Chapter 06

Hey Ho!

Szörnyen sajnálom, hogy eddig nem jött rész. Kissé összejött minden. A fejezetet is újra kellett írnom, mert ami megvolt, azt letöröltem, mert nem tetszett. Kissé túlságosan is előrehaladtam vele, meg aztán amikor változtattattam rajtam, nem tudtam belőle jól kijönni, így újra neki kellett kezdenem. De most már itt van.:)

Köszönöm az előző részhez írt, kommenteket, amelynek nagyon megörültem amikor megláttam. Köszönöm nektek: Nicole Red; Nessa; Skys, Reni, Nóci, Do_Payne és Kíra!

Ez a rész, már hosszabb egy kicsivel, mint az előző rész volt, amolyan kárpótlásként. :) És, persze, ahogyan ígértem is. Ebben már Liam is szerepel. Bevallom, nekem a fejezet végénél való szereplése, jobban tetszik. :)

Kellemes olvasást, és estét kívánok nektek!

Dóry

Liam

Érzem sötét tekintetét az arcomon, melyet tüzetesen feltérképez. Nem merek rá nézni, de mégis kénytelen leszek, amikor Gin bemutat bennünket egymásnak, mint neki mint a másik két srácnak.

- Fiúk, hadd mutassam be nektek, Emily-t, aki tulajdonképpen itt pincérnő – mosolyog rám kedvesen a lány, amit nem tudok nem viszonozni.

- Helló – köszönnek egyszerre, és bár most mind a hármuk hangját hallhatom, egyedül mégis csak Liam hangja van rám, hatással.

- Hace, de szólíts csak nyugodtan, H-nak – mutatkozik be személyesen, a kissé kigyúrt fekete hajú srác, aki Gin barátja.

- Chad, de mindenki Csirkének szólít – mutatkozik be Katina, sötétszőke hajú barátja is.

- Ne haragudj, de honnan jött a Csirke becenév? – kérdezek rá furán, kissé zavartan. De ő egy széles vigyorral pillanatokon belül el is tüntetni a zavartságot az arcomról.

- Onnan kislány, hogy a csirke a sült csirke a kedvenc ételem, és mivel régebben csirkejelmezben szórólapoztam a McDonald’s-nál, így rám ragadt ez a gúnynév.

- Értem – rázom meg mosolyogva a fejem.

- Liam, Gin bátyja – és végül ő is bemutatkozik.

A hangja most így közvetlenül, bársonyosabban és mélyebben hallatszik, mely nem csak, hogy különös hatással van rám, de simogassa is a szívemet, pont úgy mint amikor énekelt.

Az arca melyen még mindig borosta árválkodik, szabályosnak és mi több, látványosan szédítően gyönyörű. Gyönyörűbb mint egy márványszoboré, főleg meg azokkal a sötét barna szempárral, amely úgy fürkészi a tekintetemet és az arcomat, mint aki soha nem látott volna az enyémhez hasonlót.

Mégis miket beszélek én? Biztosan látott már nálam, száz, ha nem ezerszer több szebb lányt. Igaz a mai nap után, már nem mondhatom azt magamra, hogy csúnya. De azt sem mondanám, hogy világ szép. Inkább mondanám azt, hogy olyan lettem, mint egy átlagos lány. Átlagos külsővel.

- Miről szólt a téma, csajok? – teszi fel a kérdést „Csirke”, miközben átkarolja Katina vállát.

- Semmiről – vágjuk rá egyszerre Gin-nel, amivel azonban úgy látszik, hogy elkéstünk mert, Monic azonnal rá vágja, hogy: a fiúkról.

Amire persze a srácok rögvest rá is haraptak. Mintha némi büszkeség jelét venném észre a fiúkon, Liam-en kívül, amikor Monic és Gin is azt vallja, hogy nekik nem is kellenének az olyan fiúk mint amilyen Tom, aki egy újabb rendeléssel érkezik meg hozzánk, és közben összepacsizik is velük, majd visszaáll a pultba.

- És épp arról faggattuk Emily-t, hogy neki milyen típusú pasik jönnek be – jelenti ki Monic – csak, hogy engem is bevegyen a beszélgetésbe -, minek hallatára elhúzom a számat, és miközben elfordítanám a fejemet, Liam továbbra is engem fürkésző tekintetét veszem észre magamon.

- De semmit sem hajlandó mondani nekünk erről – veti közbe Katina, mire Gin mind a két lányt lepisszegi.

- Csajok, hagyjátok már! Hiszen mondta már, hogy nem tudja!

- Hogy? Micsoda? – jön is rögtön a kíváncsi kérdés, továbbra is Csirkétől, amelynek hallatára, csak még jobban zavarba jövök.

