2014. július 18., péntek

Sorry...+ Új blog!



Sziasztok!

Megértem, hogyha ezután a bejegyzés után utálni fogtok. Bevallom, én is saját magamat, egy kicsit.
De, ahogyan már korábban, úgy most is előjött ugyan az az érzés, hogy ezt én már nem szeretném tovább folytatni. Mármint ezt a történetet.
Igaz amikor másodjára is úgy döntöttem, hogy mégis folytatom ezt a történetet, és meg is írom, akkor tényleg úgy gondoltam, hogy menni fog.
De ahogyan telt az idő... már nem volt hozzá kedvem. Egyszerűen semmi kedvem már ehhez a történethez.
Az az érzésem, hogy már csak így is kínzom magam vele, hol ott már réges-rég tudom, hogy "már" nem akarom ezt a történetet megírni.
Így, hogy ne kínozzam magamat azzal, hogy szenvedjek a részek megírásával, és hogy titeket se azzal, hogy csak felesleges ígérgetésekbe bocsátkozzak, hogy ekkor - meg akkor jön a folytatás, vagy hogy egy hónapban egyetlen egy résszel jelentkezzek.... úgy döntöttem, hogy "végleges" ama elhatározásom, hogy ezt a történetet nem folytatom tovább. Ugyanis, már semmi hangulatom, sem pedig kedvem hozzá. Vhogy elvesztette az intenzitását, számomra.
Sajnálom.
De azt még jobban sajnálnám, ha csak továbbra is kínoznám magamat azzal, hogy csak ígérgetném az új részt, hol ott, sehol sincs. :$

Viszont, hogy ne maradjatok olvasni való nélkül, általam. Nyitottam egy új blogot, amelyen egy már korábban, általam megírt történet átírását/újabb változatát fogom majd feltüntetni! Új írói névvel: Samantha Carter-ként.

A történet címe: The Price of Love is - A szerelemnek ára van

Még egyszer tényleg, nagyon sajnálom, ezt a kialakult helyzetet, és őszinte bocsánatkéréssel tartozom nektek, a felesleges várakoztatásokért. :/

Samantha Carter
alias: Dóry

2014. július 3., csütörtök

04. A meghívás

Hey Ho!

Egy napos csúszással, íme itt is van a folytatás. Remélem, hogy tetszeni fog. :) Nóci, neked pedig köszönöm, hogy írtál! ;)

Ölel mindenkit, Dóry

[Danise]

Liam karjaiban olyan nyugalom, és békesség árasztott el, amilyent még eddig soha nem éreztem, és ez kellemes érzés volt számomra. Olyan érzések kavalkádja keringenek a testemben és a szívemben egyaránt, amelyek eddig még nem. Mintha az idő megállt volna körülöttünk, és csak is én meg Liam volnánk, mindentől és mindenkitől elzárkózva.

Végtelen boldogság önti el a szívemet, amiért most itt lehetek Liam karjaiban, aki továbbra is a gyerekkori történeteivel áraszt el, kérésemre.

Hallgatva őt arról, hogy milyen boldog és szeretett teljes gyerekkora volt, enyhe irigység támad fel bennem, de ezt azonnal le is küzdöm azzal, hogy magam elé képzelem őt, kicsinek.

- Bár nekem is olyan nagy családom lehetne mint amilyen neked – sóhajtok fel kelletlenül. – Tudod, mindig is hiányzott az, hogy legyenek testvéreim avagy unokatestvéreim. Jó lett volna, ha én is ugyanúgy osztozhattam volna velük mindenben, mint ahogyan ti is. De, annak végtelenül örülök, hogy Mandy-vel találkoztam – mosolyodom el, a vörös hajú lányra gondolva.

- Mióta ismeritek egymást? – kérdezi, továbbra is az ujjaimmal játszadozva.

