséggel az ellenkezője történik, és ez fordítva is így igaz, amikor azt akarjuk, hogy teljen – eme rövidke kis elmélet bizonylattal a fejemben, adom át a helyemet Suzy-nak és Nora-nak, akiktől elköszönve, távozom is a bárból. Lassú léptekkel ugyan, de még is oly rövidnek tűnik mind az út, mind az a távolsági idő, amelyet Gin-ék nyaralójáig szoktam megtenni.

Az agyam telis – teli van ezer és millió gondolattal, de mindegyik ugyanoda vezet, egészen pontosabban, ahhoz, hogy el kell árulnom a titkomat, azoknak a személyeknek, akiket bár, nem kevesebb mint két hete, hogy ismerek, de mégis akiket a legeslegközelebb érzek magamhoz. Mert ha ők nem lennének, azt hiszem, nem lettem volna képes arra, hogy nyílt és befogadó legyek, másokkal szemben is. Pont úgy, mint Zach-el, akit három nappal azután ismertem meg, miután Liam... tulajdonképpen visszautasított.

Az ideges és a feszélyeztetett hangulatomhoz képest, a megismerkedésünk napjának emléke mégis egy apró mosolyt csal az arcomra:

Ugyanolyan napnak indult, mint az előtte lévőek. Szomorúan és lehangoltan, ültem a bár egyik szabad asztalánál, miközben Liam és az az aprócska csók járt a fejemben, amikor egyszer csak váratlanul, egy jéghideg nedves valami ömlik a nyakamba. A hirtelen jött ijedtség és a hideg folyadék miatt, először felpattanok a székemről - amelyet véletlenül fel is borítok a lábammal - , majd egy halk sikkantást követően, az idegen felé fordulok, akinek a kezében meglátom az üres poharat.

- Normális vagy? – vakkantok rá, és bár valahol a tudatom mélyén tudom, hogy nem direkt csinálta, de mégis ebben a pillanatban, egyáltalán nem az van a szemem előtt és a gondolataimban, hogy most ez az egész véletlen volt, avagy sem. – Jesszusom, ez nagyon hideg – rázom meg a felsőmet magamon, amely fehér és nedves létén, teljesen átlátszóvá válik, s így látszik is, hogy éppenséggel rózsaszín színű melltartó van rajtam.

Meglehet, hogy ebben az esetben más az én helyemben, rettentő hisztit csapna, avagy eltakarná magát, de én nem. Én ez helyet, egy pillanatra visszafordulok az asztalomhoz, ahonnan felfogva a majdnem teli, még szintén jéghideg koktélomat, az előttem álló, magas, kávébarna hajú srác képébe borítom. Akit, ahogyan engem is, először őt is meglepi a cselekedetem, és nem törődve a hideg folyadék időközben lévő hatékonyságával, teli torokból felnevet. Látom, hogy mindenki zavartan tekint rá, ahogyan én is, de amikor visszanézek rá, és magamra is, akkor belőlem is előtör a nevetés, és így már együtt szórakozunk: mint egymáson, mint saját magunkon...

Visszatérve a valóságba, rövidesen megérkezem Gin-ékhez, ahol a ház előtt megpillantom, Liam és H motorját.

Mély levegőt veszek, amikor felmegyek a lépcsőn és az ajtóhoz megérkezve, bekopogtatok. Nem telik el fél perc sem, amikor nyitódik az ajtó, s Gin ragyogó mosolyával találom szemben, aki közben a nyakamba is veti magát. Viszonozva az ölelését, miközben betessékel a ház középpontjába, pontosabban a nappaliba, ahol a többiek is tartózkodnak, elújságolja nekem a nagy hírt: miszerint, Liam visszatért. Én csak félszegen mosolygok rá, amikor ezt meghallom, hiszen én már tudom, hogy itt van.

Amikor belépünk a nappaliba, mindenki mosolyogva fogad és üdvözöl, kivéve Liam-et, aki átható és perzselő tekintetével, most is megfigyel. Csak egy: Helló –t, tudok neki kinyögni, semmit többet.

Miközben a többiek abba igyekeznének engem is belevonni abba amiről éppen a megérkezés előtt tervezgettek, én azon vagyok, vagyis inkább, próbálom magamat rávenni arra, hogy végre megszólaljak.

- Hé! Figyeljetek! – szólítom meg őket, de amikor nem figyelnek rám, még egy fokkal emelek a hangomon – Figyeljetek már, egy pár percre, kérlek! Szeretnék nektek elmondani valamit... ami számomra, nagyon fontos – ekkor már mindannyian rám figyelnek.

- Mi a baj, Emily? Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz – áll fel Gin, H mellől, hogy aztán közelebb lépve hozzám, a kezeimet a sajátjaiba vegye.

- Tudom, és éppen ezt akarom megtenni, csak nekem ez nagyon nehéz – mondom neki, majd a többieknek is, rájuk nézve.

Ők csak bátorítóan és biztatva arra intenek, hogy kezdjem el, még Gin is, aki időközben vissza is tér a szerelme mellé.

Alig telik el néhány perc csupán, amikor újra megszólalok – ekkor, azonban már az ablaknál állok -.

- Mint tudjátok, nem mondtam el magamról mindent – kezdem el, mire mindannyian egy fej bólintással, jeleznek nekem. – De, most azt hiszem, hogy épp itt az ideje. Kilenc éves voltam, amikor a szüleimmel és az öcsémmel, Georgie – val -, amikor a kiejtem a kisöcsém nevét a számon, és a tudat, hogy róla és a szüleinkről fogok mesélni, érzem, hogy a fájdalom, amelyet közel tíz éve, hogy eltemettem magamban, most újra kezd, feltörni – autóbalesetet szenvedtünk, amikor Disneyland-be akartunk menni.

Hallom, hogy mindannyian felszisszennek, és látom a szomorú arckifejezésüket is.

De, nem hagyom abba, hiszen tudom, hogyha most nem beszélek róla, akkor soha sem leszek rá képes.

- Emlékszem, akkor az lett volna az első igazi olyan nap, amelyet mind együtt tölthettünk volna. Mert az apám, hivatásos katona volt, amiért vagy állandóan költöznünk kellett, vagy őt hívták vissza, így alig tudott velünk tölteni egy kis időt. Georgie, csak két évvel volt fiatalabb nálam, és ez miatt mi akkor számtalanszor bántottuk egymást, de csak azért, hogy magunkra vonjuk a szüleink figyelmét, akiket sajnos mindig lekötötték a munkájuk és a hivatásuk – miközben róluk mesélek, lassan kezd felelevenedni a baleset, majd az utána történtek eseményei.