Istenem! Nem lehet végre hanyagolni ezt a témát? Miért kell nekik ezt továbbra is ennyire feszegetni? Mégis mit tegyek? Áruljam el nekik, hogy még senkivel sem jártam? Pont a fiúk előtt, és pont előtte? Mit fognak rólam gondolni? De legfőképpen ő?

És engem pedig mióta érdekel, az hogy ki mit gondol rólam? Mert eddig nem érdekelt, tudtommal. Most... most mintha valamiért nem akarnám azt, hogy ő is tudjon róla, hogy én... hogy nekem még nem volt senkim.

De miért nem akarom azt, hogy ne tudjon róla? – teszem fel magamnak a kérdést, majd mielőtt még tovább gondolkodhatnék ezen, kibököm a választ.

- Még nem volt barátom.

- De hát, hogy-hogy nem volt? – kérdezik, és hirtelen rám mered hat szempár, és míg én továbbra is a zavartság érzelmében tengődőm, csupán csak megvonom a vállam.

- Mert... én... – mielőtt tovább folytathatnám a makogásomat, mindannyiunk meglepetésére, Liam az aki félbe és egy egyben lezárja ennek a témának a tovább feszegetését, amiért én megeresztek felé egy őszinte és hálás pillantást, amit ő egy féloldalas mosollyal le is reagál.

- De...

- Csirke, azt mondtam, hogy elég! – szól rá a srácra, aki pár másodperces farkasszemezést követően, egy megadó sóhajt hallat.

Miután megbizonyosodhattam afelől, hogy nem fogják tovább feszegetni a nekem „miért nem volt még barátom” témát, megelőzve a további kérdéseket rólam, úgy határozok, hogy „haza” megyek, a Suzy-ékkal való jelenlegi otthonunkba.

- Ne haragudjatok rám, de nekem ezeket itt még haza kell vinnem, mert hamarosan kezdődik a műszakom – jelentem ki, miközben felállok.

- Nem vehetnéd ki a mai estét? – jön a kérdés, de most H-tól.

- Miért? Mi a terved mára bébi? – kérdezi meg tőle, Gin.

- Csak arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk így mindannyian együtt a Skritch-bam úgy tudom, hogy bulit szerveztek oda mára is – feleli.

- Nem lehet. Még csak most kezdtem alig egy hónapja, és a főnököm nem igen lenne elragadtatva attól, ha már most szabadnapot akarnék kivenni – nézek rá, sajnálkozó és egyben bocsánatkérően – Sajnálom.

- Óh, de kár – mondja szomorúan, Gin.

- Talán majd legközelebb – próbálom felvidítani őt, ami sikerül is, mert pillanatokon belül eltűnik a szomorú kifejezés az arcáról, aminek a helyét az öröm veszi át. – Köszönöm nektek ezt a napot. Nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy megismerhettelek titeket.

- Mi is nagyon jól éreztük magunkat, nem igaz csajok? – fordul Gin a másik két lány felé, akik mosolyogva bólintanak. – Ezt a napot hamarosan meg kell, hogy ismételjük.

- Részemről, oké – egyezem bele mosolyogva.

- Holnap, mi így magunk között a srácokkal, mozizást tervezünk pattogtatott kukoricával, chipsszel, kólával és persze gumimacival, ha van kedved hozzá, csatlakozhatnál hozzánk, ugye srácok?

- Naná! Örülnénk, neki, hogyha jönnél – mondja, kedvesen Katina, amivel a többiek is egyet értenek, még Liam is. Aki újra rám nézve, egy beleegyező bólintással jelzi a feleletét.

Az igaz, hogy nagyon jó érzés hallani mindannyiuktól, hogy örülnének annak, ha holnap este én is velük tartanék, de a legeslegjobban a tudat tett boldoggá, hogy Liam is egyetért velük.

Vajon mi lehet ennek az oka? Esetleg én, mint egy átlagos lány esetleg érdekelné őt? Vagyis, helyesbítve érdekelheti őt, egy olyan lány mint amilyen én vagyok? Vagy csak szimpla udvariasságból, bólintott ár a kérdésre?

Mi van akkor, ha tényleg ez lenne az ok, és nem az, hogy esetleg én... Na jól van! Elég! Állj, le Emily Thorne, mielőtt bármit is közbe képzelnél! Ez nem te vagy! – szól rám a tudatalattim, aminek szétfogadva, abbahagyom az elmélkedést, majd felfogva a szatyraimat a székem mellől, elköszönök az eddigi asztal társaságomtól, de csak miután megbeszéltük, hogy holnap késő délután, fél hatkor a műszakom után itt, fogunk majd találkozni Gin-nel, akivel elmegyünk majd hozzájuk.

