Chapter 12

Hey Ho!

Igaz azt mondtam, hogy valószínűleg csak a hétvégén lesz várható a következő rész, azonban most meglepetésként, mégis ma/most hoztam, kárpótolva azért, amiért az előző rész, nem lett valami nagy durranás. :$ Viszont remélem, hogy ez a rész elnyeri majd a tetszéseiteket. Két szemszögből íródott: Emily-éből és Liam-éből. Megvallom nekem a vége tetszik igazán. :)

Az előző részhez írt véleményeket, nagyon szépen köszönöm! És Mo-nak is a díjat! :)

A következő rész érkezésének időpontja még kérdéses, de megpróbálom hamarabb hozni majd. 

Addig is, kellemes olvasást kívánok, és legyetek "rosszak"! ;)

Ölel mindenkit: Dóry

[Emily]

Leszel a barátnőm?

Most ez tényleg megtörtént? Vagy csak álmodom? Liam, tényleg randira hívott? Egyáltalán nevezhető ez randinak? Végül is azt kérdezte, hogy nem –e tölteném vele a holnap délutánt, ami azt jelenti, hogy csak ő meg én lennék.

Mintha milliónyi pillangó repesne a hasamban, olyan boldog vagyok. Csak álmodoztam és ábrándoztam erről a pillanatról, de hinni nem hittem benne, hogy egyáltalán meg is valósulhat.

De amikor a mellettem ülő srácra pillantok, aki ugyanúgy fürkészi az arcomat, mint ahogyan én az övét, már elhiszem azt, hogy ez a valóság.

Vajon hova fogunk menni, és mit fogunk csinálni? – kérdezem magamtól, amikor megszólal egy másik hang a fejemben, és csak egyetlen egy nevet emleget: Rachel... Rachel... Rachel...

Jesszusom! Rachel! Még is hogy felejthettem el, hogy már neki ígérkeztem el, a holnapi nap folyamán?

Most mégis mit csináljak?

A korábbi mosoly eltűnik az arcomról, és a kétségbeesés veszi át a helyét, amelyet a velem ülő fiú is hamar észrevesz.

- Mi az? Mi a baj, Emily? – kérdezi aggódva.

- Én... az a helyzet, hogy a... holnapi napra, már elígérkeztem valaki másnak, és ez... – motyogom bűnbánóan, és egy kis időre lehajtom a fejemet, mind addig ameddig annyira össze nem tudom szedni magam, hogy akadálymentesen tudjak beszélni. – Megfeledkeztem róla, és csak most jutott az eszembe, hogy a holnap délutánt, mégsem tudom veled tölteni. Liam, én, nagyon sajnálom. Ha... – ha mégis mi? Mégis mit mondhatnék?- gondolkozom magamban a folytatáson, ám Liam, bár az arca és a tekintete egy pillanatra szomorúságot, és csalódottságot mutatott, mostanra már ugyanazt a féloldalas mosolyát virítva rám, amely megdobogtatja a szívemet... és kezdem azt hinni, hogy ő, ezzel tisztában is van.

- Nincs semmi baj. Értem én – mondja, miközben feláll mellőlem. – Talán, majd valamikor máskor – vonja meg a vállát, és bár az a féloldalas mosoly azt mutatja, hogy ezzel az egésszel nincs semmi baja, amit tulajdonképpen el is hinnék neki, ha... ha a hangja el nem árulná őt.

- Liam... – ejtem ki a nevét kétségbeesetten, miközben azon tanakodom, hogy miként is tudnám elérni azt, hogy amit az előbb mondott az, valóban igaz is legyen, amikor megjelenik mellettünk, Monic barátja, Keith.

- Sziasztok! – köszönt minket, Liam-et egy kéz és válldörgöléssel, míg engem egy öleléssel. – Mit csináltok itt kint? – kérdezi kíváncsian.

- Semmit – vágja rá Liam kikerülve engem, majd felmegy a lépcsőn és belép a házba.

- Ennek meg mi a baja? – fordul felém, Keith.

- Semmi. Nem érdekes – vonom meg a vállam. – Én azt hiszem, most hazamegyek. Megmondanád a többieknek, hogy sajnálom, de nagyon fáradtnak éreztem magam, és ez miatt hazamentem? – esdeklő a hangom, amely miatt kissé furcsán, majd fürkészően tekint rám. Azonban nem kérdez semmit, csak bólint, amelyet én egy öleléssel meg is köszönök neki, majd elbúcsúzva tőle, elindulok haza.