- Akkor azon a napon is, civakodtunk egymással, amikor egyszer csak váratlanul szembe jött velünk egy kamion és... és... – az emlékek hatására, elcsuklik a hangom, és megakadok egy pillanatra.

Amikor Gin, Katina és Monic arra készülnek, hogy felálljanak, intek feléjük, hogy ne tegyék.

Eltelik egy kis idő, mire újra megszólalok:

- ... és belénk csapódott. Annyira hirtelen történt az egész, amely után csak arra emlékeztem, hogy egy kórházban ébredtem fel, és körülöttem minden fehér volt, és csipogó gépek. A szüleimet és az öcsémet hívtam, de helyettük csak egy nővér és egy orvos jött be a kórterembe hozzám, meg egy fekete kosztümös ruhás nő, akiről mint akkor megtudtam, hogy a gyámügytől jött. Az orvos megvizsgált, és arról faggatott, hogy – hogy érzem magam, és hogy tudom –e, mi történt. De én csak mind tudatlanul, csak a szüleimet és Georgie-t akartam látni...

Még most is, érzem azt az ürességet, amelyet akkor éreztem, amikor a fekete ruhás nő az ágyamhoz lépett, majd sajnálattal teli szemmel szomorúan tekintett rám.

- Amikor megláttam a nő szemében, hogy sajnál engem, akkor már tudtam, hogy nem fognak jönni, és igazam is volt. Mert pont ugyanabban a pillanatban amikor ez tudatosult bennem, ők meg is erősítették azt, hogy egyedül csak én... csak én éltem túl a balesetet... – fájdalmasan nyögöm ki a szavakat, miközben akárhogyan is igyekszem magamat erősnek tartani és mutatni, nem járok sok sikerrel, mert a könnyeim utat törnek maguknak.

Ezt látva, Gin felpattanva H – mellől, és nem foglalkozva a tiltakozásommal, közelebb lép hozzám, és zokogva magához ölel, ahogyan a többiek is, még maga Liam is, aki akkor sem lép el mellőlem, amikor a többiek viszont visszaülnek a helyükre, de szorosan egymáshoz közel.

- Mivel nem volt más élőrokonom, aki magához vehetett volna, így egy Brooklyni árvaházba kerültem. Ott nevelkedtem, egészen tizennyolc éves koromig, majd aztán elhagyva az árvaházat, megpróbáltam a saját lábamra állni. Egy éven át, az egyik – helyről a másikra mentem, és minden apró munkát megcsináltam, amit csak kaptam. Nem volt könnyű, de hát az élet sem az – vonom meg a vállamat.

- Édes istenem! Ez annyira, de annyira szörnyű – mondja Gin, aki igyekszik letörölni az arcáról a könnyeit. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett neked, ott egyedül.

- Nem volt egyedül – szól közbe, Monic. – Hiszen voltak ott rajtad kívül más gyerekek is, akikkel összebarátkozhattál. Ugye?

- Igen, voltak. De, én nem tudtam senkivel sem barátkozni, mert... – nem akartam, hogy aztán később, amikor elválasztanak minket, megérezzem az ők elvesztésüket is – akartam mondani, de aztán végül mégsem mondtam, ahogyan semmi mást sem.

Ahogyan azt sem mondtam, hogy velük kapcsolatosan is, ugyanazt érzem. Azt a félelmet, hogy elveszíthetem őket...

Chapter 09

Hey Ho!

Meg is hoztam a folytatást. Amelyben most, csak a fejezet végén olvasható egy kis párbeszéd, amelynek folytatásképpen a következő rész az, amely kissé tartalmasabb lesz majd.   Ez a fejezet, két szemszögből lett, az eleje Liam-ből, a vége pedig már Emily-ből.   Az előző részhez írtakat nagyon szépen köszönöm: Reninek; Nicole Red-nek; Abby-nek; Nócinak; Skys-nak és Nórinak! <3

A következő rész, pedig szombaton érkezik majd, és ez már biztos! :) Addig is legyetek rosszak! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

Egymásra gondolva

[Liam]

Két héttel később...

Azóta a filmes nap óta, vagyis a csók óta – óh, istenem, milyen jó is volt az csók, még akkor is, ha csak néhány másodpercig tartott -, nem beszéltem vele. Igaz én voltam az, aki úgy volt vele, hogy meg kell tartanom tőle azt a néhány lépésnyi távolságot, amelyet azonban ő tartott meg tőlem. Az első héten, még én magam is így láttam jónak, de aztán... aztán amikor megpillantottam őt azzal a sráccal, már mindent
másként gondoltam.

Pedig örülnöm kellett volna, hogy végül egy olyan srác van a közelében, aki jó lehetne neki – bár, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam: ki a jó neki, és ki nem?! – biztosan, hogy hozzám vágta volna ezt, ha tudta volna, hogy min járt az eszem.

De amikor azt láttam, hogy milyen jól elvan a társaságában, örült féltékenység lett rajtam úrrá, és ez, nem csak nekem okozott meglepetést, de a srácoknak is. Ők voltak azok akiken kitöltöttem a dühömet, és a csalódottságomat, miközben az állítottam magamnak, hogy ez mind Emily hibája.

Lehet, hogy őt kellene hibáztatnom, és hibáztattam is érte. Hisz, ő volt az aki LA-be jött, és felforgatta az életemet, csupán azzal, hogy a szemembe nézett, majd összebarátkozott Ginnel és a többiekkel.

De aztán, be kellett látnom, hogy mind ez nem történt volna meg, mármint az, hogy ő kerülje a társaságomat, ha... ha akkor azon a napon, szúróm el. Mégis, hogyan lehettem akkora balfék, hogy azt mondtam neki: nem szabadott volna, hogy megcsókoljam?! Vagy mi több, nem szabadott volna engednem, hogy bemenjen a házba, mindaddig ameddig választ nem adok a kérdésére, miszerint, hogy miért tettem meg mégis.

Ha akkor az útját álltam volna, elmondtam volna neki, hogy: azért tettem meg, mert akartam. Akartam azt a csókot, bár nem lett volna szabad. Hiszen, ő annyira jó, és ártatlan. Míg én? Egy olyan fiú, aki mind idáig csakis a balhékat kereste, és rossz társaságokba keveredett, csak azért, hogy felhívja magára a szülei figyelmét, akik csakis a saját kis életükkel, és a munkájukkal foglalkoztak, de a két gyermekükkel pedig nem. Elmondtam volna neki azt is, hogy miért érdemelt, és érdemelne nálam jobbat.

Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy mindezt elmondjam neki! Azonban, nem tudok. De viszont, ha most visszamennék és megkeresném, akkor elmondhatnám neki. Egyáltalán meghallgatna? Vagy elküldene, a fenébe?

- Ha csak itt meresztem a seggemet a motoromon, és a szemeimet a semmibe, akkor biztosan, hogy nem fog tudni meghallgatni – jelentem ki magamnak hangosan, mire aztán felhelyezem a sisakot a fejemre, majd beindítva, Shirley-t, visszaindulok Los Angelesbe.

Pontosabban, Emily-hez...

[Emily]

Már egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nem is hallottam Liam-ről semmit sem. Ami el is szomorított, hol ott pedig, egy aprócska hang azt suttogja a fülembe: hogy talán ez így is van jól. Hiszen, mit tudnék én adni neki? Hogyan tudnék neki szerelmet adni, ha azt sem tudom, hogy hogyan kell egy kapcsolatban lenni?

Pedig, örömmel lettem volna a barátnője, ha arra kért volna. Ez helyett pedig mit kaptam? Egy aprócska csókot, majd egy: nem szabadott volna – kijelentést. Az akkor hideg zuhanyként ért, pedig nem azt vártam. Azt vártam, hogy újra megérintse az ajkaimat az övéivel.

De hát, mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy azt tegye amit én akarok?

Bolond voltam, hogy még abban a néhány röpke másodpercben, azt hittem, hogy tényleg, igazán érdekelhetem én őt, úgy, ahogyan ő is érdekel engem.

Nálam sokkalta szebb, és tapasztaltabb lányt is kaphat, ha akar. Mit is akarhatna tőlem, pont egy olyan lánytól, akinek még soha nem volt barátja?!

Ebben a tudatban élve tovább, csináltam és tettem úgy, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat az a tény, hogy nem kellek, Liam-nek. Aki bár megpróbált a későbbiekben beszélni velem, azonban én a nagy megbántottságomban és csalódottságomban, nem hajlottam rá. Persze, köszönni, köszöntem neki amikor vele és a többiekkel találkoztam, akikkel az elmúlt két hét alatt, nagyon is sikerült összebarátkoznom. Minden második este lejöttek hozzám a bárba, és megvárták a műszakom végét, csak hogy aztán, együtt vethessük be magunkat az éjszakákba. Azonban arra még nem tudtam magamat rá venni, hogy beavassam őket a múltamban történtekbe... pedig tudom, hogy nem tarthatom örökké titokban előttük azt, hogy én tulajdonképpen árva vagyok...

A rövidke kis incidensünket követően, Liam-mel csak nagyon ritkán futottunk össze, amelyet tulajdonképpen akkor még nem is bántam. Sőt mi több örültem is neki.

De mióta elment, megéreztem a hiányát. A szemeimmel mindig őt kerestem, hátha felbukkan majd valahol, azonban ez nem akart megtörténni.

- Mi ez a nagy búskomorság, kislány? – szakít ki a gondolataimból, a kávébarna hajú srác, Zach hangja.

- Mi? – rázom meg a fejemet, rá nézve. – Jaj, semmi. Mindegy – intem le, majd kitöltök neki egy pohár rostost – parancsolj, teszem le elé, miközben arra gondolok, hogy ő az a típusú srác, aki a csajoknak nem jön be.

Vajon nekem igen? – teszem fel magamnak a kérdést, de aztán rögvest el is vetem ezt a feltevést. Hiszen egyértelmű, hogy: nem! Akarva – akaratlanul is, egy olyan fajta srác tetszett meg nekem mint amilyen Liam, maga is.. Vagyis, helyesbítve: aki tetszik nekem, az Liam.

És tessék! Már megint, Liam! Miért nem tudom őt kiverni a fejemből, és kezdek el helyette, az éppen velem szemben lévő srácon gondolkodni? – kérdezem magamtól, pont akkor amikor újra megkérdezi, hogy mi a bajom.

- Köszi. Viszont, de most tényleg. Mi a baj? Már napok óta ilyen vagy, vagyis pontosabban, amióta ismerlek, mióta is? Egy hete? Igen... szóval, azóta mindig ugyanezt a kifejezést látom az arcodon – mutat az említett testrészem felé. – Na, mesélj csak nyugodtan, Zach bácsinak!

- Tény... – kezdenék bele éppen a mondandómba, amikor a tekintetem a háta mögé siklik, és megpillantom, azt a személyt, akiről már azt hittem, hogy soha nem fogom már viszontlátni.

A srác tekintete követi az enyémet, és amikor megpillantja a lányt, az ajkát, egy: hűha, halk kiáltás hagyja el.

Nem telik bele pár perc, mire a vállig érő, göndör fekete hajú lány megindul felénk, és amikor rám pillant, rövid időn belül, meglátom a sötét szemeiben a felismerés szikráit, amelyet egy hangos sikkantás követ. Melynek következtében, a bárban lévők mind a most érkező lányra fókuszál, aki nem törődve azzal, hogy egyébként a pultra belül nem léphet, mégis körbeszalad, csak hogy aztán, szorosan magához szorítson.

Meglepetésként éri, amikor viszonozom az ölelést, de csak mosolyog.

- Emily! El sem hiszem, hogy újra látlak. Nem hittem volna, hogy valaha is látlak még, persze reménykedtem benne, ahogyan abban is, hogy kibújsz végre a csigaházadból, és elkezdesz barátokat keresni – mondja, amikor elenged. – Olyan máshogy nézel ki. De mégis te vagy az – rázza meg a fejét, mint aki tényleg nem hisz a szemének.

- Rachel, bár korábban nem mutattam, de én is örülök annak, hogy viszont látlak téged – mosolygok rá, barátságosan. – Kicsit megváltoztam az igaz. De te? Még mindig az vagy aki voltál, vagy legalábbis még mindig ugyanúgy sugárzol, mint rég.

- Őőő... én nem igazán akarom megzavarni, a kettőtök újra találkozását, azonban lehetne egy kérdésem? – tereli magára a figyelmünket, Zach. Aki amint látja, hogy rá figyelünk, fel is teszi a kérdését, amely leginkább Rachel-nek szól.