- Egész pontosabban nyolc éves korunk óta. Akkor töltötte be, Mandy a nyolcat, amikor beköltöztek a mellettünk lévő házba. A nagyi vigyázott rám az nap, és pont bújócskát játszottunk, amikor egyszer csak Mandy át mászott hozzánk a kerítésen, csak hogy ő is játszhat –e velünk. Már akkor tudtam, hogy ő nem olyan lány mint azok akikkel egy iskolába jártam. Őt soha nem érdekelte a felszín, vagy a külső. Csak is az amit a belső mutat. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, és szinte élvezettel vártam a másnap délutánokat, hogy újra együtt lehessünk. Azóta is, szinte minden időt együtt töltöttünk, és egymás mellett álltunk.

- Rajta kívül nincsenek más barátaid?

- Nem. Vagyis... olyan barát, mint amilyen Mandy, egy sem. Ő az egyedüli, aki megért, és akire bármikor – bármiben számíthatok, ahogyan ő is rám.

- Értem – mondja.

Eztán egyikünk sem kérdezz a másiktól semmit. Pedig, még lehetne mit. Viszont, úgy gondolom most, hogy éppenséggel ennyi elég is volt, bár mindent tudni szeretnék róla, de tudom, hogy nem lenne fair vele szemben, ha miközben én az ő életéről faggatnám, magamról viszont pedig semmit sem lennék hajlandó megosztani vele.

Nem! Egyenlőre, még nem. Még nem árulhatom el neki azt, hogy ki is vagyok valójában! Jobb, ha csak apránként, osztok meg vele részleteket az életemből, amik igazak, mint sem, egyből az egészet!

Gondolataimat, most kivételesen nem az enyém, ha nem Liam megcsörrenő telefonja szakítja meg, amelyet a srác, egy kelletlen sóhaj kíséretében kiveszi a még mindig zenélő készüléket, majd azt a füléhez tartja, de a másik karjával, még mindig engem karol át.

- Mondd! ... A parton... igen... hogy mi?... nem, dehogy is felejtettem el... jó... mondom, hogy jó... megyek... én is téged... – feleli, majd kinyomja a telefont. – Bocs, csak a húgom az – húzza el a száját.

- Minden rendben? – kérdezem, felé fordítva a fejem.

- Igen, csak éppenséggel elfelejtettem, hogy ma kerti parti van nálunk. Tudod, család és közeli barátok között – magyarázza, miközben mindkettőnket felállít.

- Értem. Akkor tehát... – kezdek bele, a búcsúzkodásba, mire hirtelen félbe szakít.

- Tudod mit? Mi lenne, ha te is velem jönnél?

- Hogy mi? – nézek rá, döbbenten a kérdését hallva. – Nem, lehet. Mandy...

- Miért nem szólsz neki is? – kérdezi, és mintha reménykedést is kihallanék a hangjából.

- Hát... nem is tudom... – gondolkozom el egy pillanatra.

Ezt most tényleg megkérdezte? Mármint, hogy tartsak vele a családi kerti partijukra? Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? És, ha netalán tán, valamelyikük felismer? Képesek leszek –e arra, hogy letagadjam a valódi kilétemet?

- Hidd el, örülni fognak neked. Nem fognak megenni – unszol mosolyogva, mire egy megadó sóhajjal részesítem őt. – Akkor előtte hazaviszlek a barátnődhöz. Menjünk – mondja, majd le sétálunk a szikláról...
***

- Tényleg, nem csókolt meg? – teszi fel ugyanazt a kérdést, már vagy ötödjére is, barátnőm amikor az utolsó simításokkal is végez a hajamon.

Kérésemnek eleget téve, csak laza hullámokat készített nekem, amelyek immár szabadon leengedve terül szét a csupasz vállaimon.

- Nem, nem csókolt meg! – ismétlem magam, miközben megtekintem magam az egész alakos tükörben.

Egy fehér vékony pántos, nyakba akasztós ruha díszeleg rajtam, melyhez egy aranyszínű szandált ad át nekem épp Mandy.

- Tessék ezt vedd fel! – utasít, mire eleget téve neki, belebújok a szandálba. – Komolyan mondom csajszikám, hogyha Liam meglát, lefog esni a szája! – mondja, az állát a vállamnak támasztva.

