Chapter 09

Hey Ho!

Meg is hoztam a folytatást. Amelyben most, csak a fejezet végén olvasható egy kis párbeszéd, amelynek folytatásképpen a következő rész az, amely kissé tartalmasabb lesz majd.   Ez a fejezet, két szemszögből lett, az eleje Liam-ből, a vége pedig már Emily-ből.   Az előző részhez írtakat nagyon szépen köszönöm: Reninek; Nicole Red-nek; Abby-nek; Nócinak; Skys-nak és Nórinak! <3

A következő rész, pedig szombaton érkezik majd, és ez már biztos! :) Addig is legyetek rosszak! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

Egymásra gondolva

[Liam]

Két héttel később...

Azóta a filmes nap óta, vagyis a csók óta – óh, istenem, milyen jó is volt az csók, még akkor is, ha csak néhány másodpercig tartott -, nem beszéltem vele. Igaz én voltam az, aki úgy volt vele, hogy meg kell tartanom tőle azt a néhány lépésnyi távolságot, amelyet azonban ő tartott meg tőlem. Az első héten, még én magam is így láttam jónak, de aztán... aztán amikor megpillantottam őt azzal a sráccal, már mindent
másként gondoltam.

Pedig örülnöm kellett volna, hogy végül egy olyan srác van a közelében, aki jó lehetne neki – bár, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam: ki a jó neki, és ki nem?! – biztosan, hogy hozzám vágta volna ezt, ha tudta volna, hogy min járt az eszem.

De amikor azt láttam, hogy milyen jól elvan a társaságában, örült féltékenység lett rajtam úrrá, és ez, nem csak nekem okozott meglepetést, de a srácoknak is. Ők voltak azok akiken kitöltöttem a dühömet, és a csalódottságomat, miközben az állítottam magamnak, hogy ez mind Emily hibája.

Lehet, hogy őt kellene hibáztatnom, és hibáztattam is érte. Hisz, ő volt az aki LA-be jött, és felforgatta az életemet, csupán azzal, hogy a szemembe nézett, majd összebarátkozott Ginnel és a többiekkel.

De aztán, be kellett látnom, hogy mind ez nem történt volna meg, mármint az, hogy ő kerülje a társaságomat, ha... ha akkor azon a napon, szúróm el. Mégis, hogyan lehettem akkora balfék, hogy azt mondtam neki: nem szabadott volna, hogy megcsókoljam?! Vagy mi több, nem szabadott volna engednem, hogy bemenjen a házba, mindaddig ameddig választ nem adok a kérdésére, miszerint, hogy miért tettem meg mégis.

Ha akkor az útját álltam volna, elmondtam volna neki, hogy: azért tettem meg, mert akartam. Akartam azt a csókot, bár nem lett volna szabad. Hiszen, ő annyira jó, és ártatlan. Míg én? Egy olyan fiú, aki mind idáig csakis a balhékat kereste, és rossz társaságokba keveredett, csak azért, hogy felhívja magára a szülei figyelmét, akik csakis a saját kis életükkel, és a munkájukkal foglalkoztak, de a két gyermekükkel pedig nem. Elmondtam volna neki azt is, hogy miért érdemelt, és érdemelne nálam jobbat.

Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy mindezt elmondjam neki! Azonban, nem tudok. De viszont, ha most visszamennék és megkeresném, akkor elmondhatnám neki. Egyáltalán meghallgatna? Vagy elküldene, a fenébe?

- Ha csak itt meresztem a seggemet a motoromon, és a szemeimet a semmibe, akkor biztosan, hogy nem fog tudni meghallgatni – jelentem ki magamnak hangosan, mire aztán felhelyezem a sisakot a fejemre, majd beindítva, Shirley-t, visszaindulok Los Angelesbe.

Pontosabban, Emily-hez...

[Emily]

Már egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nem is hallottam Liam-ről semmit sem. Ami el is szomorított, hol ott pedig, egy aprócska hang azt suttogja a fülembe: hogy talán ez így is van jól. Hiszen, mit tudnék én adni neki? Hogyan tudnék neki szerelmet adni, ha azt sem tudom, hogy hogyan kell egy kapcsolatban lenni?

Pedig, örömmel lettem volna a barátnője, ha arra kért volna. Ez helyett pedig mit kaptam? Egy aprócska csókot, majd egy: nem szabadott volna – kijelentést. Az akkor hideg zuhanyként ért, pedig nem azt vártam. Azt vártam, hogy újra megérintse az ajkaimat az övéivel.

De hát, mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy azt tegye amit én akarok?

Bolond voltam, hogy még abban a néhány röpke másodpercben, azt hittem, hogy tényleg, igazán érdekelhetem én őt, úgy, ahogyan ő is érdekel engem.

Nálam sokkalta szebb, és tapasztaltabb lányt is kaphat, ha akar. Mit is akarhatna tőlem, pont egy olyan lánytól, akinek még soha nem volt barátja?!

