Chapter 11

Hey Ho!

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de rengeteg dolgom akadt a héten, és nem tudtam gépközelben lenni. Most viszont meghoztam a részt... amely, hát... nem lett a legjobb... sajnos, nem emlékeztem rá pontosan, hogy mit akartam az elejére írni, így ilyen lett a rész. Sajnálom. :/ 

A következő részt nem tudom, hogy tudom -e szerdán hozni, bár nagyon kétséges... ugyanis, a jövő héten kétszeri napon biztosan orvoshoz kell mennem vérvételre, meg ilyesmire... így valószínűleg megint csak hétvégén lesz, majd várható új rész...

Az előző részhez írt véleményeket nagyon szépen köszönöm! :)

Legyen szép és kellemes hétvégétek! 

Ölel mindenkit: Dóry

[Liam]

Ránk mindig számíthatsz!

Szokatlan a csend amely most körülvesz, amely pontosan arra hasonlít, mintha egyes egyedül lennék, mindenkitől és minden zaj forrásától távol. De nem vagyok egyedül, csak az a helyzet, hogy egyikünk sem tud megszólalni, és ez nagy szó. Már ami a húgomat, avagy Monic-ot illeti.

Mind az előbb hallottak hatásai alá kerültünk, és azokat igyekszünk felfogni, de én saját magamról tudom, hogy ez: nem is olyan könnyű, mint mondani.

Ha én, vagy mi, sem tudjuk mindezt megemészteni, akkor vajon Emily-nek milyen lehetett mindezen keresztül menni?!

Ez a kérdés, ahogyan végignézek a többieken, úgy látom, hogy bennük is felmerült.

Egymásra, majd Emily-re tekintünk, aki időközben kibújva a karjaim közül, újra az ablaknál talált menedéket magának.

Gyönyörű arcvonásait, most könnyek és az emlékek áztatják – amelyek, gondolom újra felelevenednek előtte -.

Szeretnék odamenni hozzá és a karjaiba vonni, és elriasztani mindent, amely elszomorítja őt, és ami fájdalmat okoz neki. De nem tudom, hogy ő hogyan reagálna rá. Eltaszítana magától, ahogyan mindenki mással is tette, aki esetleg barátkozni szeretett volna vele?

Hiszen azt mondta, hogy nem barátkozott senkivel sem, csak azt nem mondta ki, hogy miért. De nem is kellett, hogy kimondja. Mind tudtuk a mondata folytatását: félt.

Pedig én, nem akarom, hogy féljen. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát. Eddig is azt akartam, de most... most még jobban. Azt akarom, hogy tudja: ránk számíthat, mi mellette leszünk, és hogy – soha, nem fogjuk őt magára hagyni -... mondhatnám az utóbbit is, azonban azt mondaná rá, hogy ne mondjak semmi ilyesmit, hiszen egy ilyen ígéretet, aligha lehet betartani. Viszont, megpróbálni betartani azt, az még nem lehet vétség – gondolom én, majd közelebb lépek hozzá.

Amikor a kezeimet a vállára csúsztatom, érzem amint megremeg az érintésem alatt, amelyet követően rám emeli, könnyes smaragdzöld szemeit. Szomorúság és fájdalom sugárzik a szemeiből, amelyet látva, még inkább arra az elhatározásra jutok, hogy megvédjem őt... és bár magamtól is meg kellene, hogy védjem, azonban tudom, hogy képtelen vagyok, tovább arra, hogy ne akarjam őt.

- Emily – ejtem ki a nevét, majd néhány másodperc múlva, újra megszólalok. – Más az én, a mi helyünkben, most azt mondaná neked, hogy sajnálja, mind azt ami veled történt. Mi magunk is így érezzük, de tudva azt, hogy mi itt, mind csak is saját és egymásra számíthattunk eddigi egész életünkben, és ez eztán se lesz másképp, azt tudnod kell, és azt hiszem, hogy ezt mondhatom a többiek nevében is... mi itt vagyunk, és leszünk is neked mindig – mondom, és amikor a srácokra tekintek, bólintva jelzik felém, hogy egyetértenek azzal amit mondtam.

- Igaz nem régóta ismerjük egymást, de mi mégis úgy érezzük, hogy te már hozzánk tartozol – lép közelebb hozzánk Gin, aki felé kinyújtva az egyik kezemet, magamhoz ölelek.