- Ugyan – legyintek rá, csak hogy tudassam vele, zöldségeket beszél.

Az ő választása, egy világos rózsaszín és fehér virág mintás, pánt nélküli ruhára esett, mely gyönyörűen illik vörös hullámos hajához, amelyet ő is hozzám hasonlóan, laza hullámokban hagyja, hogy a hátára bomoljon.

- Úgy gondolom, hogy most ismételten csak kitettem magunkért. Nem gondolod? – néz vissza rám a tükörben.

- De – válaszolom nevetve.

Amikor a ruháinkhoz egyező színű kis táskáinkat elővesszük, egy hangos kopogásra leszünk figyelmesek, amely a bejárati ajtó felől jön.

Mivel Mandy, hamarabb kész lett azzal, hogy a szükséges dolgokat a táskájába rakja, ő ment ajtót nyitni.

Mielőtt elhagynám a szobát, még egyszer utoljára beletekintek a tükörbe, ahonnan egy halvány szolid sminket viselő lánynak az izgatottságtól csillogó sötétkék tekintete mered vissza rám.

- Dani, gyere már! Megjött a lovagod! – kiabál értem barátnőm, és én egy „megölöm” gondolattal a fejemben, sétálok ki a szobából egyenesen a nappali felé, ahol őt és Liam-et sejtem.

Jesszusom! Tényleg azt kiáltotta nekem, pont Liam füle hallatára, hogy ő a lovagom??? Most ezután, hogyan is tudnék a fiú szemébe nézni, anélkül, hogy a képem ne válna rákvörössé? – kérdezem magamtól, de már késő a kérdésemen rágódnom. Ugyanis, amint a nappaliba lépek, a fiú gyönyörű barna tekintete rám siklik. Először végig tekint rajtam, majd amikor a szemeit az enyémekbe mélyeszti, éreztem, hogy elvesztem.

Érzem, hogy ettől a pillanattól kezdve, nem lesz megállás. Nem fogok tudni anélkül rá gondolni, hogy ne érezzem a gyomromban a felreppenő pillangókat, amikor rám tekint. Hogy, ne érezzem azt, hogy milyen hevesen dobog a mellkasomban a szívem, amikor meghallom mély, bársonyos hangját. És, hogy ne érezzem azt, hogy a testem bele ne remegjen, érintéseinek nyomán.

- Hé! Hahó! – hangzik fel valahonnan elég közelről egy ismerős hang, de nem törődünk vele. – Liam, őszintén örülök, hogy a művem ennyire sikeres lett, amiért le sem tudod venni a szemedet a barátnőmről amióta belépett a nappaliba... és annak is örülök, hogy igazam lett, de mi lenne, ha elindulnánk? Hé! Halljátok, amit mondok?! – erősödik fel a hang, mire hirtelen kapjuk rá zavart tekintetünket. – Na, végre! – csapja össze a két tenyerét barátnőm, majd kifele kezd terelni bennünket a szabadba.

- Gyönyörű vagy – szólal meg először, Liam amikor mellém lép.

- Ö... köszönöm – nyögöm ki, még mindig zavartan. – Te is... vagyis...

- Azt akarja mondani, hogy jól nézel ki – válaszol helyettem barátnőm. – Vagyis ő ezt így akarta mondani neked. Viszont, ez azt jelenti egyébként, hogy eszméletlenül dögösen áll neked a fehér szín.

- Mandy! – sziszegem a vörös hajú lány nevét, elképedve.

Ezt nem hiszem el! Mégis, hogy tehette ezt meg ezt velem? Velem, az állítólagosan legjobb barátnőjével?! – nézek rá még mindig, mire ő egy széles vigyor kíséretében, belekarol az először szintén elképedt majd, egy szívdöglesztő féloldalas mosolyú arcot vágó Liam-be, aki a másik karját felém tartja.

Érzem, hogy az arcom felvette a rákvörös színt, de hogy leplezzem a pirulásomat, elfogadva a felkínált kart, a tekintetemet előre felé fordítom, amikor Liam kíséretében, elindulunk hozzájuk...