Ezt most aztán jól elszúrtam! Miért ilyen nehéz, és bonyolult minden?

Annyira rosszul érzem magam, amiért le kellett mondanom a holnap délután Liam-mel. Pedig amikor feltette nekem a kérdést, mennyire boldog voltam. Szinte úsztam a boldogságban... de csak egy kis ideig. Mert utána, ez a boldog rózsaszín felhő avagy buborék, egy szempillantás alatt kipukkadt.

Mégis hogy felejtkezhettem meg Rachel-ről? A lányról, akit hosszú ideig próbáltam nem észrevenni, és igyekeztem eltaszítani magamtól, és most pedig talán élete egyik remény sugarát adtam neki, miszerint ő neki is végre megnyílok... vagy legalább is, úgy állhatok majd hozzá, mint ahogyan azt egy barátnő is tenné.

De akármennyire is örültem annak, hogy egy olyan srác, mint: Liam, Helyesbítve, maga a srác, aki már az első pillantásnál levett a lábamról, velem szeretne tölteni egy délutánt. Velem, egy árva lánnyal, az helyett, hogy olyan lánnyal lenne aki valóban és tényleg illene hozzá. Azonban, amikor a fekete hajú lány neve és az arca a gondolataimba férkőzte magát, egyszerűen tudtam, vagyis éreztem azt, hogy őt kell választanom. Főleg meg azok után, ahogyan viselkedtem vele, és ahogy reményt öntöttem belé.

Nem lett volna helyes a részemről, ha helyette, azt a lehetőséget választanám, amely esetleg összehozhatna azzal a fiúval, aki tetszik nekem. Aki miatt a szívem, valahányszor csak megpillantom, hevesebben kezd verni.

Bárcsak... bárcsak itt lennél velem, most anya! Bárcsak elmondhatnád, hogy mit is kellett volna tennem! – sóhajtok, fel fele nézve az égre, pont úgy, mint akkor, amikor elvesztettem a számomra legfontosabb, három embert.

Gondolataimat, egy ismerős hang zavarja meg, aki a nevem kiáltásával igyekszik megállásra késztetni. Amikor megállok és hátra pillantok, Liam felém közeledő alakját vélem felismerni...

[Liam]

Én, ostoba! Idióta! Barom! ... – és még további illetővel jelzem magamat, miközben azután a lány után futok, aki elvette az eszemet.

Nem is tudom, hogy mi ütött belém akkor amikor otthagytam őt Keith-el a ház előtt... egyszerűen nem tudtam akkor tovább ott maradni vele. Nem azért, mert lemondta a holnapi „randinkat”, - bár ez is közre játszott, hiszen sértette az önérzetemet, de leginkább a szívemet -, ha nem azért, mert nem akartam semmi olyasmit mondani, amelyet aztán később megbántam volna.

Pedig milyen boldoggá tett azzal, hogy igent mondott. De aztán... aztán amikor közölte velem, hogy már másnak ígérkezett el, a csalódottság mellé amelyet éreztem, a féltékenység leple is utol ért. Mert biztos voltam abban, ahogyan most is, hogy azzal a sráccal lesz, akivel nap, mint nap láttam a bárban, beszélgetni és nevetni.

Igaz nem rég még azt akartam, hogy inkább vele legyen, és őt válassza. Azonban mostanra bár beláttam, hogy amit a legesleginkább akarok, az az, hogy velem legyen. Annak ellenére is, hogy én balhés srác vagyok, aki szereti felpörgetni az adrenalinszintjét, motoros versenyezéssel, és minden egyéb kihívással, köztük a verekedéssel.

Vajon ha ezt megtudná rólam, akkor is akarna? Ha egyáltalán ő is akarna engem?

Igaza volt Keith-nek és Gin-nek, is hogy egy nagy seggfej voltam, amiért csak úgy otthagytam őt.

Amikor megláttam a lányt, aki alig pár méternyi távolságnyira lehetett tőlem, a nevét kezdem el kiabálni, amelyet amikor meg is hall, megáll és hátrafordul.

Megpillantva és könnyes szemeit, még számtalan szitok szóval illetem magam, hiszen tudom, hogy a viselkedésem miatt ilyen szomorú.