- Kedvelünk, kis csaj. Úgyhogy, fel a fejjel! Ránk számíthatsz, mi melletted leszünk! – csatlakozik hozzánk H is, akinek a viselkedése meg is lep.

Hiszen őt, mióta ismerem, soha sem láttam még ilyennek. Vagyis nem olyan embernek ismertem meg őt, mint aki ennyire érzelmes is tud lenni. Majd, H-t követi Monic, Katina és Csirke, aki hozzánk hasonlóan biztató szavakkal illetik, a karjaim között álló lányt, aki bár először bizonytalanul vizslatott végig minket, majd aztán végül ő szólal meg.

- Én... – rekedtes a hangja, de nem törődve vele tovább folytatja – köszönöm. És szeretném, ha tudnátok, hogy... hogy ti is számíthattok rám – fejezi be a mondatát, amely során bátorítóan rámosolygok, amit ő, félszegen is, de viszonoz is...



Később...



Alig telt csak el, két-három óra azóta, hogy Emily vallott nekünk, élete egyik legnehezebb és legfájóbb bizonyos pontjáról, azonban most már látni rajta, hogy újra felengedett. Öröm látni, hogy újra mosolyog, és hogy vidáman nevetgél a többiekkel.

Kitérve a ház elé, az világos kék eget, már a sötétkék váltja fel, telis – teli ragyogó csillaggal övezve. A lépcsőre leülve, a karjaimat magam mellé támasztva, hátradőlök, és a tekintetemet az ég felé fordítom.

El telik egy kis idő, amikor lépteket hallok mögöttem, de nem fordulok és nézem meg, hogy ki az, mert azt már akkor tudom, amikor az illető, eper illata - amikor közelebb ér hozzám -, megcsapja az orromat. Majd leül mellém, és hozzám hasonlóan ő is a csillagos eget kezdi el szemlélni.

Néhány percnyi csönd után, egyszerre fordulunk a másik felé, és nyitjuk szólásra a szánkat. Egyetlen egy árva szó se hagyja el ajkainkat, viszont nevetés már annál inkább. Nem kell megkérdeznem tőle, avagy felemlítenem... mind a kettőnknek ugyanannak a napnak az emléke jutott az eszünkben, amikor érte mentem a munkahelyére. Azonban a nevetésünk pillanatokon belül el is hal, amikor az azután történtek jutnak az eszünkben. Ahogyan gondolom az enyémre is lehet, úgy az ő arcára is rá van írva, az az érzelem, amelyet én okoztam...

Bár jóvátehetném, azt a hülye ballépésemet – motyogom magamban, amikor a gyönyörű szemeibe révedek. Ahogyan akkor aznap is, most is hatalmas kényszert érzek arra, hogy megcsókoljam őt... de nem akarok hibázni. Nem támadhatom le őt most! Most, amikor kitárta élete egyik és az egyetlen fájó pontját, és félelmeit is, amelyet bár nem mondott ki, de mégis éreztük a ki nem mondott szavak súlyát.

- Emily, én... – na mi van nagyfiú? Hova lett az a nagy magabiztosságod? – kérdezi egy aprócska hang a fejemben, amelyet igyekezvén lerázni – kinyögöm, a kérdésemet felé - ... vagyis, szóval... volna kedved, esetleg... velem tölteni a holnap délutánt?

Istenem! Még soha nem sikerült ennyire tré-re egy randi kérésem sem. Ha úgy vesszük, még soha nem is randiztam, na nem mintha akartam is volna. De ez vele másképp gondolom, és akarom is. Jó, igaz el kell majd egy – két tanács majd a srácoktól, de ezen majd rá érek akkor gondolkodni, ha Emily igent mond rá. Bár, mért mondana igent? Mi van, ha már azzal a másik sráccal jár? Remélem, hogy nem...

- Igen. De csak akkor, ha utána nem fogod azt mondani, hogy „nem szabadott volna” – mondja,  macskakörmöket rajzolva a levegőbe.

Várjunk csak! Azt mondta, hogy igen? Igent mondott? – kérdezem magamban, és amikor az ajkai mosolyra húzódnak, nem tudom nem megállni, hogy ne viszonozzam azt, csak kissé önelégültebben...