Ebben a tudatban élve tovább, csináltam és tettem úgy, mint akit egyáltalán nem foglalkoztat az a tény, hogy nem kellek, Liam-nek. Aki bár megpróbált a későbbiekben beszélni velem, azonban én a nagy megbántottságomban és csalódottságomban, nem hajlottam rá. Persze, köszönni, köszöntem neki amikor vele és a többiekkel találkoztam, akikkel az elmúlt két hét alatt, nagyon is sikerült összebarátkoznom. Minden második este lejöttek hozzám a bárba, és megvárták a műszakom végét, csak hogy aztán, együtt vethessük be magunkat az éjszakákba. Azonban arra még nem tudtam magamat rá venni, hogy beavassam őket a múltamban történtekbe... pedig tudom, hogy nem tarthatom örökké titokban előttük azt, hogy én tulajdonképpen árva vagyok...

A rövidke kis incidensünket követően, Liam-mel csak nagyon ritkán futottunk össze, amelyet tulajdonképpen akkor még nem is bántam. Sőt mi több örültem is neki.

De mióta elment, megéreztem a hiányát. A szemeimmel mindig őt kerestem, hátha felbukkan majd valahol, azonban ez nem akart megtörténni.

- Mi ez a nagy búskomorság, kislány? – szakít ki a gondolataimból, a kávébarna hajú srác, Zach hangja.

- Mi? – rázom meg a fejemet, rá nézve. – Jaj, semmi. Mindegy – intem le, majd kitöltök neki egy pohár rostost – parancsolj, teszem le elé, miközben arra gondolok, hogy ő az a típusú srác, aki a csajoknak nem jön be.

Vajon nekem igen? – teszem fel magamnak a kérdést, de aztán rögvest el is vetem ezt a feltevést. Hiszen egyértelmű, hogy: nem! Akarva – akaratlanul is, egy olyan fajta srác tetszett meg nekem mint amilyen Liam, maga is.. Vagyis, helyesbítve: aki tetszik nekem, az Liam.

És tessék! Már megint, Liam! Miért nem tudom őt kiverni a fejemből, és kezdek el helyette, az éppen velem szemben lévő srácon gondolkodni? – kérdezem magamtól, pont akkor amikor újra megkérdezi, hogy mi a bajom.

- Köszi. Viszont, de most tényleg. Mi a baj? Már napok óta ilyen vagy, vagyis pontosabban, amióta ismerlek, mióta is? Egy hete? Igen... szóval, azóta mindig ugyanezt a kifejezést látom az arcodon – mutat az említett testrészem felé. – Na, mesélj csak nyugodtan, Zach bácsinak!

- Tény... – kezdenék bele éppen a mondandómba, amikor a tekintetem a háta mögé siklik, és megpillantom, azt a személyt, akiről már azt hittem, hogy soha nem fogom már viszontlátni.

A srác tekintete követi az enyémet, és amikor megpillantja a lányt, az ajkát, egy: hűha, halk kiáltás hagyja el.

Nem telik bele pár perc, mire a vállig érő, göndör fekete hajú lány megindul felénk, és amikor rám pillant, rövid időn belül, meglátom a sötét szemeiben a felismerés szikráit, amelyet egy hangos sikkantás követ. Melynek következtében, a bárban lévők mind a most érkező lányra fókuszál, aki nem törődve azzal, hogy egyébként a pultra belül nem léphet, mégis körbeszalad, csak hogy aztán, szorosan magához szorítson.

Meglepetésként éri, amikor viszonozom az ölelést, de csak mosolyog.

- Emily! El sem hiszem, hogy újra látlak. Nem hittem volna, hogy valaha is látlak még, persze reménykedtem benne, ahogyan abban is, hogy kibújsz végre a csigaházadból, és elkezdesz barátokat keresni – mondja, amikor elenged. – Olyan máshogy nézel ki. De mégis te vagy az – rázza meg a fejét, mint aki tényleg nem hisz a szemének.

- Rachel, bár korábban nem mutattam, de én is örülök annak, hogy viszont látlak téged – mosolygok rá, barátságosan. – Kicsit megváltoztam az igaz. De te? Még mindig az vagy aki voltál, vagy legalábbis még mindig ugyanúgy sugárzol, mint rég.

- Őőő... én nem igazán akarom megzavarni, a kettőtök újra találkozását, azonban lehetne egy kérdésem? – tereli magára a figyelmünket, Zach. Aki amint látja, hogy rá figyelünk, fel is teszi a kérdését, amely leginkább Rachel-nek szól.

- Mit értesz az alatt, hogy Emily végre kibújt a csigaházból, és hogyha szabadna még egyet kérdeznem, honnan ismeritek egymást?

Mielőtt megfékezhetném azt, hogy Rachel bármit is mondjon, ő már ki is mondja a második kérdésre a választ:

- Az árvaházból...

- Hogy honnan? – érkezik is az újabb kérdés, azonban nem Zach-től, ha nem egy barna hajú sráctól, aki kérdő, de ismerősen barna tekintetét, az enyémbe mélyeszti...