- Mit értesz az alatt, hogy Emily végre kibújt a csigaházból, és hogyha szabadna még egyet kérdeznem, honnan ismeritek egymást?

Mielőtt megfékezhetném azt, hogy Rachel bármit is mondjon, ő már ki is mondja a második kérdésre a választ:

- Az árvaházból...

- Hogy honnan? – érkezik is az újabb kérdés, azonban nem Zach-től, ha nem egy barna hajú sráctól, aki kérdő, de ismerősen barna tekintetét, az enyémbe mélyeszti...

Chapter 08

Hey Ho!

Tádááádáám!!! Itt is van a folytatás, Liam szemszögéből, ahogyan azt ígértem is! Remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)   Az előző részhez írt komikat, nagyon szépen köszönöm nektek, lányok: Reni; Brigu; Nicole Red-nek és Skys-nak! Akinek üzenem, hogy bármikor, nyugodtan fordulhat hozzám, ha úgy akarja. :) És, hogy az első mérkőzéséhez képes, a múlt heti eléggé jól sikerült neki. Hál istennek fejlődőképes a gyerek, és hamar tanul, így már többször volt, hogy nála volt a labda, és még gólt is lőtt a drága.(L) - Köszi, hogy megkérdezted. :::)))

A következő rész, valamikor a hét közepén érkezik... és az eleje mindenképpen, szintúgy Liam szemszögű lesz, de hogy teljesen az lesz -e, azt még nem tudom. Majd kiderül. 

Addig is, kellemes olvasást, és hétvégét kívánok nektek! Legyetek rosszak! :D:D:D

Dóry

[Liam]

Ő, más

Talán holnap, vagy holnapután szemrehányásokat teszek majd magamnak, azért a pillanatnyi gyengeségemért, amiért nem csókoltam meg, az éppen szorosan hozzám tapadó lányt. Pedig könnyűszerrel megtehetettem volna, és jól tudom, hogy hagyta volna, hogy megtegyem.

De nem bírtam megtenni. Ő nem olyan lány, akikkel időnként elszórakozom, és eltöltök egy éjszakát. Ő más. Valami bűvös erő vonz hozzá, pedig nem is ismerem őt. Egy olyan erő, amely miatt megakarom őt ismerni, és nem csak a testét, hanem azt is, hogy milyen ember is ő. Tudni szeretném, hogy mi rejtőzik az alatt, a gyönyörű, ártatlan smaragdzöld szempár mögött. Tudni akarom, hogy miért nem járt még senkivel sem, és hogy mi miatt tud még elpirulni. Számomra is furcsának tűnik, de mindent tudni szeretnék róla.

Nem! Nem, és nem! – szólok magamra. – Ez nem én vagyok! Nem akarok én ilyen lenni: érzékeny, és gyönge! Pedig, ha továbbra is ilyenekre gondolok, akkor még az leszek a végén, és az, nagyon, de nagyon nem volna, jó ötlet.

A legeslegjobb lesz, ha megtartom tőle a két – avagy a három méternyi távolságot. Én nem akarhatom őt, ahogyan ő sem akarhat engem.

Annyira ártatlan, hogy az embernek rögvest az jut az eszébe róla, amikor először megpillantja, hogy mindentől és mindenkitől megszeretné őt védeni. Ahogyan nekem is az jutott az eszembe, amikor két nappal ezelőtt megpillantottam, Venice Beach-ben.

A második gondolat ami szintén az eszembe jutott, az az volt, hogy milyen gyönyörű, és hogy biztosan, hogy van valakije. De amikor megtudtam, hogy nincsen senkije, és hogy tulajdonképpen még senkivel sem járt, az örömmel töltött el, hol ott persze, figyelmeztettem magam, ahogyan most is teszem, hogy semmi olyasmire nem gondolhatok, hogy ő meg én, esetleg...

Állj le, Liam! – szólok ismét magamra, azonban mindez a: „verjük ki a fejünkből, Emily dolog” kivitelezése, egyáltalán nem olyan könnyű megtenni, mint ki mondani.

Pláne meg nem így! Nem így, hogy most éppen engem karol át törékenynek tűnő karjaival, és a meleget árasztó mellkasával, épp a hátamnak támaszkodik. És nem is így, az eper illatával, amely már percek óta, teljesen belekúszott az orromba.

Ezelőtt soha nem izgattak, úgymond az illatok, egyetlen egy lánynál sem. Jó persze, akiknek az illatuk kellemetlen volt számomra, azokat igyekeztem elkerülni... de olyan finom illatú, és gyönyörű lánnyal, mint amilyen Emily, még soha nem találkoztam. És, lehet, hogy éppen ezért ő lesz majd az én... Elég!!!! – szinte ordítok magamban, amiért mind ugyan csak ugyan oda jutok ki. Vagyis jobban mondva, hogy nem tudok, nem Emily-re gondolni...

Legnagyobb megkönnyebbülésemre, avagy esetleg csalódottságomra – ezt nem tudom eldönteni -, hamar meg érkezünk hozzánk.

Leállítva Shirley-t, először kikapcsolom a saját sisakomat, majd amikor Emily leszáll a motorról és én is, az övét is kikapcsolom, azonban most igyekszem, nem megérinteni az arcát... de mint legelső alkalommal, úgy most sem tudom megállni, hogy végig ne simítsak selymes arcán. A smaragdzöld szempár, ahogyan korábban, most is lecsukódik, és azok a csókolni való meggyvörös ajkak, pedig szét nyílnak, amikor megérintem őket. Az ujjaim érintésének nyomán, megremegnek az ajkai, amely miatt egy apró mosolyra húzódik a szám.

Tetszik, de még mennyire, hogy tetszik nekem az, hogy ilyen reakciót tudok kiváltani belőle. Azonban az már nem tetszik nekem, nagyon nem, amit ő kivált belőlem!

Nem tudok gondolkozni, és ebben az esetben bár tudom, hogy helytelen az amit tenni készülök, de képtelen vagyok ellenállni azoknak a hívogató ajkaknak, amelyekhez közel hajolva – számomra, nagyon is hosszúnak tűnő időnek tűnik -, az ujjaim helyét, az ajkaim veszik át.

A testem az diktálná, hogy használjam ki a helyzetet, de az agyam (már amelyik a fejemben van), és a szívem segít, hogy ne menjek túl messzire. Ezért még azelőtt félbehagyom a csókot, mielőtt még tovább mennék. Kapkodva a levegőt, hátrálok el tőle egy – két lépést. Amikor ráemelem a tekintetemet, látom, hogy ő is hozzám hasonlóan kapkodja a levegőt, miközben kitárva gyönyörű szemeivel kérdőn tekint vissza rám.