Alig teszek csupán néhány lépést, amikor a már, egy ismerősen csengő mély, bársonyos hang – melynek hallatára, hirtelen libabőrös leszek -, megszólal mögöttem. Mielőtt megfordulnék, lehunyom a szemeimet, majd egy mély levegőt véve, megfordulok és ráemelem kíváncsi tekintetemet.

- Várj, segítek! – ajánlja fel, és kiveszi a kezeimből a szatyrokat és ugyanazt a féloldalas mosolyt veti rám, mint amivel alig néhány perccel ezelőtt is megajándékozott.

- Köszönöm – motyogom zavartan az orom alatt, majd elindulok a faházikó felé, ahova ő is követ.

- Ne haragudj, Csirkére – szólal meg, miután néhány percig csupán csak a léptünk hangja hallatszott. – Kissé nehezebben fogja fel a dolgokat – mutat a fejére, vigyorogva, és amikor tulajdonképpen leesik, hogy csak viccel, kitör belőlem, egy apró de hallható nevetés.

- Gyönyörű a nevetésed – mondja, mire abbahagyom azt, és magam elé nézek.

- Köszönöm – csak ennyit tudok mondani, mást nem.

Ha eddig zavarban voltam, akkor most ez amit most érzek, messzemenő annál. Még soha senki nem mondta ezt nekem, és az, hogy most éppen pont az a fiú mondja nekem, aki tetszik nekem, nos az örömmel tölt el. Hol ott pedig, valami azt súgja nekem, hogy vigyázzak vele. Hiszen, ő nem olyan mint a többi.

De hát honnan tudhatnám én, aki eddig még nem foglalkozott a fiúkkal, hogy milyen lehet a többi srác?

- Elpirultál – jelenti ki, széles mosollyal amikor elém kerül, és hátra fele lépked előttem.

- Ki? Én? Nem, dehogyis – kezdek bele a tiltakozásba felemelt kezekkel, de ő csak továbbra is bólogatva jelzi a maga igazát.

- Még soha senkitől nem kaptál bókot, igaz? – kérdezi, meg amint megérkezünk a faházhoz, amelynek a bejárata előtt megállunk.

Meglehet, hogy az volna ilyenkor a megfelelő cselekedet, ha behívnám, de mivel ez az egész helyzet nekem még új, ezért inkább mégsem hívom be.

- Nem, még nem – felelem, belenézve abba a sötét szempárba, amelynél szebbet és, varázslatosabbat még soha nem láttam.

- Pedig, igazán megérdemled a bókokat – mondja, miközben visszaadja a szatyrokat és távozni készül. – Holnap találkozunk, legyen szép estéd, Emily – kacsint rám, majd elindul vissza arra, amerről jöttünk.

- Neked is – szólok utána – Liam.

Mindaddig nézem az egyre csal távolodó alakját, ameddig el nem tűnik a látókörömből, majd amikor már nem látom őt, egy kellemes mosollyal az arcomon belépek az ajtón, ahol Suzy és Nora kíváncsi pillantásával találom szembe magam.

- Ki volt az a fiú, aki hazakísért? – támadnak le ebből a számukra első és talán a legfontosabb kérdéssel.

- Liam – mondom ki, ami folytán döbbenten néznek rám.

- Na, ne etess már! Tényleg? Az a Liam, akire gondolok? – kérdezi Nora, úgy mint aki nem hisz nekem.

- Attól függ, hogy kire gondolsz? Hiszen, honnan tudhatná, hogy te, kire gondolsz – löki meg Suzy.

- Hát Liam-re, az énekesre. Arra a rossz fiús külsővel megjelenő, eszméletlenül jóképű pasira, persze – mondja ki.

- Igen, ő vele – vonom meg a vállam, majd úgy teszek, mint akinek ez az egész nem is jelentett volna semmi, felmegyek a szobámba, ahol miután becsukom magam mögött az ajtót, hanyatt fekszem az ágyamon.

Amikor lehunyom a szemeimet, egyedül csak is Liam gyönyörű szép barna szemei és a féloldalas mosolya jelenik meg előttem.

Azt mondta nekem, hogy gyönyörű a nevetésem, és ez bók volt. Vajon tényleg, tetszik neki? Végül is, ha nem tetszene neki, akkor nem mondta volna ez. Nem igaz?

Hát azt kell, hogy mondjam neked Liam, hogy a te nevetésed is tetszik nekem. Na meg a mosolyod, és azok a barna szemeid is, amelyekkel úgy vizslattál.

Óh, bárcsak többet tudnék arról, hogy ilyenkor amikor tetszik nekünk valamit, hogy mit kellene tennem, és hogy hogyan viselkedjek! – sóhajtok fel kissé kelletlenül magamban, majd nekikezdek a készülődésnek, munkába menet...