- Idiótán viselkedtem veled, amiért bocsánatot is kérek tőled – szólalok meg amikor, megállok előtte. – Hazudtam neked, azzal, hogy nincs semmi baj azzal, hogy már, mással van programod. Mert igenis baj volt. Mégpedig egy olyan baj, amely... – istenem, de nehéz be ismerni neki - ... amely féltékenységet hozott ki belőlem – nyögöm ki elfúltan.

Pillanatokig néma csend telepszik közénk, és ő csak könnyes szemmel mered rám, míg végül szólásra nyitja finom ajkait.

- Féltékenységet? – kérdezi, mire bólintok – De, miért?

Miért? Miért? Ezt komolyan megkérdezte? Hát még nem esett le neki, hogy tetszik nekem?

- Mert nem akarom, hogy mással légy! Azt akarom, hogy velem legyél! – felelem őszintén, a szemeibe nézve.

Hát, végül kimondtam. Most már tudja. Egyfajta megkönnyebbülés ez részemről, másrészről pedig szorongással önt el, hiszen mi van akkor, ha ő nem érez így? Akkor mihez kezdek majd? Eltudnám –e viselni azt a tudatot, hogy ő mással van? Hogy más öleli és csókolja őt, és nem én?

- Miért? – kérdezi, és amikor hitetlenül a szemeibe nézek azt látom, hogy tényleg tudni akarja, hogy miért, akarom azt, hogy velem legyen.

- Kedvellek, Emily! Szeretek a közeledben lenni, és szeretem látni a gyönyörű szemeidet és mosolyodat. Pontosabban nem tudom, hogy miért, vagy legalábbis még nem tudom. De azt igen, hogy azt akarom, velem légy. Hogy a barátnőm légy.

- Én is kedvellek, és én is szeretek a közeledben lenni – feleli néhány másodperc után – amely számomra, hosszú időnek tűnt, mert azt akartam tudni, hogy ő, hogy érez. – Csak... csak...

- Csak? – kérdezek vissza, s kezdek el tartani attól, hogy most visszafog utasítani. Aminek a lehetőségét, nem is tudhatom kizárni. – Csak te már jársz valakivel – próbálom befejezni helyette a megkezdett mondatot. – Ugye?

- Hogy? Mi? – rázza meg a fejét, miután értelmezi az előbbi mondatomat és kérdésemet. – Nem, dehogyis! Nem járok senkivel – amikor ezt kimondja, legbelül gondolatban szinte madarat lehetne fogatni velem, amiért azt mondta, hogy nem jár senkivel sem.

- De akkor, mi a baj? Esetleg, én... – ebbe még belegondolni is rossz – én vagyok a baj?

Egyáltalán biztos vagyok én abban, hogy tudni szeretném a választ? – kérdezem magamtól, miközben a válaszára várok. Nem az lenne a legjobb számomra, ha most megfordulnék és faképnél hagynám őt, mielőtt megadná nekem a kegyelem döfést: miszerint, ő nem úgy érez irántam, mint ahogyan én iránta.

- Mi? Nem! – vágja rá, letörölve a könnyeit az arcáról, majd újra a szemembe néz. – Én vagyok a baj. Vagyis, én még... tudod, nem jártam még ezelőtt senkivel sem. És attól félek, hogy valamit elrontok... vagy nem is tudom.

Nem is kicsit lepett meg a válaszával, de jó irányban. Egy megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon, és a kezeit az enyémekbe veszem.

- Én sem vagyok tökéletes. Én egy balhés srác vagyok, Emily, és bár számtalanszor azt mondogattam magamban, hogy nálam sokkal jobbat is érdemelsz, de még sem tudlak kiverni a fejemből. És attól, hogy esetleg elrontasz valamit, nem kell tartanod, hiszen én is elronthatok majd valamit, ahogyan ez minden párkapcsolatban szokás. De, együtt megoldanánk.

- Biztos vagy benne, hogy velem akarsz lenni? – teszi fel az újabb kérdést, mire a kezeit elengedve az ujjaimat az arcára simítom.

- Igen – felelem, és az ajkaihoz közeledem, de nem érintem meg őket. Nem amíg, azt nem mondja, hogy a barátnőm lesz. – Felteszem újra a kérdést: leszel a barátnőm?

- Igen, Liam. Leszek a barátnőd – adja meg a választ, amelynek hallatán, közvetlenül utána, az ajkaimat végül, az övéire illesztem.

Csókot csók követett. Erősen magamhoz öleltem őt, mire ő visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak. Életem végig itt akarok maradni, csókolni és ölelni őt...