- Ezt... nem lett volna szabad... megtennem – jelentettem ki akadozva, apránként a szavakat.

- Akkor... akkor miért tetted meg??? – kérdezi meg egy fokkal hangosabban, a kelleténél.

- Emily... – nyögöm ki fájdalmasan a nevét, amikor meglátom, szomorú és egyben csalódott tekintetét.

Mielőtt bármit is mondhatnék, kikerülve engem, felmegy a lépcsőn, és a bejárat felé indul, ahonnan a mindig mosolygós húgom tárja ki neki az ajtót, és invitálja be a házba.

- Azt a rohadt, kurva eget! – rúgok bele az egyik kavicsba, amelyik a lábam előtt hever – A francba – majd, egy másikba. – Ezt jól elcseszted, most Liam! – morgok magamra, miközben kiveszem az italokat a csomagtartóból, majd követve Emily-t, én is elindulok befelé.

Bent már mindenki helyet foglalt. Míg, Gin-ék és Emily a nagy kanapén foglaltak helyet, addig, Csirke/Katina, Monic/Keith páros a két személyes kanapén helyezkedtek el. Így, a nekem egyedül maradt fotelben helyezkedem el, miután az asztalra helyezem az ital csomagokat. Amely után, húgom el is indítja az „Elpuskázva” c. vígjáték filmet. A címe ismerősnek tűnt, és az éppen a képen megjelenő színész neve is, de a tv képernyője helyett, mind tudatlanul is, csak egyetlen egy személyre fókuszáltam, és tekintettem is. Ez a személy pedig nem más volt, mint: Emily. A lány, aki néhány pillanat után, teljesen megszédített, megbolondított, és elvette az eszemet....

Chapter 07

 Hey Ho!

Bocsánat, hogy ennyit késtem vele, de a hétvégén közbejött, egy számomra nagyon fontos dolog, amely a nővérem kisfiának a focimeccse volt. Nem tudtam, és nem is hagytam volna ki ezt semmi pénzért sem, így az írás helyett, őt néztem meg. Szóval, bocsi, hogy nem hoztam az ígért napra, a fejit. De most itt van. Igaz, nem hosszú... de ez azért, van Mert a következő fejezet, amely a héten jön, az kivételesen Liam szemszögű lesz. :)

Addig is, legyetek rosszak, és szép, kellemes hetet kívánok nektek! ;)

Dóry

Újabb érzelmek kavargása

A másnap délelőtt és délután, számomra most nagyon lassan telt el... legalábbis én így gondoltam, minden egyes órában, amikor az időt néztem meg. Pedig nem akartam izgulással tölteni a napot, azonban mégiscsak azzal telt el.

Izgulásomban egyaránt érezhető volt mint a félelem, mint a kíváncsiság az felől, hogy vajon helyesen döntöttem –e akkor, amikor igent mondtam tegnap, Ginék meghívására?! Még soha ilyesmiben nem volt részem, pedig lehetett volna, ha már régebben elhatároztam volna magamat arra, hogy új életet kezdek, amelyben az eddigi: Emily Thorne, egy visszahúzódó, magába zárkózó lány volt. Aki, senkit sem engedett közel magához.

Talán maga a hely, vagy talán Ginék társasága az oka annak, hogy már nem akarok az a lány lenni, aki ezelőtt volt. Hanem helyette egy olyan lány, aki megpróbálja élvezni az életet, és aki végre kibújik a csigaházából.

Új még számomra ez a helyzet, és a változás, de mégsem éltek örökké egy mindenkitől elzárt burokban – gondoltam magamban, amikor idővel később, végre valahára elérkezni látszódik az este fél hat.

Miután az utolsó felvett rendelésemet is kivittem, az üres rekeszeket a raktárba viszem, ahonnan amikor visszatérek a pultba, Liam-mel találom szembe magam. Nem kicsit lep meg a jelenléte, hiszen nem is számítottam rá. Vajon, hogy – hogy ő jött el, és nem Gin? 

Bár előfordulhatott az, hogy ő csak véletlenül jött ide. Igen! Minden bizonnyal ez lehet az oka a jelenlétének – magyarázom be magamnak, és zavaromban a fülem mögé tűröm az egyik rakoncátlan, szemembe lógó tincset.

- Szia – szinte egyszerre köszönünk, amely folytán ahogyan ő is, én is elmosolyodom. – Hogy vagy? – újra egyszerre szólalunk meg, ami további mosoly özönnel járul.

Milyen helyes amikor mosolyog, amelyet már a tegnapi napon is észrevettem amikor rám mosolygott, és ahogyan akkor, úgy most is hevesebben kezd el a dobogni a szívem. De nem csak a mosolya láttán, hanem a kinézetén is. Egy fehér térdnadrágot és egy fehér, fekete „Los Angeles” feliratú pólót visel, amely, ahogyan korábban az első megpillantásnál, úgy most is teljesen kihangsúlyozza az izmait. Így közelebbről, még nagyobbnak tűnnek, mint távolról... és bár meglehet, hogy meg kellene ijeszteniük, de mégsem érzek félelmet a közelében.

Amikor a tekintetem az arcára siklik, észreveszem, hogy ő is végigmér, már ahogyan azt a pult megengedi neki.

- Hogy vagy? – kérdezi meg újra, és a barna szemeivel most az arcomat kezdi el fürkészni.

- Köszönöm, jól. És te?

- Én is, jól vagyok – feleli, és mielőtt bármit is szólhatnék, avagy esetleg Gin felől érdeklődhetnék, máris választ kapok a kérdéseimre, már ami a húgát illeti. – Gin engem küldött el érted, mivel el kell intézniük néhány dolgot, de mire hazaérünk hozzánk addigra, ők is otthon lesznek.

- Óh, értem. Semmi baj – motyogom megértve, és elfogadva a magyarázatot. – Esetleg mielőtt elindulnánk, adhatok valamit inni? – kérdezem meg.

- Nem, köszi. Ha gondolod, akkor mehetünk is – mondja, mire én csak bólintani tudok, majd mielőtt csatlakoznék hozzá, átadom a raktár kulcsokat az éppen megérkező Suzy-nak, aki Nora-val együtt, „egy később mindent tudni akarunk” – mondattal indítottak utamra. De előtte még, két sör és üdítős csomagot adnak át a kezembe, amelyet Liam át is vesz tőlem.

- Nem kell, hogy mindet te vidd! Add vissza legalább az egyik csomagot – kérlelem őt, de ő csak somolyogva nemet ráz a fejével. – Hát jó! – hagyom rá, és követem őt, egészen egy fekete motorhoz, amely a part szélén, jobban mondva, már a köves út részén áll.

Kérdő tekintetem látván, a féloldalas mosolyát veti rám, miközben az italos csomagokat a hátsóülés alá teszi.

- Emily, hadd mutassam be neked Shirley-t – mutat a fekete járműre.

- Várj! Azt akarod mondani, hogy ez a tiéd, és hogy ráadásul nevet is adtál neki? – húzom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

- Igen, azt! – bólint, átadva az egyik bukósisakot, amelyet a kormányról emel le.

- Huhh... fura. Mármint, hogy... – csuklik el a hangom, amikor közelebb lépve hozzám, segít rám adni a sisakot - hogy nevet adtál neki.

Amikor belélegzem, jellegzetes citrom és fahéj illatát, lehunyom a szemeimet. Nem hittem volna, hogy ilyen részegítő hatással is lehet, bárkinek is az illata rám, mint ahogyan az övé is. Csak úgy mint, a hangja és a tekintete. Megérezve egy pillanatra az ujjai érintését - miközben a szíjat csatolja be -, megborzongok, és az ajkaim, akarva - akaratlanul is, de szétnyílnak.

Még is, hogy lehetséges ez? Nem értem.

Hallom a sajátom és az ő, egyre szaporább lélegzetét, amelynek a közeledtét egyre közelebb kezdem érezni magamhoz...

- Így ... khm.. ni! Meg is vagyunk – szólal meg, megköszörülve a torkát, mire felnyitva a szemeimet, azt látom éppen, hogy a saját fejére is egy sisakot húz, majd felül a motorra. – Gyere, ülj fel mögém! – utasít, és bár én még mindig az előbb történtek miatt... vagy inkább az miatt, ami meg sem történt, kábán, de mégis követem a példáját – kapaszkodj belém – mondja, és a karjaimat a dereka köré vonja. – De kapaszkodj, jó erősen, ne hogy lees! – figyelmeztet, és én úgy is teszek ahogyan kér.

Azonban mégsem merem erősen megszorítani, bár kétlem, hogy bármilyen kárt is okozhatnék neki azzal, ha még jobban bele kapaszkodom. Már maga az, hogy így ölelhetem őt, örömmel tölt el, hiszen nem is gondoltam azt, hogy ilyen felemelő érzés lehet megölelni, egy olyasvalakit, aki tetszik is. Mert az igaz, hogy már azt bevallottam magamnak, hogy tetszik nekem Liam, és hogy valami fura, és számomra megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, amikor megpillantom őt, és amikor ő is rám néz, de ez az érzés, amelyet most érzek, az olyan érzetet kelt bennem, hogy azt kívánom, bár így maradhatnánk örökre. Kettesben. Ölelve őt.

Amikor Liam elindítja a motort, előrébb csusszanok az ülésen, vagyis jobban mondva szinte az előttem ülő fiúba passzírozódom bele, és még jobban átölelem a derekát. Igaz hallani nem hallom, de a hasát és a mellkasát ölelve, érzem a nevetését, amely mosolygásra késztet, engem...

Holnap friss!

Hey Ho!

Nos galambocskák! Bár még mindig vendégeink vannak, én mégis neki tudtam kezdeni a folytatásos résznek, amelynek az eleje már megvan. Már csak a közepe és a vége kell, és kész is. ;) Vagyis, a következő részre, a holnapi napon lehet már számítani... hacsak, ma be nem fejezem. Mert akkor még ma felteszem... ha megleszek vele.

Remélem várjátok már... :)

Addig is, legyen további szép napotok! ::))

Dotty

Sorry...egy kis szünet!

Hey Ho!

Drága kedves olvasóim! Mielőtt bárki is azt hinné, hogy nem folytatom tovább a történetet, és bezárom a blogot, szeretnék szólni, hogy SEMMI ILYESMIRŐL, SZÓ SINCS!

Amiről itt szó van, az az, hogy kb. két - három hétig, átmenetileg nem nagyon leszek gépközelben. Rokonok és vendégeink jönnek hozzánk, és én is megyek hozzájuk. Így egy kis időre, vagyis átmenetileg szüneteltetni fogom az írást, mert aligha lesz időm arra, hogy bármit is tudjak írni. Ha tudok majd, akkor megpróbálok majd írni, de nem garantálhatok semmit.

Mivel a hétvégén kezdődik mindez, azért még előtte neki veselkedem a folytatásnak, és ha betudom fejezni a hétvégére, akkor hozni fogom, de ha nem, akkor arra bizony mindaddig várni kell, ameddig előbb nem tudok majd jelentkezni. 

Sajnálom, hogy ez most így közbe jött, közvetlenül még így az elején. De ez ellen nem tudok mit tenni. Ez van. :/

Megpróbálok minél hamarabb visszasietni hozzátok, és hozni a részeket.

Remélem, megértetek és megbocsájtotok nekem. :$

Dóry

Chapter 06

Hey Ho!

Szörnyen sajnálom, hogy eddig nem jött rész. Kissé összejött minden. A fejezetet is újra kellett írnom, mert ami megvolt, azt letöröltem, mert nem tetszett. Kissé túlságosan is előrehaladtam vele, meg aztán amikor változtattattam rajtam, nem tudtam belőle jól kijönni, így újra neki kellett kezdenem. De most már itt van.:)

Köszönöm az előző részhez írt, kommenteket, amelynek nagyon megörültem amikor megláttam. Köszönöm nektek: Nicole Red; Nessa; Skys, Reni, Nóci, Do_Payne és Kíra!

Ez a rész, már hosszabb egy kicsivel, mint az előző rész volt, amolyan kárpótlásként. :) És, persze, ahogyan ígértem is. Ebben már Liam is szerepel. Bevallom, nekem a fejezet végénél való szereplése, jobban tetszik. :)

Kellemes olvasást, és estét kívánok nektek!

Dóry

Liam

Érzem sötét tekintetét az arcomon, melyet tüzetesen feltérképez. Nem merek rá nézni, de mégis kénytelen leszek, amikor Gin bemutat bennünket egymásnak, mint neki mint a másik két srácnak.

- Fiúk, hadd mutassam be nektek, Emily-t, aki tulajdonképpen itt pincérnő – mosolyog rám kedvesen a lány, amit nem tudok nem viszonozni.

- Helló – köszönnek egyszerre, és bár most mind a hármuk hangját hallhatom, egyedül mégis csak Liam hangja van rám, hatással.

- Hace, de szólíts csak nyugodtan, H-nak – mutatkozik be személyesen, a kissé kigyúrt fekete hajú srác, aki Gin barátja.

- Chad, de mindenki Csirkének szólít – mutatkozik be Katina, sötétszőke hajú barátja is.

- Ne haragudj, de honnan jött a Csirke becenév? – kérdezek rá furán, kissé zavartan. De ő egy széles vigyorral pillanatokon belül el is tüntetni a zavartságot az arcomról.

- Onnan kislány, hogy a csirke a sült csirke a kedvenc ételem, és mivel régebben csirkejelmezben szórólapoztam a McDonald’s-nál, így rám ragadt ez a gúnynév.

- Értem – rázom meg mosolyogva a fejem.

- Liam, Gin bátyja – és végül ő is bemutatkozik.

A hangja most így közvetlenül, bársonyosabban és mélyebben hallatszik, mely nem csak, hogy különös hatással van rám, de simogassa is a szívemet, pont úgy mint amikor énekelt.

Az arca melyen még mindig borosta árválkodik, szabályosnak és mi több, látványosan szédítően gyönyörű. Gyönyörűbb mint egy márványszoboré, főleg meg azokkal a sötét barna szempárral, amely úgy fürkészi a tekintetemet és az arcomat, mint aki soha nem látott volna az enyémhez hasonlót.

Mégis miket beszélek én? Biztosan látott már nálam, száz, ha nem ezerszer több szebb lányt. Igaz a mai nap után, már nem mondhatom azt magamra, hogy csúnya. De azt sem mondanám, hogy világ szép. Inkább mondanám azt, hogy olyan lettem, mint egy átlagos lány. Átlagos külsővel.

- Miről szólt a téma, csajok? – teszi fel a kérdést „Csirke”, miközben átkarolja Katina vállát.

- Semmiről – vágjuk rá egyszerre Gin-nel, amivel azonban úgy látszik, hogy elkéstünk mert, Monic azonnal rá vágja, hogy: a fiúkról.

Amire persze a srácok rögvest rá is haraptak. Mintha némi büszkeség jelét venném észre a fiúkon, Liam-en kívül, amikor Monic és Gin is azt vallja, hogy nekik nem is kellenének az olyan fiúk mint amilyen Tom, aki egy újabb rendeléssel érkezik meg hozzánk, és közben összepacsizik is velük, majd visszaáll a pultba.

- És épp arról faggattuk Emily-t, hogy neki milyen típusú pasik jönnek be – jelenti ki Monic – csak, hogy engem is bevegyen a beszélgetésbe -, minek hallatára elhúzom a számat, és miközben elfordítanám a fejemet, Liam továbbra is engem fürkésző tekintetét veszem észre magamon.

- De semmit sem hajlandó mondani nekünk erről – veti közbe Katina, mire Gin mind a két lányt lepisszegi.

- Csajok, hagyjátok már! Hiszen mondta már, hogy nem tudja!

- Hogy? Micsoda? – jön is rögtön a kíváncsi kérdés, továbbra is Csirkétől, amelynek hallatára, csak még jobban zavarba jövök.

Istenem! Nem lehet végre hanyagolni ezt a témát? Miért kell nekik ezt továbbra is ennyire feszegetni? Mégis mit tegyek? Áruljam el nekik, hogy még senkivel sem jártam? Pont a fiúk előtt, és pont előtte? Mit fognak rólam gondolni? De legfőképpen ő?

És engem pedig mióta érdekel, az hogy ki mit gondol rólam? Mert eddig nem érdekelt, tudtommal. Most... most mintha valamiért nem akarnám azt, hogy ő is tudjon róla, hogy én... hogy nekem még nem volt senkim.

De miért nem akarom azt, hogy ne tudjon róla? – teszem fel magamnak a kérdést, majd mielőtt még tovább gondolkodhatnék ezen, kibököm a választ.

- Még nem volt barátom.

- De hát, hogy-hogy nem volt? – kérdezik, és hirtelen rám mered hat szempár, és míg én továbbra is a zavartság érzelmében tengődőm, csupán csak megvonom a vállam.

- Mert... én... – mielőtt tovább folytathatnám a makogásomat, mindannyiunk meglepetésére, Liam az aki félbe és egy egyben lezárja ennek a témának a tovább feszegetését, amiért én megeresztek felé egy őszinte és hálás pillantást, amit ő egy féloldalas mosollyal le is reagál.

- De...

- Csirke, azt mondtam, hogy elég! – szól rá a srácra, aki pár másodperces farkasszemezést követően, egy megadó sóhajt hallat.

Miután megbizonyosodhattam afelől, hogy nem fogják tovább feszegetni a nekem „miért nem volt még barátom” témát, megelőzve a további kérdéseket rólam, úgy határozok, hogy „haza” megyek, a Suzy-ékkal való jelenlegi otthonunkba.

- Ne haragudjatok rám, de nekem ezeket itt még haza kell vinnem, mert hamarosan kezdődik a műszakom – jelentem ki, miközben felállok.

- Nem vehetnéd ki a mai estét? – jön a kérdés, de most H-tól.

- Miért? Mi a terved mára bébi? – kérdezi meg tőle, Gin.

- Csak arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk így mindannyian együtt a Skritch-bam úgy tudom, hogy bulit szerveztek oda mára is – feleli.

- Nem lehet. Még csak most kezdtem alig egy hónapja, és a főnököm nem igen lenne elragadtatva attól, ha már most szabadnapot akarnék kivenni – nézek rá, sajnálkozó és egyben bocsánatkérően – Sajnálom.

- Óh, de kár – mondja szomorúan, Gin.

- Talán majd legközelebb – próbálom felvidítani őt, ami sikerül is, mert pillanatokon belül eltűnik a szomorú kifejezés az arcáról, aminek a helyét az öröm veszi át. – Köszönöm nektek ezt a napot. Nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy megismerhettelek titeket.

- Mi is nagyon jól éreztük magunkat, nem igaz csajok? – fordul Gin a másik két lány felé, akik mosolyogva bólintanak. – Ezt a napot hamarosan meg kell, hogy ismételjük.

- Részemről, oké – egyezem bele mosolyogva.

- Holnap, mi így magunk között a srácokkal, mozizást tervezünk pattogtatott kukoricával, chipsszel, kólával és persze gumimacival, ha van kedved hozzá, csatlakozhatnál hozzánk, ugye srácok?

- Naná! Örülnénk, neki, hogyha jönnél – mondja, kedvesen Katina, amivel a többiek is egyet értenek, még Liam is. Aki újra rám nézve, egy beleegyező bólintással jelzi a feleletét.

Az igaz, hogy nagyon jó érzés hallani mindannyiuktól, hogy örülnének annak, ha holnap este én is velük tartanék, de a legeslegjobban a tudat tett boldoggá, hogy Liam is egyetért velük.

Vajon mi lehet ennek az oka? Esetleg én, mint egy átlagos lány esetleg érdekelné őt? Vagyis, helyesbítve érdekelheti őt, egy olyan lány mint amilyen én vagyok? Vagy csak szimpla udvariasságból, bólintott ár a kérdésre?

Mi van akkor, ha tényleg ez lenne az ok, és nem az, hogy esetleg én... Na jól van! Elég! Állj, le Emily Thorne, mielőtt bármit is közbe képzelnél! Ez nem te vagy! – szól rám a tudatalattim, aminek szétfogadva, abbahagyom az elmélkedést, majd felfogva a szatyraimat a székem mellől, elköszönök az eddigi asztal társaságomtól, de csak miután megbeszéltük, hogy holnap késő délután, fél hatkor a műszakom után itt, fogunk majd találkozni Gin-nel, akivel elmegyünk majd hozzájuk.

Alig teszek csupán néhány lépést, amikor a már, egy ismerősen csengő mély, bársonyos hang – melynek hallatára, hirtelen libabőrös leszek -, megszólal mögöttem. Mielőtt megfordulnék, lehunyom a szemeimet, majd egy mély levegőt véve, megfordulok és ráemelem kíváncsi tekintetemet.

- Várj, segítek! – ajánlja fel, és kiveszi a kezeimből a szatyrokat és ugyanazt a féloldalas mosolyt veti rám, mint amivel alig néhány perccel ezelőtt is megajándékozott.

- Köszönöm – motyogom zavartan az orom alatt, majd elindulok a faházikó felé, ahova ő is követ.

- Ne haragudj, Csirkére – szólal meg, miután néhány percig csupán csak a léptünk hangja hallatszott. – Kissé nehezebben fogja fel a dolgokat – mutat a fejére, vigyorogva, és amikor tulajdonképpen leesik, hogy csak viccel, kitör belőlem, egy apró de hallható nevetés.

- Gyönyörű a nevetésed – mondja, mire abbahagyom azt, és magam elé nézek.

- Köszönöm – csak ennyit tudok mondani, mást nem.

Ha eddig zavarban voltam, akkor most ez amit most érzek, messzemenő annál. Még soha senki nem mondta ezt nekem, és az, hogy most éppen pont az a fiú mondja nekem, aki tetszik nekem, nos az örömmel tölt el. Hol ott pedig, valami azt súgja nekem, hogy vigyázzak vele. Hiszen, ő nem olyan mint a többi.

De hát honnan tudhatnám én, aki eddig még nem foglalkozott a fiúkkal, hogy milyen lehet a többi srác?

- Elpirultál – jelenti ki, széles mosollyal amikor elém kerül, és hátra fele lépked előttem.

- Ki? Én? Nem, dehogyis – kezdek bele a tiltakozásba felemelt kezekkel, de ő csak továbbra is bólogatva jelzi a maga igazát.

- Még soha senkitől nem kaptál bókot, igaz? – kérdezi, meg amint megérkezünk a faházhoz, amelynek a bejárata előtt megállunk.

Meglehet, hogy az volna ilyenkor a megfelelő cselekedet, ha behívnám, de mivel ez az egész helyzet nekem még új, ezért inkább mégsem hívom be.

- Nem, még nem – felelem, belenézve abba a sötét szempárba, amelynél szebbet és, varázslatosabbat még soha nem láttam.

- Pedig, igazán megérdemled a bókokat – mondja, miközben visszaadja a szatyrokat és távozni készül. – Holnap találkozunk, legyen szép estéd, Emily – kacsint rám, majd elindul vissza arra, amerről jöttünk.

- Neked is – szólok utána – Liam.

Mindaddig nézem az egyre csal távolodó alakját, ameddig el nem tűnik a látókörömből, majd amikor már nem látom őt, egy kellemes mosollyal az arcomon belépek az ajtón, ahol Suzy és Nora kíváncsi pillantásával találom szembe magam.

- Ki volt az a fiú, aki hazakísért? – támadnak le ebből a számukra első és talán a legfontosabb kérdéssel.

- Liam – mondom ki, ami folytán döbbenten néznek rám.

- Na, ne etess már! Tényleg? Az a Liam, akire gondolok? – kérdezi Nora, úgy mint aki nem hisz nekem.

- Attól függ, hogy kire gondolsz? Hiszen, honnan tudhatná, hogy te, kire gondolsz – löki meg Suzy.

- Hát Liam-re, az énekesre. Arra a rossz fiús külsővel megjelenő, eszméletlenül jóképű pasira, persze – mondja ki.

- Igen, ő vele – vonom meg a vállam, majd úgy teszek, mint akinek ez az egész nem is jelentett volna semmi, felmegyek a szobámba, ahol miután becsukom magam mögött az ajtót, hanyatt fekszem az ágyamon.

Amikor lehunyom a szemeimet, egyedül csak is Liam gyönyörű szép barna szemei és a féloldalas mosolya jelenik meg előttem.

Azt mondta nekem, hogy gyönyörű a nevetésem, és ez bók volt. Vajon tényleg, tetszik neki? Végül is, ha nem tetszene neki, akkor nem mondta volna ez. Nem igaz?

Hát azt kell, hogy mondjam neked Liam, hogy a te nevetésed is tetszik nekem. Na meg a mosolyod, és azok a barna szemeid is, amelyekkel úgy vizslattál.

Óh, bárcsak többet tudnék arról, hogy ilyenkor amikor tetszik nekünk valamit, hogy mit kellene tennem, és hogy hogyan viselkedjek! – sóhajtok fel kissé kelletlenül magamban, majd nekikezdek a készülődésnek, munkába menet...